Amire nincs egyértelmű válasz: Ünnepelhet-e az, aki gólt lőtt a korábbi csapata ellen?

Hétfőn az Atalanta 2-0-ra legyőzte az AS Romát az olasz bajnokságban. A bajnoki címre hajtó, és elképesztő sebességre kapcsoló bergamói csapatot ezúttal sikerült féken tartani, Marten de Roon a második félidő közepén egy szerencsésen megpattanó lövéssel szerzett vezetést, a csereként beálló Nicolò Zaniolo pedig a 89. percben biztosította be a győzelmet. Utóbbi ráadásul egészen pikánssá tette az egyébként felejthető mérkőzést.

Zaniolo ugyanis 2018 és 2023 között az AS Romát erősítette, amely periódusban 128 alkalommal lépett pályára a klub színeiben. A 19-szeres olasz válogatott támadó középpályást sokáig korszakos tehetségként tartották számon, a berobbanása után még az új Totti jelzőt is megkapta, a sérülések azonban tönkretették a pályafutását, de legalábbis megakasztották a fejlődését. Most épp az Atalantában keresi a régi – vagy talán a sosem látott – önmagát.

A Roma ellen szerzett találata volt az első, amit a bajnokságban szerzett az Atalanta színeiben, a Serie A-ban pedig 763 nap után volt újra eredményes. A heves gólöröm azonban aligha a pillanatnak vagy épp önmagának szólt, hanem a hazai szurkolóknak, akik hűvös fogadtatásban részesítették az egykoron közönségkedvencnek remélt játékost. Az olasz futballista – mintegy nyomatékosítva az üzenetet – az Instagramjára is feltöltött egy fotót az ünneplésről, kék-fekete szívecskékkel.

Az exek elleni ünneplés érzékeny témának számít, egyesek bunkóságnak tartják, de olyan véleménnyel is lehet találkozni, hogy az új csapat iránti tiszteletből kötelessége egy játékosnak beleállnia egy tisztességes gólörömbe. Általános igazság nyilvánvalóan nem létezik, a különböző szituációkat külön-külön érdemes megvizsgálni, mennyire volt helyénvaló a reakció – a nem ünneplés és az ünneplés is lehet zavaró a kontextustól függően.

Bizonyos státusztól kezdve már elvárás lehet egy játékossal szemben, hogy visszafogottan nyugtázza, ha gólt szerez az exe ellen. Robert Lewandowski ennek megfelelően Bayern München-legendaként visszafogta magát, amikor a Barcelona játékosaként betalált Manuel Neuer kapujába. Cristiano Ronaldo pedig szinte magába roskadva vette tudomásul, hogy senki sem akadályozta meg abban, hogy gólt szerezzen a Manchester United ellen.

Azt már nehezebb meghatározni, mikortól válik kínossá, mesterkéltté egy nem ünneplés. Leginkább azért, mert alapvetően egy érzelmi kérdésről beszélünk, ami elsősorban a játékosra és a klubra tartozik; akár fél év alatt is kialakulhatnak olyan személyes kapcsolatok, ami miatt úgy érzi valaki, jobb nem a mások orra alá dörgölni a boldogságot. Az viszont biztos, hogy egy felületesebb viszony esetében nem lehet mindenkitől elvárni, hogy visszafogott legyen az ünneplésnél.

Zaniolo a kötődés szempontból érdekes helyzetben van. Bár nem a Roma nevelése, nagyon fiatalon, 19 évesen került a klubhoz, és sok szurkoló reménykedett abban, hogy hosszabb távon meghatározó játékosa lehet a Romának. A klub a sérüléseit követően is kitartott mellette, megkapta a bizalmat és a lehetőséget, a 2022-es Konferencialiga-döntőt követően azonban egyre jobban elmérgesedett a viszonya a klubvezetéssel.

Ilyet ezerszer láttunk már: Zaniolo új szerződést szeretett volna, de nem sikerült megállapodniuk olyan feltételekben, amely mindkét fél számára elfogadható lett volna. 2023 telén ezért azt kérte, hogy adják el, ám a Milan ajánlatát kevesellte a Roma, a Bournemouth-ra pedig a játékos mondott nemet. Végül a Galatasaraynál kötött ki, ahonnan fél év után továbbállt. Az Atalantánál jelenleg kölcsönben szerepel, és durván 15 millióért vásárolhatja meg Gasperini, amennyiben igényt tart rá.

Tehát adott valaki, akit egykoron szerettek és támogattak a szurkolók, de sosem vált belőle igazán meghatározó játékos, majd – elsősorban a saját döntéséből – távozott a klubtól. A szurkolók ennek megfelelően megorroltak rá, és az ő szempontjukból nézve jogos volt a fütty, a játékos pedig ezen megsértődve a maga módján állt bosszút. Kicsinyes? Lehet, de ennyi azért belefér a sportba, amennyiben vállalják a következményeit.

Zaniolo gólörömét egyértelműen felírhatjuk a bosszúünneplések nem is olyan rövid listájára. Ebben a műfajban alighanem Emmanuel Adebayor 2009-es sprintje a leghíresebb, amit az Arsenal elleni győztes gólját követően vágott ki, hogy a régi drukkerei előtt ünnepelhessen. A togói csatár utólag azzal magyarázta a tettét, hogy az egész meccsen provokálták a szurkolók, és így szakadt ki belőle a felgyülemlett feszültség.

1992-ben hasonló helyzetbe csöppent Ian Wright is, aki a Crystal Palace szurkolóitól kapott mindenfélét, miután az Arsenalhoz szerződött. "Azért ünnepeltem, mert eléggé rondán viselkedtek a Palace drukkerei. Így hát ünnepeltem – méghozzá eléggé hevesen." 2015-ben Mattia Destro még a kiállítást sem érezte súlyos árnak azért, hogy megünnepelje a Roma elleni győztes gólját. "Megérte" – mondta a találkozót követően a mezlevételre és a provokációra utalva.

2011-ben – bár állította, hogy nem az ő személyes bosszújáról szól a találkozó - Zlatan Ibrahimović sem fogta vissza magát, amikor a Milan játékosaként gólt szerzett a Barcelona ellen. Tőle mondjuk senki sem várt önmegtartóztatást, hiszen a Juventus és az Inter exjátékosaként hozzászokott már ahhoz, hogy a régi klubjaival találkozik, a katalánoktól való távozása pedig – elsősorban a Pep Guardiolával elhidegült viszonya miatt – kimondottan csúnyára sikeredett.

A bosszúgólöröm műfaját valószínűleg Chris Maguire juttatta a legmagasabb szintre azzal, hogy egyetlen ünneplésbe két üzenetet is becsomagolt. Maguire több, mint 100 meccset játszott a Sunderland színeiben, a 20/21-es szezonban azonban nem kapott új szerződést, így végül a Lincoln Citynél kötött ki. Mondhatni, jól sikerült a visszavágás, ugyanis háromszor is betalált a volt csapata ellen, az első gólját pedig egészen látványos formában ünnepelte meg.

Először felemelte a kezét, és bocsánatot kért, majd pár másodperc elteltével látványos ünneplésbe kezdett a korábbi vezetőedzője, Lee Johnson előtt.

Maguire az első performanszt alaposan megtervezte, a folytatásra azonban nem készített forgatókönyvet, így rögtönöznie kellett. A második góljánál egyáltalán nem ünnepelt, a harmadiknál viszont megengedett magának egy kisebb gólörömöt. A játékos egyébként azt is elmondta, hogy egészen másképp viselkedett volna, ha a szurkolók kifütyülik a meccs közben, vagy kevésbé sikeres a sunderlandi időszak, így viszont úgy érezte, tartozik ennyivel a klubnak.

Voltak olyan esetek is a futballtörténelemben, amikor egy ex elleni gólörömöt nem a bosszú motivált, hanem maga a pillanat. 2003-ban Filippo Inzaghi pont ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel vágtázott végig a pályán, amikor a Milan színeiben gólt szerzett a Juventus ellen, mint a karrierje során lőtt több mint 300 góljánál. 2007-ben pedig a brazil Ronaldo mutatta be a szokásos ujjrázós gólörömét, amikor – szintén a Milan futballistájaként – betalált az Inter kapujába.

A brazil alighanem úgy érezte, hogy mivel sok idő eltelt az Intertől való távozása óta, (egészen konkrétan öt év), begyógyultak már a régi sebek, és nem kell változtatni a megszokott rituálén. Robin van Persie pedig még komplexebb helyzetben találta magát, amikor 2012-ben az Arsenaltól a Manchester Unitedhez szerződött. Ő akkor az első manchesteri szezonjában nem ünnepelt a régi klubja ellen, a második idénytől kezdve viszont nem fogta vissza magát.

Ez kapásból felveti a kérdést: mennyi idő után elfogadott ünnepelni a korábbi csapattal szemben? Az legalábbis nyilvánvaló, hogy lennie kell egy határnak, ami után az adott játékos szimbolikusan is továbblép. Az elmaradó gólörömökkel ugyanis az új klub szurkolóinak is üzennek, méghozzá azt, hogy erősen kötődnek az előző csapatukhoz, az ottani játékosokhoz, ami a riválisok esetében nem egészséges helyzet.

Ezt oldotta fel Inzaghi azzal, hogy ő már a legelső alkalommal a szokásos ünneplését vette elő, és ezért érezte Ronaldo azt, hogy öt év után nincs már meg az a kötelék közte és az exklubja között, amely pár szezonnal korábban talán még visszatartotta volna. Van Persie egy év után lépte át a határt, ám még így is sok Arsenal-szurkoló érezte túlzónak a reakcióját, részben talán azért, mert ezzel a gesztussal visszafordíthatatlanul lezártnak nyilvánította a közös időszakot.

A szurkolók reakciója teljesen érthető ebben a helyzetben, egy közönségkedvenc távozásánál ugyanis már csak az az érzés rosszabb, amikor a játékos továbblép, és még boldog is az új környezetében. Összességében azonban mindegyik félnek az az érdeke, hogy a lehető leggyorsabb és legbékésebb módon történjen a lezárás – mert bárhogy is alakult a vége, mindenki jobban jár azzal, ha évekkel később pozitív érzésekkel tudnak visszatekinteni az együtt töltött időszakra.