Kihalóban vannak a valódi középcsatárok, pedig ez a nyár is igazolja, hogy lenne rájuk igény

Amikor a Manchester Unitednél rájöttek, hogy lemaradnak Darwin Núñez megszerzéséről, nem váltottak át a B-opcióra. Egészen egyszerűen azért, mert nem tudtak, ugyanis a jelenlegi piacon nagyon kevés hozzá hasonló játékos van, így a kivárás tűnik a helyes taktikának. Az RB Leipzig klasszisa, Christopher Nkunku jövő nyáron elérhető lesz, és sokan azt is kíváncsian várják, hogy dönt a Reimsben futballozó Hugo Ekitike.

Minden érdeklődő ugyanazzal a problémával szembesül: ezekért a játékosokért őrülten nagy rivalizálás várható. A kilencesek értéke a jelenlegi átigazolási ablakot is meghatározta, a Manchester City Erling Haalandra csapott le, a Liverpool pedig Núñezzel erősítette meg a támadósort. Szinte mindenki, a Citytól kezdve az Arsenalon át, egészen a PSG-ig és a Barcelonáig bezárólag, azzal a szándékkal vágott neki a nyárnak, hogy megtalálják az emberüket a támadósor közepére.

A ritka kivételek egyike a Tottenham Hotspur, amely Harry Kane személyében a keretben tudhatja a világ egyik legjobb kilencesét. Ez a világbajnokságon Anglia számára is hatalmas előnyt jelenthet, ugyanis a nemzetközi futballban is nagyon hasonló a helyzet. Sok esetben még a győzelemre esélyes válogatottak is kénytelenek improvizálni: Spanyolország Álvaro Moratára támaszkodik, Hollandia Wout Weghorstot használja, Hansi Flick pedig fontolóra vette Simon Terrode behívását.

Vagyis ez a kérdéskör nem csak a nyári átigazolási piacot határozza meg, de a modern labdarúgás egyik ellentmondása is egyben. Mindenki a kilencesekre vadászik, végtére is, még mindig ők a leghatékonyabb gólszerzők, csakhogy nagyon kevés akadémia képes kitermelni őket. Egyre többen állítják azt, hogy az akadémiák nem is tudják, hogyan neveljék ki ezeket a játékosokat, mivel ez a specialisták terepe. Az esetek többségében a tehetség tör utat magának, szinte a véletlen folytán.

A kilencesek ínségét jelzi, hogy Núñeznek elegendő volt egyetlen kiemelkedő év Portugáliában, és máris 100 millió euróért váltott klubot. Magát a jelenséget sokan a Pep Guardiolára vezetik vissza, aki az akaratán kívül megváltoztatta a labdarúgást, különösen a labdatartással és a letámadással. Ez egy olyan edzői kultúrához vezetett, amely futószalagon kezdte kitermelni magából a technikailag képzett játékosokat – jóformán az országhatárokra való tekintet nélkül.

Fiatalon minden játékos elsajátítja a technikai alapokat, megtanulják a helyezkedés lényegét, többségében tehát középpályásoknak járó képzést kapnak. Ezt követően pedig az atletikusságuk alapján döntenek arról, hogy játszhatnak-e a támadósor szélén, esetleg szélső hátvédként. Ebből adódik az is, hogy az utánpótlás mérkőzéseken egyre inkább a tizenhatoson kívül zajlik a játék, és lábról lábra jár a labda.

Néhányan azt mondják: ezek a tökéletes laboratóriumi körülmények, ám a kilencesek kineveléséhez nem feltétlenül erre van szükség. Ennek a posztnak továbbra is megvannak a jellegzetességei, sőt, ez manapság talán még inkább igaz, mivel a mai középcsatároknak jobban ki kell venniük a részüket a játékból. Az ösztönösség, a labda nélküli mozgás és az átlagon felüli befejezés azonban továbbra is nélkülözhetetlen, amiket leginkább a meccshelyzetekben lehet fejleszteni.

Egyszerűbben fogalmazva: a kilenceseknek arra van szükségük, hogy a védőkkel a nyakukban átvegyék és megtartsák a labdákat, bejussanak a tizenhatoson belülre, megtanulják, hogyan kerüljenek helyzetbe, illetve hogyan értékesítsék azokat. Ezeket nem egyszerű egy olyan közegben fejleszteni, amelyben a képzés sokkal közelebb áll a tízesekéhez. Nemrég egy PL-ben dolgozó edző panaszkodott is arra, hogy az egyik fiatal támadója elismerte: nem tud fejelni, mivel utánpótlásszinten nem volt rá szükség.

A klubvezetők körében – legyen szó utánpótlás vagy felnőtt szintről – gyakran elhangzik, hogy „szerezzetek nekem egy középcsatárt.” A probléma az, hogy szinte kizárólag azokra az ösztönös tehetségekre tudnak támaszkodni, akik a körülményektől függetlenül kifejlődnek erre a posztra. Még Angliában is legfeljebb 10 játékost tartanak számon azok között, akik a jövőben meghatározó játékosok lehetnek kilencesként – az edzők és a megfigyelők szerint ideális helyzetben háromszor-négyszer ennyi lenne.

Adott tehát a probléma, innentől már csak az a kérdés, mit tehetnek a klubok és a szövetségek megoldás gyanánt. Érdekes ötlettel állt elő a Norwich City, amely akadémiai szinten általánossá tette a 4-4-2-es játékrendszert, hogy két középcsatár egyszerre legyen a pályán. A gyakorlatban azonban nem működött az elképzelés, az egyik fő akadály az volt, hogy ma már szinte senki sem játszik ebben a formációban, az így kinevelt játékosoknál tehát ugyanúgy felmerültek a beilleszkedési problémák.

Néhány évvel ezelőtt a Német Labdarúgó-szövetség kutatókat küldött Argentínába, hogy közelről tanulmányozhassák, milyen módszerekkel fejlesztik a támadókat az országban. Ha mostanság mennének, a dél-amerikai országból is csalódottan térnének haza. Diego Huerta, aki klubvezetőként és játékosmegfigyelőként is hozzájárult a Racing bajnoki címéhez, nemrég azt mondta: ma már a hazájában is egyre inkább meghonosodnak az európai labdarúgás elemei.

„A világbajnokságon valószínűleg Lautaro Martinez lesz az egyetlen támadónk ebből a típusból. Edzői módszertan szempontjából a játékosok kiváló képzést kapnak, viszont ezekből hiányoznak az utcai foci elemei” – magyarázta. Mindez egybecseng Arséne Wenger egyik elhíresült nyilatkozatával, amelyben azt mondta: Dél-Amerika az egyetlen hely, ahol a támadók még mindig megtanulják, hogyan kell „harcolni” a védőkkel. Ennek már 10 éve, és a jelek szerint még náluk is átalakult a foci.

Ez könnyedén arra kényszerítheti a pályakezdő támadókat, hogy alacsonyabb osztályokban, vagy külföldi bajnokságokban tanuljanak, ahol valamelyest nagyobb a mozgásterük. Ott nem találkoznak a big six-féle nyomással, és feljebb játszhatnak, mint mondjuk egy Premier League-mérkőzésen. Néhány klubvezető izgatottan figyelte Troy Parrott (Tottenham Hotspur) és Michael Odafemi (Swansea City) teljesítményét a múlt heti Írország-Skócia mérkőzésen.

Mindkét játékos példája esettanulmányként szolgálhat. A két ír támadót nagyon sokra tartották fiatalon, ám a kiábrándító teljesítményeket követően szép lassan lejjebb szorultak, és már elvesztegetett tehetségként kezelték őket. Parrottnak volt pár sikertelen kitérője kölcsönben, Obafemi pedig a Swansea felé vette az irányt. Ma már valamelyest optimistábban nézik a történetüket, és azt gondolják: valójában szükség volt ezekre az évekre, hogy jobb támadókká váljanak.

Ez azonban a poszt egy másik jellegzetességére is rávilágít: ezeket a képességeket – beleértve a pszichológiai vonatkozást is – a karrierjük későbbi szakaszában is elsajátíthatják. Vegyük példaként a manapság sportigazgatóként dolgozó Diego Militót (aki a korábban már említett Huerta főnöke a Racingnál): az egykori középcsatár kifejezetten későn vált olyan gólszerzővé, aki minden második mérkőzésén képes volt betalálni.

„Nála nagyjából 25 év után érkezett meg az a gyilkos ösztön” – magyarázta Huerta. „Emlékszem, azt mondta, hogy Marcelo Bielsa volt az első edzője, már a nemzeti csapatnál, aki megmutatta neki a kilences poszt mozgásait. Mi ezt hívjuk contramovimientosnak. Krzysztof Piątek szerzett sok ilyen gólt a Genoa színeiben, amikor a támadó a védő mögé lép, majd elindul átlósan a másik irányba. Szinte lehetetlen ezt levédekezni, mert egyszerre kell figyelniük a labdára és a támadó mozgására.”

Hasonló példát hozhatnánk még, elég csak Jürgen Kloppra és Mohamed Salahra, vagy épp Maurizio Sarrira és Dries Mertensre gondolni – mindkét támadó szintet lépett gólszerzés terén. Góljaik többségét azonban a szélről betörve szerezték, ami inkább a futball fejlődésére adott válasz, mintsem a megoldás. Beszédes, hogy Klopp is élt a Núñez adta lehetőséggel, Xavi pedig – Guardiola alapelveinek egyik fő képviselője – korunk talán legjobb kilencesét üldözi Robert Lewandowski személyében.

Az is lehet, hogy a folyamat – tágabb értelemben – körbeér. Lehetséges, hogy ez a roham és ez a nyári kapkodás, azt eredményezi majd, hogy a jövőben megváltozik az akadémiák szemléletmódja. Vannak olyan – leginkább Olaszországból induló – elképzelések, miszerint a jövő labdarúgásában hét, rotációban dolgozó mezőnyjátékos lesz, és csupán három fix pozíció marad: egy belső védő, egy középső középpályás és egy középcsatár.

A labdarúgás történetében mindig is meghatározóak voltak az új elképzelésekre adott válaszok, amelyek maguk is átformálták a játékot. Eredendően a csatárokat azért vonták vissza, hogy ezzel kicsalogassák a védőket, a manapság előszeretettel használt háromvédős rendszerek azonban a 3-5-2 visszatérését eredményezhetik, hogy ezzel új kihívások elé állítsák az ellenfelet. Ez a folyamat az angol harmadosztályban és a Championship alsó házában is megfigyelhető.

Manapság viszont egy dolog egyértelmű a támadókkal kapcsolatban: az általános minőség és a létszám is csökkenőben van, az árak viszont meredeken emelkednek.

Forrás: Independent

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.