Hogyan változtatta meg az Aranycsapat a focit?

Számtalan olyan eleme van a futballnak, ami természetes a mai nézők számára, holott korántsem volt mindig evidencia. A foci sokat változott az idők folyamán, most sorra veszünk hat olyan taktikát, amely alapjaiban változtatta meg a játékot.

A modern futball többnyire a passzjátékra épül, de nem mindig volt ez az alapértelmezett megközelítés.

A korai futball mérkőzések főleg a cselezésről szóltak. A labdát birtokló játékos direkt módon a kapura tört, míg a csapattársak többnyire azt a feladatot kapták, hogy hátul biztosítsanak és visszaszerezzék a labdát ha a futó játékos elveszítette. A 19. században a labdát birtokló csapat játéka inkább hasonlított a rögbihez, mint a modern focihoz: csak ritkán passzoltak és lényegében ez az utolsó opció volt.

Közben azonban kifejlesztettek egy alternatív megoldást. Az 1870-es években a Queens Park uralta a skót focit és adta az összes játékost az angolok elleni 1872-es mérkőzésükhöz.

Az angol játékosok sokkal erősebbek voltak, de kezdetlegesebb stílusban futballoztak, a skót játékosok viszont teljes mértékben csapatként mozogtak. Párokban támadtak és futás közben egymásnak passzolgatták a labdát. Ez a gondolat szokatlan volt az angol játékosok számára, nem volt ismerős számukra ez a koncepció. Ugyanakkor az ötlet, hogy a labdát át lehet passzolni a jobb helyzetben lévő csapattársnak széles körben elterjedt. Kétségtelen, hogy a játékelemek ezen kombinációja maximalizálta a játékosok tehetségét és nagyobb harmóniát teremtett a csapatokon belül. Az ötlet meggátolhatatlanul elterjedt Nagy-Britanniában, majd szerte Európában.

Miközben a taktika és formáció néha gyakorlatilag felcserélhető, a leginkább szembetűnő taktikai változások sokkal inkább a stílusról és nem pedig a formáról szóltak. A WM kivételt jelent.

A piramis rendszer - lényegében 2-3-5 - egészen az 1920-as évek közepéig uralkodó rendszer volt, amikor hoztak egy fontos változást a lesszabályban, ennek értelmében három helyett kettő játékosnak kellett csupán az ellenfél játékosa és a kapu között tartózkodnia. A 20. század elején lévő csapatok felismerték ugyan a lescsapda erényeit, de ez a változtatás megnehezítette és kockázatossá tette a lescsapda tökéletesítését. A változtatás miatt ugyanis sokkal gyorsabban támadhattak a csapatok.

Az Arsenal menedzsere, Herbert Chapman felismerte, hogy az új lesszabályhoz mindenképpen alkalmazkodni kell. Chapman úgy döntött, hogy az egyik védőjét - aki eddig a középpályás trió közepén helyezkedett el - visszavonja mélyebbre a két szélső védő közé, azáltal háromvédőssé alakítva a játékrendszert. Ez alapjaiban megváltoztatta a védekezésben a felfogást és sokkal szilárdabb alapot biztosított a csapat többi részének.

Mivel a középpályáról egy játékost vissza kellett vonni és gyengült ez a csapatrész, a belső támadók visszaléptek a középpályára, ezzel egy előre tolt csatár és két szélső maradt a támadósorban. Így alakult ki a 2-3-2-3, más néven WM. A csapatokban immáron elegendő számú védő volt hátul és megerősítették a középpályát is. Ettől kezdve már beszélhettünk folyamatosan támadó csapatokról.

Magyarország 1953-as, 6-3-as diadala Anglia ellen a futballtörténelem egyik leghíresebb mérkőzése, ahol Angliát nagyon megverték taktikailag. A döntő tényező viszonylag egyszerűen összefoglalható: sikerült a magyar csapatnak összezavarnia Angliát azzal, hogy a kulcsszereplőket olyan poszton szerepeltették, amivel a hazai csapat nem tudott mit kezdeni. Bár nem Hidegkuti Nándor volt a csapat első számú sztárja, Magyarország hihetetlen teljesítményében kulcsfontosságú szerepet játszott. Ő viselte a 9-es mezt, az elvárás az lett volna, hogy csatárként fizikai párharcot kell vívnia az angol belső védőkkel.

Ehelyett az angol belső védőtől, Harry Johnstontól távol helyezkedett, gyakorlatilag extra középpályásként, óceánnyi területen, ennek köszönhetően folyamatosan meg tudta játszani a másik négy támadót.

Védekezésben is csinált a magyar csapat szokatlan dolgokat. Zakariás József középpályás volt papíron, a pályán azonban mélyebben helyezkedett el, gyakorlatilag második belső védőként, ami lehetővé tette a szélső védőknek, hogy nagyjából ott szerepeljenek, ahol ma is. Ez az ötlet gyorsan elterjedt, a hátsó négyes gyakorlatilag alapértelmezett gondolattá vált világszerte. Magyarország teljesítménye még ennél is jelentősebb volt, ugyanis népszerűsítették a labda nélküli mozgást ahelyett, hogy közvetlenül az ellenfél ellen játszottak volna.

A Catenacciót - jelentése ajtóretesz - gyakran használják a védekező felfogású futball szinonimájaként, pedig ez valójában egy különleges játékrendszer volt, ami megváltoztatta a csapatok védekezésbeli felfogását és javarészt a söprögető köré épült.

A védelmi vonal mögött elhelyezkedő söprögető gondolatával először az osztrák edző, Karl Rappan kacérkodott, végül az olasz Nereo Rocco tette népszerűvé Olaszországban a Triestinával, rendszerét folyamatosan fejlesztve, megőrizve a söprögető gondolatát.

A rendszert az argentinfejlesztette tovább az Internél. Az ő verziójában a söprögető a védelmi négyes mögött helyezkedett el, szigorú emberfogásos védekezés és agresszív, fizikális futball jellemezte. A söprögető maradt "tartalék" játékosként hátul, hatékony biztosítást adva a csapat védekezésének.

Ez elkerülhetetlenül azt jelentette, hogy az Inter hátrányban volt a pálya felsőbb részeiben és problémát jelentett a középpálya irányítása, illetve az emberfölényes szituációk megtalálása támadásban. Herrera sokat panaszkodott, hogy azok, akik lemásolták a taktikáját a kelleténél kevesebb figyelmet fordítanak a támadásokra, szinte csak és kizárólag a védelemben lévő extra emberre fókuszáltak. Eközben nem alkalmaztak támadó felfogású szélső védőket, akik gyors támadásépítést tehettek volna lehetővé. Mindazonáltal rengeteg csapat figyelt arra, hogy hátul túlerőben legyenek és lehetőleg ne kapjanak gólt.

Talán a legnagyobb tisztelettel emlegetett taktikai innováció a futballl történetében Rinus Michels totális futballjához köthető, amit az Ajaxszal, Barcelonával és Hollandiával alkalmazott, kiterjesztve az emberfogás korlátait.

Michels csapatában egyik játékosnak sem volt fix posztja, folyamatosan cserélgették a posztjukat, ezzel megbomlasztva az ellenfelek formációját. A játékosoktól elvárták, hogy képesek legyenek játszani a védelemben, középpályán és támadásban, amivel hihetetlenül univerzális csapatot hoztak létre: Hollandia már a támadókkal megalapozta a védekezést, a védőkkel pedig a támadásokat.

Bár néha úgy tűnik, hogy a játékosok spontán mozogtak arra amerre akartak, a valóságban sokkal rendszerszerűbben működött. A játékosok a "vertikális" vonalakban cserélgették a pozíciókat - például ha egy jobbhátvéd felfut szélen, akkor az eredetileg előtte jobb szélen elhelyezkedő középpályás foglalta el a helyét. Oldalirányba viszonylag ritkán cseréltek helyet.

Ennek a stílusnak a nemrég elhunyt Johan Cruyff volt az arca, gyakorlatilag egy visszavont középcsatár volt, aki a pálya minden szegletében megfordult, nem ritkán egészen mélyen is. A csapattársai a mozgására lényegében azzal válaszoltak, hogy az üressé váló területekre befutottak. Ez volt a rendszer kulcsa - mindig meg kellett találni az üres területeket.

A Barcelona és Spanyolország modern labdarúgásának fejlődését ezekben az innovációkban meg lehet találni, 2008 és 2012 között azonban minden korábbinál nagyobb hangsúlyt fektettek a labda megtartására.

A Barcelona célja az volt, hogy túlterhelje a középpályát, folyamatosan több játékosuk legyen a középső területeken, így biztosítva a labdabirtoklást. Ennek megfelelően ellentámadásokat ritkán vezettek, gyakran döntöttek úgy, hogy az üres területek támadása helyett, inkább középen tartják a labdát.

Miközben a Barcelona taktikája megkérdőjelezhetetlenül a támadásról szólt, addig a spanyol válogatottnál a labdabirtoklás a védekezést alapozta meg. A 2010-es világbajnokságot úgy nyerték meg, hogy csupán 8 gólt szereztek 7 mérkőzésen (ebből egy hosszabbításban esett), ugyanakkor mind a négy egyenes kieséses szakaszban vívott mérkőzésükön kapott gól nélkül hozták le a találkozókat. Hamarosan a legtöbb csapatnál fontos lett a labdatartás.

Erre már ki is találták az újabb megoldást: egyre több csapat építi a támadásait a kontrákra, köztük a Barcelona is sokkal direktebben futballozik. Ugyan még nem tudjuk pontosan mi a tiki-taka öröksége, de labdabirtoklás kezdeti megszállott hajszolása is igazolja, hogy a labdarúgás taktikája folyamatosan fejlődik - és ez mindig így lesz.

A cikk Michael Cox 6 football tactics that changed the game as we know it című cikke alapján íródott.