Ne hívjuk a tizenegyes-párbajt „lottónak”. Nem az.

Ha Világbajnokság, akkor kieséses szakasz, és ha egyenes kiesés, akkor hosszabbítás és tizenegyes-párbaj. Legutóbb épp Spanyolország maradt alul egy Marokkó elleni „szétlövésben”, ami már a nevében is sugallja: olyan, mintha egy szerencsejátékról beszélnénk.

De miért gondoljuk ezt? Mitől lenne egy tizenegyes olyan, mint egy tombola? Ha ugyanolyan körülmények között, ugyanannak a kapusnak Lionel Messi, vagy bárki nagymamája állna oda tizenegyes rúgni, akkor is azt mondanánk, hogy „az egész csak orosz rulett”?

Valószínűleg nem. Akkor megjelenne némi valószínűségszámítás, de ahogy annak az esélye, hogy Mátyás király fekete lovon besétál a nappalimba sem 50-50% (mert vagy besétál, vagy nem), úgy a tizenegyes-párbaj esélyei sem egyszerűsíthetők le ilyen könnyen.

Először is érdemes tisztázni, hogy egy szétlövésben mi az, ami a véletlenen múlik, és mi az, ami nem. Amiről a szerencse (pénzfeldobás) dönt, az két dolog: a csapatok sorrendje és térfél. Minden mást a játékosok, a kapusok és az edzők döntései határoznak meg. A szerencse illúzióját az teremti meg, hogy a párbajozás egy kevés mozdulatból álló eseménysor. Kevés a rúgó és kevés a kontakt. Egy csapat mindössze 5-ször ér labdába, ami pontosan annyi, mint ahány golyóhoz hozzáérnek egy Ötöslottó-sorsoláskor.

Maga a tizenegyes sem egy tipikus meccshelyzet. Szinte más sportág. Nem lehet azt csinálni, amit egy mérkőzéseken a leggyakrabban szokás: passzolni, fejelni vagy felívelni a társhoz. Olyan, mintha egy teniszmeccsen azt mondanánk, hogy „Kedves Rafael, kedves Novak, ezt a rövidített játszmát úgy fogjuk eldönteni, hogy 5-5 labdát felütünk a hálóhoz. Aki le tudja csapni, annak jár a pont, akinek viszont a lecsapását vissza tudja ütni az ellenfele, annak nem jár csoki”. A tizenegyes-párbaj műfaja egyetlen ritka játékelem felnagyobbításáról szól.

Ugyanakkor tévedés azt hinni, hogy a kimenetele csak a véletlenen múlna. Valójában a tizenegyes-párbaj is egy készség, ami tanulható, fejleszthető és gyakorolható.

Daniel Subasic például kapusként 2018-ban több párbajt is nyert Horvátországgal. Állítása szerint a párbaj “mentális játék. Kutatni kell és utána kell járni, hogy mit csinálnak az ellenfelek, mert számít hogy ki lövi, hogyan fut neki és általában melyik sarkot választja.” Ha pusztán a véletlenen múlna, akkor a kapusnak csak 50-50%-a lenne a győzelemre, ám Subasic azt állítja: “Egy jó kapus biztosan több eséllyel tud védeni, mint 50%”.

Ahány lövő, annyi technika. Luka Modric például legtöbbször megvárja, amíg a kapus elfekszik. Lassan fut neki a labdának, a feje közben mindvégig fent van és a kapust lesi, alkalomadtán a sarkát is magasabbra emeli. Amint a kapus eldőlt, Modric egyszerűen csak a másik oldalra rúgja. Mostanában Neymar is hasonló technikát fejlesztett ki, csak Modriccsal ellentétben ő a nekifutásnál váltogatja a tempóját: hol gyorsítva, hol lassítva fut neki.

Harry Kane viszont sosem nézi a kapust. Ahogy mondta róla José Mourinho: “Harry eldönti…már napokkal a meccs előtt tudja, hogyan fogja rúgni és azt gyakorolja, és én ezt imádom benne.” Kane variálja is, hogy hova lövi a tizenegyest, a sikermutatója pedig magáért beszél: 88%. Modricé 85%. Az átlagos tizenegyes-értékesítési szám egyébként évről-évre esik, valószínűleg annak köszönhetően, hogy a csapatok egyre többet bújják az adatokat, a játékosok pedig kiismerték egymást.

Egy dolog ismerni az ellenfelet. Egy másik tudatosan felkészülni egy párbajra. A gyakorlatot mindig is nehezítette, hogy egy Világbajnoki elődöntő tizenegyes-párbaj hangulata nehezen szimulálható, hiszen teljesen más idegállapotban áll oda egy játékos egy edzésen vagy 80 ezer ember előtt. Guus Hiddink 2002-ben egy teltházas stadionban gyakoroltatta, hogyan sétáljanak a játékosai a középkörtől a tizenegyes pontig. Mexikó saját „mind coach”-ot hozott magával az idei Világbajnokságra. Anglia 2006-ban a baden baden-i edzőtáborában külön megkérte a helyi klub szurkolóit, hogy álljanak a kapu mögé és köpködjenek kígyót-békát a rúgó játékos irányába.

Apropó, Anglia. Amikor Gareth Southgate 2016-ban a válogatott szövetségi kapitánya lett, a csapat zsinórban öt szétlövésben is alulmaradt. Southgate maga volt az 1996-os Eb-kiesés tragikus hőse, aki évtizedes stigmákat viselt magán. Amikor edző lett, megfogadta, hogy feldolgozza a rémálmát és a játékosait úgy fogja felkészíteni, hogy ne legyenek kitéve annak, aminek neki is keresztül kellett mennie. Southgate kutatásokat és pszichológiai tanulmányokat bújt, hogy csapatát minden nehézségre felkészítse. Nemcsak azt gyakorolták, hogyan sétáljanak oda a labdához (A hosszú magányos séta – ahogy hívta) és milyen legyen a testtartásuk, de arra is volt forgatókönyvük, hogyan viselkedjenek, ha mellé lövik. Anglia végül megtörte az átkot, amikor 2018-ban tizenegyes-párbajban legyőzte Kolumbiát.

A műfaj körüli sztereotípiák is kezdenek megdőlni. A modern labdarúgás olyannyira professzionalizálódott, hogy minden top csapat keresi azokat a részterületeket, amelyek fejlesztésével versenyelőnyre tud szert tenni. Bedobás-specialisták, pontrúgás-guruk, feketeöves dietetikusok és okleveles alvásspecialisták házalnak a klubok ajtaján, hogy valami pluszt nyújtsanak egy bajnoki versenyfutáshoz. Ezeknek a „+1%”-oknak a keresése azzal jár, hogy manapság mindenről van kimutatás, amellyel régi tévhiteket cáfolnak meg.

Néhány példa:

- Aki előbb kezdi a büntetőpárbajt, az nagyobb eséllyel győz, igaz? A számok azt mondják: teljesen mindegy, ki lő először.

- A tapasztalatlanok ne álljanak oda tizit rúgni, mert úgyis összeroppannak a tét súlya alatt? Pedig nincs különbség aközött, hogy egy idősebb vagy egy fiatalabb labdarúgó rúgja azt a büntetőt.

- A jobblábasok inkább a tutibb szöget választják, ezért inkább a kapustól jobbra rúgják el? Ez mondjuk részben igaz, egyszerű biomechanikai okokból. De itt jön be az, hogy ki mennyire keveri a lapjait.

Érdekes azt is megnézni, hogy jellemzően hova szoktak lőni tizenegyest. Az Opta Világbajnokságokon alapuló kimutatása szerint a leggyakoribb eset valamelyik sarok felé célzott lapos lövés, ami valahol azért hihetetlen, mert Japán Horvátország elleni három kimaradt büntetője is a kapu bal oldalának alsóbb részeire irányult. Oda, ahova a legtöbbször rúgják.

Ugyanakkor ha megnézzük, hol szoktak bemenni a labdák, azt látjuk, hogy azok a mentek be magas százalékban, amelyek a kapu magasságának felső harmadában landoltak. Ettől függetlenül meg lehet próbálni „betutizni” laposan, de ott már érzékelhetően kisebbek a százalékok.

Itt viszont csínján kell bánni a számokkal: egyrészt nagyon kicsi azon lövések száma, amelyek a fenti területre irányultak (még ha nagyon magas százalékban be is mentek). Másrészt figyelembe kell venni, hogy amikor megemelik a labdát, olyankor megnő a kockázata, hogy Mracskó Mihályt megidézve a Holdön köt ki a lövés. Az alábbi kihagyott tizenegyeseket ábrázoló térképen például érdemes megkeresni, melyik lehetett szegény Roberto Baggio 1994-es büntetője:

Itt jön be a kapusok szerepe.

A „tizenegyesölők” – ahogy hívják őket – már-már egy külön foglalkozást jelentenek egy csapaton belül. Hollandia például a Vb előtt külön edzőtábort hívott össze mindhárom kapusának, hogy felmérje, ki a legjobb a tizenegyesek hárításában, ugyanakkor nem árulja el, ki lett az első számú specialista. Előfordulhat, hogy Louis Van Gaal szövetségi kapitány most is le fogja kapni az első számú kapusát, Andries Noppert és helyére be fog hozni egy cserét, mint ahogy tette 2014-ben Tim Krullal, aki a Costa Rica elleni párbajban 3 tizenegyest is megfogott. Krulnak volt szimata a tizenegyesekhez, de emellett verbálisan is ostorozta az ellenfeleit, táncolt, pattogott, mutogatott és minden megfogott tizenegyesnél úgy viselkedett, mintha épp egy újabb földrészt hódított volna meg.

Itt maga a jelenség az érdekes. Csodakapust be lehet vetni azért, mert tényleg érti a dolgát, de sima placebo-ként is működhet: már a puszta gondolat, hogy egy válogatott erre a részletre is figyelmet fordít, elrettentő erővel bír. Érdemes ehhez megnézni, mi történt azóta Tim Krullal: a 2014-es Világbajnokság előtt teljesen átlagos kapusnak számított, 34 tizenegyesből mindössze kettőt tudott hárítani. A torna után viszont mintha kicserélték volna. Azóta 31 tizenegyest végeztek el ellene, ebből 8-at is megfogott. Lehet, hogy megtáltosodott és ráérzett valamire – de az lehet, hogy az ellenfelei felismerték, hogy a costa ricai mészáros áll velük szemben.

De akkor, mi működik? Néhány tippet azért ki lehet szűrni a kutatásokból.

- Általában segít, ha először a csapatkapitányok végzik el először a büntetőrúgást. Ők a példaképek, akik utat mutatnak, és felelősségük tudatában járnak el. A sikerrátájuk kimondottan magas.

- Segít, ha valaki már rúgott gólt az adott meccsen. Sőt, ha tizenegyest is értékesített már, azt is nagyobb valószínűséggel fogja belőni – nem számít viszont, ha azt egy másik meccsen tette.

- Nem nagy meglepetés, hogy a csatárok magasabb százalékban lövik be a tizenegyesüket, mint a középpályások vagy a hátvédek.

- Bármilyen fura is, de Világbajnokságon kapus még sosem lőtt tizenegyest, így nincs erről megbízható adat.

De akkor, érdemes erre időt fordítani? A témát alaposan lekutató Geir Jordet szakíró állítja: persze. “Gondolj a pilótákra.” – mondta Jordet. „Annyi időt töltenek szimulátorban, de 100%-ban lehet utánozni azt, hogy egy utasszállító repülőt vezetsz? Persze, hogy nem. Mégis csinálják. Még akkor is, ha nem tudsz eljutni 100%-ig, nagy a különbség aközött, hogy 40, vagy 70%-ig jutsz el.”

A tanulság, hogy attól, hogy a házi feladatot elvégzed, még nem biztos, hogy nyerni fogsz. A gyakorlott csapatok is olykor kikapnak, mégsem akadályozza meg őket abban, hogy továbbra is edzzenek.

Azok pedig, akik készülnek, hajlamosak szerencsésebbek lenni. A tizenegyespárbajban a véletlennek van szerepe. De nem minden a véletlenen múlik – mint mondjuk a lottóban.