A piac gazdasági erőhatásait elfelejtő, ugyanakkor a futballvilág értékes elemeihez makacsul ragaszkodó utópiát álmodott meg Miguel Delaney spanyol-ír újságíró.

Az Independent c. angol lapban lehozott írás még 2022 első napján jelent meg, és arra tett kísérletet, hogy felvázolja, milyen lenne az ideális futballvilág, ha nélkülözné – az elmúlt évtizedekben magára aggatott – egzisztenciális csökevényeket.
Delaney azzal kezdi eszmefuttatását, hogy a futball önmagában véve már ideális – mármint a fehér vonalakon belül. Szerinte a labdarúgás képes megadni a tökéletes balanszot a szabadság és a kötöttség, valamint az építkezés és a rombolás között. Mivel a többi sportághoz képes relatív kevés gól is születik, ezért a meglepetés-faktor is nagyobb fontosságot kap, és egy-egy találat is nemcsak örömöt okoz, de megidézi a meritokráciát: hogy az érdemért jár a jutalom. Szerinte ezen paraméterek miatt lett a labdarúgás a világ legnépszerűbb sportja.
Bundesliga
Orbán-gól kellett a Leipzig sikeréhez
13 PERCE

Szurkolók a Wembley-ben

Fotó: SID

A gondok ott kezdődnek, hogy a futball által generált javak bizonyos régiókba, városokba és csapatokba koncentrálódtak, amitől a kompetitív egyensúly is megborult és ez sötét árnyakat vet a perifériára szorult klubok jövőjére. A legnagyobb egzisztenciális veszélyt a tavaly elindított és három nap után befuccsolt Szuperliga-kezdeményezésben látja.
Innentől jönne a kérdés, hogy milyen lenne egy ideális futball-világ? A kérdésre először kérdéssel felel: minek és kiért van a futball? Delaney szerint a labdarúgás a játékról és az azt körülölelő közösségről szól, ezért minden döntésnek, minden víziónak ebből kell erednie. A baj az, hogy szerinte a labdarúgás azért is üzletiesedett el, mert ezt az elvet nem védték meg kellően.
És itt tűnik fel gondolatkísérletének egyik legérdekesebb pontja, egy üzleti/filozófiai ellentmondás. Szerinte az üzlet célja megverni és megsemmisíteni a konkurenciát, miközben a sport célja az, hogy minden évben újra és újra meccseket vívjanak egymással. A két szemlélet viszont sosem találkozhat, mert ellentétes természetűek egymással. Éppen ezért véget vetne annak, hogy klubok túlzott erőfölénybe kerüljenek és helyette a hosszú távú fenntarthatóságot és az esélykiegyenlítést tartaná szem előtt.
Delaney ezt úgy védené meg, hogy távol tartaná a sportágatól a kockázatitőke-befektetőket, a nyerészkedő milliárdosokat, a befektetési tőkealapokat, a sportswashingba invesztáló nemzeteket és a politikai tőkét hajhászó üzletembereket. Szerinte a kizárásukkal a szurkolóknak sem kellene úgy meghasonulniuk, mint azok a Newcastle-drukkerek, akik az új szaúdi tulajdonos felvásárlása után már kendőben és napszemüvegben mutatkoztak a lelátón.
Szerinte erre megfelelő eszköz a németországi modell, ahol a klubok egyesületi formában működnek és a többségi tulajdonrésznél (50+1) nem szerezhet meg többet semmiféle külső befektető.
Delaney innentől egyre kuszább javaslatokat tesz, amelyek kiragadva ugyan érdekesen hangzanak, csak kontextus, részletezés nélkül inkább elmaszatolt kezdeményezésnek tűnnek. Nem tér ki arra, mit jelent, hogy a klubok “nem kötlhetnek többet, mint amijük van” és hogy tiltaná attól, hogy „lecseréljék nevüket, címerüket”. Ahogy arra sem tér ki, hol van a határa annak, hogy “egy klub annyira nagy, amekkora a rajongói klubja és amekkorára szervesen tud növekedni”.
Az eszmefuttatás innentől már inkább címszavakra redukálódik: ha az még értelmezhető, hogy a televíziós szerződésekből befolyó összegek nagyobb részét – méltányossági alapon – a legkisebb kluboknak adná, annak a hangsúlyait már egyáltalán nem taglalja, hogy mekkora arányban kellene visszaforgatni a bevételeket mondjuk a saját utánpótlásba vagy a női labdarúgó szakosztályba. Az igazságosabb teherviselést szolgálná az is, hogy bevezetnék a fizetési plafont, amivel később alacsonyabb meccsjegy-árakat tudnának elérni, csak nem részletezi, hogy miképp hangolná össze egy lengyel elsőosztályú klub bértömegét mondjuk a Real Madridéval.
https://i.eurosport.com/2021/12/07/3267960.jpg
A szerző egy ponton még önellentmondásba is kerül: szerinte szükség volna a naptárak könnyítésére és tisztában kell lenni azzal, hogy a legeslegkisebb klubok vagy nemzetek szerepvállalására már nem lehet elég időt fordítani, így egy Gibraltár vagy Lichtenstein selejtezőit “inkább Nemzetek Ligája-szerű tornán keresztül kellene lebonyolítani”. A szerző viszont nem tér ki arra, hogy ha méltányossági alapon szeretnénk a mezőnyt minél szélesebbre venni, akkor egy San Marino miért jelentene kevesebbet, mint bármelyik másik nemzet.
Érdekes gondolat ugyanakkor az, hogy szerinte a futball jelenlegi állapotáért nem a sportág népszerűségének töretlen előretörése a felelős, hanem a szabályozottság hiánya. Érveit ugyanakkor kissé túl sok nosztalgiával itatja át: szerinte a Bajnokok Ligája is akkor volt kompetitív, amikor egy Dinamo Kijev csatársorát Serhiy Rebrov és Andriy Shevchenko alkotta, csakhogy ezeket az erőviszonyokat már elég nehéz visszahozni, amikor a legtehetségesebb kelet-európai játékosok már kamaszkoruk elején külföldre kerülnek valamilyen komolyabb szakmai munkát végző műhelybe. Delaney kitér arra, hogy a döntéshozói testületeknek – legyen az az UEFA vagy egy helyi szövetség – sokkal jobban kellene figyelnie az erőviszonyok kiegyenlítésére és nem kellene hagyniuk, hogy külső piaci behatások – normakontroll nélkül – máról-holnapra alakítsanak egy bajnokság összetételén.
Ahogy Delaney is írja, az egész csak utópia. Nem célja egy stratégiát (divatos néven: „roadmap”) felvázolni, inkább csak egyfajta vízió akar megteremteni. Ha a cél nemes is, elképzelése nem számol azzal, hogy a piaci szereplők többsége nem stagnálásban és méltányosságban gondolkodik, hanem agresszív növekedésben. Ha a regulázottság mértéke valóban fontos dilemma, Delaney javaslatai alapján nem tiszta, hogy egy klub mondjuk folytathatna-e marketing- vagy PR-tevékenységet és ha igen, mennyit, ahogy eltekint attól is, hogy miképp tudna egy klub nézőközönsége növekedni, ha azok nem tudnak újabb piacokra eljutni.
Ezzel pedig elérkeztünk a legnagyobb akadályhoz, amivel a cikk sem számol: egy ilyen utópisztikus leírás eltekint a 2022-ben érvényes erőviszonyoktól. Nem veszi számba az elit és a periféria közti szakadékot, a legnagyobb klubok által az elmúlt évtizedekben invesztált infrastrukturális fejlesztéseket, stadionokat, utánpótlás-akadémiákat, edzőpályákat, az apparátusában tevékenykedő szürkeállományokat. Egy ilyen folyamat visszafordításához valóban kell a vízió, de félő, hogy nincs az az éles metszőolló, amivel ennyi mindent vissza lehetne nyírni.
Premier League
Salah és Mané nélkül is hozta a kötelezőt a Liverpool, a kiesőjelölt viccelte meg az Arsenalt
35 PERCE
Ligue 1
Ibrahimovićtól kért tanácsot Mbappé, a svédnél Donnarumma a világ legjobb kapusa
4 ÓRÁJA