Javier Aguirre a harmadik világbajnokságán vezeti a mexikói válogatottat, kapott gól nélkül készülnek az angolok elleni nyolcaddöntőre

Mexikó a csoportkört hiba nélkül, Dél-Afrika, Dél-Korea és Csehország magabiztos legyőzésével tudta le, csoportelsőként pedig bebiztosította, hogy a nyolcaddöntőig biztosan hazai pályán vívja a mérkőzéseit. A makulátlan első kör után az észak-amerikaiak egy kiegyenlített, feszült hangulatú meccsen 2–0-ra legyőzték a jó erőkből álló Ecuadort.

A csapat góljait a szaúdi bajnokság legeredményesebb játékosa, Julián Quiñones és a pályafutása aranyalkonyát élő Raúl Jiménez szerezte.

Mexikó az eddigi menetelése alapján hátul sebezhetetlen, elöl pedig kíméletlenül hatékony. A következő körben viszont minden korábbinál komolyabb feladat jön, ugyanis a Thomas Tuchel vezette angol válogatottat láthatják vendégül a kultikus Estadio Aztecában.

Bár az európaiak papíron nyilván erősebbek és magasabban rangsorolt bajnokságban játszanak, a hazai pálya magaslati fekvése igenis komoly előny lehet Mexikó számára.

A sikerek legfőbb letéteményese a kispadon a harmadik kapitányi ciklusát töltő Javier Aguirre, akinek 2024-es kinevezése akkoriban még komoly vitákat váltott ki az országban. Sokan gondolták úgy, hogy az ”El Vasco” (A Baszk) becenevű, 67 éves veterán felett eljárt az idő, és a szövetség csupán a múltba réved, amikor őt kérte fel a válogatott stabilizálására.

A szövetség persze nem jókedvéből nevezte ki újból Aguirrét a nemzeti csapat vezetésére, hanem mert a korábbi projektek zátonyra futottak. Annyi újítást azonban eszközöltek, hogy a kapitány mellé odaültették a nemzeti hős Rafael Márquezt, aki a jelenleg zajló vb után átveszi tőle a stafétát.

Aguirre már a 2002-es és a 2010-es vb-n is irányította a csapatot, most pedig olyasvalamit hozott vissza, ami hosszú évek óta hiányzott a mexikói futballból: a katonás, megalkuvást nem tűrő fegyelmet és a szurkolókkal való mély, szinte misztikus kapcsolatot.

”Ötven éve dolgozom a futballban, és pontosan tudom, hogyan működik ez a játék. Nálam nincsenek nevek, nincsenek kivételezettek és nincsenek egyéni alkuk. Aki nem hajlandó felszántani a pályát és beállni a sorba, az a lelátóról fogja nézni a meccset. Egy hajónak csak egy kapitánya lehet, és ezen a hajón én fogom a kormányt” – fektette le az alapelveit.

A kapitány taktikája a stabil, négyvédős rendszerre épül. Az odahaza futballozó Luis Romo és Érik Lira olyan áthatolhatatlan szűrőréteget képeznek a középpályán, ami kiválóan fellazítja az ellenfelek támadásait, mielőtt azok elérnék a César Montes és Johan Vásquez alkotta belső védőpárost.

Aguirre híres arról, hogy mentálisan acélossá, szinte sebezhetetlenné teszi a játékosait. Nála nincsenek kivételezett sztárok, a taktikai fegyelem és a fizikai készenlét az egyetlen mérce. Az edzőtáborokban szigorú szabályok és a taktikai értekezletek feszült hangulata egy olyan kollektívát kovácsolt össze, amely képes elviselni a hazai rendezésű világbajnokság elképesztő, szinte bénító súlyát is.

A csapaton belüli belső dinamika és a generációváltás története önmagában is megérne egy regényt, hiszen a keretben tökéletes egyensúly alakult ki a sokat látott veteránok és az utcai futball szemtelenségét képviselő fiatalok között.

Amíg a támadósorban a Kolumbiában született, de szívében már teljesen mexikóivá vált Quiñones és a súlyos koponyasérülése után a sorssal is megküzdő Jiménez szállítják a gólokat, addig a háttérben olyan ikonok mentorálják a tinédzsereket, mint a világbajnokságok történetének egyik legnagyobb figurája, a 40 éves kapus Guillermo Ochoa.

Noha a kapuban általában a rendkívül magabiztos Raúl Rangel áll, a veterán Ochoa jelenléte az öltözőben, a feszültség feloldása a kritikus pillanatokban felbecsülhetetlen értékű. A rotációban ráadásul olyan európai elitben edződött csatárok várnak a bevetésre, mint az AC Milan alkalmazásában álló Santiago Giménez, aki bármelyik pillanatban képes eldönteni egy mérkőzést.

"De aki azt hiszi, hogy most már elégedetten hátradőlhetünk, az téved. Nem akarunk itt megállni. Büszke vagyok a srácokra, de maradjanak szerények és koncentráltak, mert a torna nem ért véget. Mostantól minden meccs a mexikói futball történetének és az én karrieremnek is a legfontosabb mérkőzése lesz” – fogalmazott Aguirre a 16 közé jutás után.

A válogatott és a torna eddigi legnagyobb szenzációja kétségkívül a mindössze 17 éves Gilberto Mora, aki a vb-történelem legfiatalabb mexikói játékosa lett, amikor Aguirre bedobta őt a mélyvízbe. Mora története igazi tündérmese: annak ellenére, hogy a Tijuana akadémiáján nevelkedett vékony, törékeny kisfiúnál még egy-egy testesebb kísérőgyermek is nagyobb, a játéka abszolút mentes mindenféle lámpaláztól.

Stílusát a nemzetközi szakértők a korai Pablo Aimar zsenialitásához vagy Luka Modrić játékintelligenciájához hasonlítják. Úgy mozog a pályán, olyan téglalapnyi területeket lát meg a sűrűben, mintha már három világbajnokság lenne a háta mögött. Hihetetlen ütempasszai és a vonalak közötti labdaátvételei kulcsfontosságúnak bizonyultak a zárt, európai és ázsiai védekezések feltörésében.

Az ő zsenialitása mellett a februárban az Atlético Madridhoz igazolt Obed Vargas és a védelem bal oldalán fáradhatatlanul robotoló Mateo Chávez fémjelzik azt az új hullámot, amellyel Aguirre nemcsak a jelenlegi tornán akar csodát tenni, hanem a mexikói labdarúgás következő évtizedét is teljesen új alapokra helyezné. Ez a korosztály már egy egészen más mentális iskolán nevelkedett: belőlük teljesen hiányzik a korábbi generációkat bénító történelmi kishitűség és kisebbrendűségi komplexus. Ők már globális szinten gondolkodnak, és nem tisztelik a nagy neveket.

Ez a hirtelen jött minőségi ugrás nem a véletlen műve, mindezek mögött a rendkívül stabil gazdasági és infrastrukturális hátterű hazai bajnokság, a Liga MX mélyreható strukturális reformjai állnak. Bár a mexikói labdarúgást az elmúlt évtizedben rengeteg kritika érte amiatt, hogy a hazai multimilliárdos klubok – mint a Club América, a Tigres UANL vagy a CF Monterrey – túl jól fizetik a hazai labdarúgókat, ezáltal egyfajta aranykalitkába zárva őket, a háttérben valójában egy csendes aranykor épült ki.

Az amerikai és európai befektetők megjelenésével a klubok utánpótlás-akadémiáit privatizálták, szisztematikusan elsajátítva a legmodernebb spanyol és holland módszertanokat.

Aguirre és a szövetség szakmai stábja zseniálisan kovácsolt előnyt ebből a sajátos hazai ökoszisztémából. A Liga MX-ben ma már olyan világszínvonalú sporttudományi, adatelemző és rehabilitációs háttér működik, amely közvetlenül kiszolgálja a nemzeti csapatot is – ez a magyarázat arra a hihetetlen fizikai intenzitásra és szervezettségre, amellyel az El Tri eddig bedarálta az ellenfeleit.

A bajnokságban uralkodó mindennapos média- és szurkolói nyomás, a klubok közötti kíméletlen rivalizálás tökéletesen alkalmassá tette a keret belföldön játszó tagjait arra, hogy ne roppanjanak össze a vb-meccseken sem. Nem látszik rajtuk a nemzetközi rutin hiánya, mert a hazai telt házas rangadókon hétről hétre olyan pokoli hangulatban kell teljesíteniük, ami simán felér a világbajnoki kieséses szakasz atmoszférájával.

Ráadásul a mexikói szövetség néhány éve bevezette a fiatal játékosok kötelező szerepeltetésére vonatkozó perceket, ami kezdetben – akárcsak hazánkban – jelentős ellenállást váltott ki a klubokból, mára viszont beérett a gyümölcse: a csapatok kénytelenek voltak modernizálni az akadémiai rendszereiket és bátran pályára küldeni a saját nevelésű tehetségeket, aminek köszönhetően például Mora vagy Chávez nem elszigetelt jelenségek, hanem egy abszolút tudatos, rendszerszintű és tudományosan megalapozott építkezés eredményei.

Az Anglia elleni nyolcaddöntő természetesen a taktikai érettség legmagasabb fokát követeli majd meg a mexikóiaktól. Ugyanakkor az eddigi négy mérkőzésen felmutatott szervezettség, a kapott gól nélküli széria és a hazai pálya előnye olyan fegyvert adhat Aguirre csapatának, amellyel korábban egyetlen mexikói generáció sem rendelkezett.

”Az Azték Stadionnak olyan aurája és energiája van, amit Európában el sem tudnak képzelni. Amikor a szurkolók mögénk állnak, az nemcsak plusz egy embert jelent a pályán, hanem egyenesen pokollá teszi az ellenfél életét. Az a dolgunk, hogy ezt a tüzet fenntartsuk” – utalt a szövetségi kapitány a mérkőzésnek otthont adó, mexikóvárosi stadion miliőjére.

Talán az sem elhanyagolható, hogy az angoloknak cseppet sincsenek kellemes emlékeik az Aztecából, utoljára ugyanis az 1986-os vb-negyeddöntőben szerepeltek ott, amikor egy bizonyos Diego Maradona a futballtörténelem két legemlékezetesebb találatával győzte le őket 2–1-re.

Az El Tri előtt most ott a történelmi lehetőség: ha a taktikai fegyelem kitart az angol sztárok ellen is, a mexikói válogatott végre túlléphet a 40 éve kísértő nyolcaddöntős átkon, és végleg bizonyíthatja, hogy az elmúlt időszak fejlődése valóban a közvetlen elitbe emelte az ország labdarúgását.