Miért ennyire megosztó játékos Jude Bellingham? És miért adott neki mégis főszerepet az angol válogatottban Thomas Tuchel?

Miután kinevezték Thomas Tuchelt az angol válogatott élére, rögtön elindult a találgatás, milyen taktikai húzások várhatóak a német szakembertől, és hogyan javíthat majd a Gareth Southgate-től megörökölt csapaton. Tuchel azonban a kezdetektől fogva tisztában volt azzal, hogy nem elég megalkotni azt a játékrendszert, ami a legjobbat hozza ki a játékosokból, de az öltözőben is rendet kell tartania.

"Jobban megváltoztatják a meccseket, mint azt gondoltam" - Tuchel az ivószüneteket kritizálta

Videó forrása: SNTV

Gareth Southgate korábbi válogatott játékosként a saját bőrén is megtapasztalta, mekkora nyomással jár az angol címeres mez.

A válogatott körüli felhajtás egyszerre volt pozitív és negatív: miközben szinte minden világversenynek a győzelem reményével futottak neki, az egészet áthatotta az úgysem sikerül pesszimizmusa is. A híresen kritikus brit sajtó ráadásul minden ballépést árgus szemekkel figyelt, és kegyetlenül szétszedte azokat, akik valamit nem az elvárt módon csináltak.

A válogatott és az angol közeg toxikus kapcsolata egyértelműen hatással volt a játékosok teljesítményére. A kudarctól való félelem szinte erősebb volt a győzni akarásnál, és ha a felszínen magabiztosnak is tűntek a klubcsapataiknál fontos meccseket eldöntő játékosok, a kritikus pillanatokban újra és újra megremegett a lábuk. Southgate-nek eltökélt szándéka volt megváltoztatni az angol válogatott kultúráját.

Foci-vb

Magát cseréltette le, majd minden uruguayitól elnézést kért az újabb kapitális hibát ejtő Muslera

egy órája

Southgate arra bátorította a játékosait, hogy merjenek beszélni az érzéseikről, ne fojtsák magukba a félelmeiket, és közösen – egy csapatként – nézzenek szembe a rájuk váró kihívásokkal. A hétköznapi rivalizálásokból származó törésvonalakat felszámolta, arra törekedett, hogy a játékosok élvezzék a válogatott focit, és ne teherként éljék meg a címeres mezt.

Szövetségi kapitányként nem változtathatott meg mindent – a hiénamentalitású bulvársajtó megreformálása egyébként sem tartozott a munkaköri leírásához –, ahhoz azonban remek érzékkel nyúlt hozzá, amire hatással lehetett. Az angol játékosok sokkal pozitívabban élték meg a válogatottnál töltött napokat, mint a korábbi generációk, amit az eredményeik is tükröztek.

Az 1966 óta várt trófeát ugyan nem sikerült megkaparintaniuk, de kétszer is Európa-bajnoki döntőt játszottak, 2018-ban elődöntősök voltak a világbajnokságon, nem utolsósorban leszámoltak a büntetőpárbaj-fóbiájukkal. Az összességében pozitív hangulatú Southgate-érából egyetlen válogatott torna lógott csak ki: a 2024-es Európa-bajnokság, ahol már nem volt minden rendben a csapaton belül.

Szokatlan módon két játékos is őszintén beszélt a csoportdinamikában tapasztalt negatív változásokról. Harry Kane 2025 márciusában – Thomas Tuchel első válogatott edzőtáborában – nyilatkozott arról, hogyan hatott a csapatra a korábbi szószólók, mint Jordan Henderson és Harry Maguire hiánya. Jude Bellingham pedig a világbajnokság előtt hozta fel, hogy a 2024-es Európa-bajnokságon valami nem stimmelt a pályán kívül a csapattal.

Harry Kane

Fotó: AFP

”Katar volt a legjobb torna, amin én is részt vettem” – nyilatkozta a Real Madrid sztárja. ”Olyan érzés volt, mintha nem is lennének kezdők és cserék. Mintha nem létezett volna hierarchia. A 2024-es Európa-bajnokságon azonban valami félrecsúszott a pályán kívül. Úgy éreztem, hogy nem tart össze annyira a csapat, amennyire kellett volna, aminek számos oka volt.”

Ugyan ki lepődik meg azon, hogy a részletek iránt megszállott Tuchel azonnal átlátta, mi lehet a legnagyobb akadálya az angol válogatott sikerének? A munka bizonyos értelemben még túl egyszerű is volt a sokat látott németnek, az angoloknál ugyanis ő válogathatta ki azokat, akik a személyiségükkel is passzolnak a víziójához, míg a klubjainál inkább neki kellett alkalmazkodnia a sztárokhoz.

”Nem feltétlenül tudatosan, de azon dolgoztunk, hogy erős egységet, pozitív energiát és olyan testvéri közösséget teremtsünk, amelyhez mindenki szívesen csatlakozna” – mondta novemberben Tuchel. ”Emellett szeretnénk a versenyt is fokozni, hogy mindenki tudja: ha rosszkor vesz vissza, vagy nem megy bele egy 50-50%-os párharcba, bezárulhat az ajtó, mert valaki megszerzi a mezét és átveszi a helyét a csapatban.”

Tuchel tehát erős üzenetet küldött a játékosoknak: csak az kerülhet a keretbe, aki alárendeli magát a csapat érdekeinek, egyénieskedésnek és egóharcnak nincs helye.

Az üzenet univerzális volt, egy játékos esetében mégis különös jelentőséggel bírt.

Bellingham tehetsége nagyon korán utat tört magának: alig volt 16 éves, amikor a Birmingham City alapembere lett, rá egy évre már Németország egyik topcsapatában futballozott, 20 évesen pedig Bajnokok Ligája-címhez segítette a Real Madridot. Bellinghamnek a válogatott meghívóra sem kellett sokat várnia, 17 évesen és 136 naposan debütált.

Ilyen eredményeket, ennyire fiatalon csak egy kivételesen erős személyiséggel rendelkező sportoló érhet el. A Bellingham-csomaghoz pedig kétségtelenül hozzátartozik az erős személyiség, annak minden előnyével és hátrányával együtt. 2024-ben Antonio Rüdiger elmélkedett azon, mennyire meglepte őt az a természetesség, amellyel az akkor 20 éves középpályás mozgott a Real Madrid öltözőjében.

”Meglepett, mert nem ismertem őt korábbról, de atyavilág! Már most akkora személyiséggel rendelkezik, hogy érezhető a jelenléte az öltözőben. Ráadásul nagyon jó futballista is. Ha beszélsz vele, olyan érzésed van, mintha egy tapasztalt futballista lenne, miközben még csak húsz éves. Többé nem tud meglepni. Vezér lesz, nagyon érett és nagyon profi játékos.”

Jude Bellingham

Fotó: AFP

Bellingham erős személyiségét azonban nem minden csapattársa fogadta őszinte örömmel. 2023 nyarán a Sport Bild írt arról, hogy a Borussia Dortmund öltözőjén belül fellélegeztek a középpályás távozása után, mivel kezdték nyomasztónak érezni a jelenlétét. A csapattársak sérelmezték, hogy indokolatlanul keményen bánt velük, túlságosan a középpontban akart lenni, de közben nem úgy viselkedett, mint egy csapatkapitány.

Ez az egyik – és alighanem a fő – oka annak, hogy Bellinghamnek nem volt betonbiztos helye a válogatottban sem. Azt csak Tuchel tudhatja, felmerült-e benne komolyabban, hogy kihagyja a csapatából az egyik legnagyobb angol sztárt (Cole Palmer és Phil Foden esetében láthattuk, hogy nem szívbajos), mindenesetre az angol sajtóban több helyen megjelent az a vélemény, hogy erősebbek lennének nélküle.

Bellingham erős jelenléte kétségtelenül veszélyeztethette a Tuchel által előszeretettel emlegetett testvériséget, ráadásul az angolok a középpályás nélkül is egészen jól boldogultak. A 10-es posztra kiváló opciói voltak a válogatottnak, Morgan Rogers zseniális évet futott az Aston Villával, Eberechi Eze remekül beilleszkedett az Arsenalba, és persze ott volt még a már említett Palmer-Foden kettős is.

Tuchel a válogatott játékosokat három kategóriába sorolta: kezdők, specialisták, befejezők (cserék). A német szakember a kezdő kategóriában nem 11, hanem 14-15 játékossal számolt, vagyis voltak olyan posztok, ahol élesebb volt a verseny a kezdőbe kerülésért. Az egyik ilyen versenyfutás Bellingham és Morgan között zajlott, és az utolsó pillanatig nyitva hagyta a kérdést a szövetségi kapitány.

A német szakembernek több oka is volt arra, hogy vállalja a Bellingham kapcsán felmerült kockázatokat.

1. A csapatot Kane köré építette, vagyis olyan játékosokra volt szüksége a szélen és középen is, akiket tömhet labdákkal a Bayern sztárja. Ennek a profilnak sokkal jobban megfelelt Bellingham, mint Morgan.
2. Bellingham egyértelműen a nagy tornák és a nagy pillanatok játékosa.

2024-ben – a döntő ellenére nem túl szép emlékű Európa-bajnokságon – az angol válogatott talán egyetlen ikonikus jelenete épp Bellingham utolsó pillanatos ollózós gólja volt, amely megmentette Angliát attól a szégyentől, hogy kiessen a nyolcaddöntőben Szlovákia ellen. ”Ki más?” – üvöltötte az eksztázisban lévő sztár a szintén tomboló angol szurkolók felé.

Elég néhány hasonlóan varázslatos pillanat a 2026-os világbajnokságon, hogy megérje az a kis kockázat, amit az erős személyisége jelenthet.

Tuchel alaposságára jellemző, hogy erre is felkészült. A keret kihirdetése után sokan a fejüket vakarták, mi járt a német fejében, amikor behívta a 36 éves, Brentfordban futballozó Hendersont. A válasz kínosan egyszerű: ő az a futballista, aki a legnagyobb hatással van Bellinghamre a válogatotton belül, ha úgy tetszik az az ember, akire a leginkább hallgat.

Jude Bellingham és Jordan Henderson

Fotó: AFP

Henderson persze nem csak Bellingham-sitternek utazott ki az Egyesült Államokba, de a válogatott belső hierarchiájában is fontos szerepe van. Tuchel számára ugye az egyik fejtörést a vezetői szerepek felosztása jelentette, és Rice, valamint az inkább csendes vezérként számontartott Kane mellé szüksége volt valakire, aki egy-egy jól időzített beszéddel támogatni tudja a társakat, ha arra van szükség.

Ami önmagában is illusztrálja, mennyire komplex feladat felépíteni egy csapatot, és miért nem elég összezárni egy hónapra 26 tehetséges játékost.

Az angol válogatott korlátai a Ghána elleni mérkőzésen már jobban kijöttek – ahogyan egy újságíró egy jó adag keserű iróniával megjegyezte: ez már az a válogatott volt, amit jól ismerünk – a légkör mégis pozitívabb. Tuchel – aki a horvátok elleni 4-2-es siker után is hosszasan sorolta a hibalistát – már a meccs előtt is arról beszélt, hogy nem dőlne össze a világ, ha nem nyernének, és utóbb a játékosok is erre a narratívára erősítettek rá.

Tuchel csapata messze nem tökéletes, Ghána ellen túlságosan kiszámítható volt a játéka, a szűk területen nem tudta kihasználni a két futó szélsőit, és miután Bellingham csak papíron 10-es, nem volt elég jelenlétük a pálya centrumában. A szerkezeti problémák azonban – pláne egy ilyen szintű edzővel – orvosolhatóak, a feladat másik részét pedig tökéletesen elvégezték.

Az angol válogatott egységesebbnek tűnik, mint valaha.

Ez is érdekelhet:

Foci-vb