A „másik Lionel”, avagy az edző, aki visszaadta a hitet Messinek és Argentínának

2018-ban, közvetlenül azután, hogy Argentína elbúcsúzott a világbajnokságtól, még Lionel Messi is biztosra vette, véget ért a nemzetközi karrierje. A válogatott romokban hevert, a szurkolók mélységesen csalódtak a csapatban, és a Messivel máskülönben baráti (atyai) hangot megütő Diego Maradona is kritikusan fogalmazott. A helyzet bizonytalanságát csak tetézte, hogy Argentínában sem tudták, kihez forduljanak segítségért, és jobb híján Lionel Scaloni lett a válogatott ideiglenes szövetségi kapitánya.

Scaloni mögött két évtizednyi rutin állt, már ami a pályán eltöltött időt illeti. Noha a karrierjét Argentínában kezdte, pályafutásának nagy részében Európában játszott, ezen belül a Deportivónál, melynek színeiben 275 mérkőzésen lépett pályára. Spanyolország után egy félszezon erejéig a West Hamnél is játszott, karrierjének második felében pedig a Serie A-ban is megfordult, a Laziónál öt, az Atalantánál két idényt töltött – végül a bergamóiaktól vonult vissza 2015-ben.

Edzőként viszont még 2018 nyarán is pályakezdőnek számított. 2016-ban elfogadta a Sevillához szerződő Jorge Sampaoli felkérését, és másodedzőként csatlakozott a stábhoz, majd 2017 nyarán, amikor Sampaolit kinevezték szövetségi kapitánynak, a válogatotthoz is követte. A rossz emlékű, 2018-as világbajnokságon elsősorban az ellenfelek feltérképezése volt a feladata, itt figyelt fel a francia válogatott játékára, amely eleinte a saját elképzeléseire is nagy hatással volt.

„Agüero kihagyásával és [César Luis] Menotti ignorálásával Scaloni tiszteletlen volt a futballal szemben. Játékosként sem számított kiemelkedőnek, szétrugdalta az ellenfeleit, de semmi több. Nem kellene a csapatomba, a forgalomirányítást sem bíznám rá” – fogalmazott Maradona 2019-ben. Elsőre talán átgondolatlannak tűnik az argentin legenda véleménye, ám közel sem volt egyedül ezzel az állásponttal, sokan megkérdőjelezték Scaloni alkalmasságát akkoriban.

Claudio Tapia, az Argentin Labdarúgó-szövetség elnöke azonban hitt Scaloniban, ezért megerősítette a 2019-es Copa América végéig a szövetségi kapitányi székben. Tapia a döntését részben azzal indokolta, hogy a válogatott túl sok edzőt fogyasztott el, és a folyamatos stílusváltások jelentősen rontották a csapattá válás esélyét. Scaloni pozícióját az a tény is erősítette, hogy hamar egy hullámhosszra került Lionel Messivel, aki végül úgy döntött, folytatja a válogatott pályafutását.

Az Athletic egyik cikkében egy érdekes párhuzamra is felhívják a figyelmet, amely részben magyarázhatja, miért találta meg gyorsan a közös nevezőt az edző és a játékos. Scaloni kinevezésekor ugyanis olyan hangok is voltak Argentínában, miszerint ő tulajdonképpen nem eléggé argentin, mivel életének legnagyobb részét Európában töltötte. Közülünk való, mégis idegen – Messinél kevesen tudják jobban, milyen érzés ezzel a kettősséggel tartozni egy nemzet méretű csoporthoz.

Messi 13 éves korában költözött Barcelonába, ahol már tinédzserként szupersztárrá vált, és mindent megnyert, amit klubszinten megnyerhetett. A válogatottban ehhez képest sokáig elkerülték a sikerek, emiatt gyakorta érte az a vád, hogy igazából ő már nem eléggé argentin, és azért tud sokkal jobban futballozni Barcelonában, mert az foglalkoztatja igazán. Látva azt, hogy mennyit pakolt bele még a harmincas évei közepén is a válogatottba, aligha lehetett ez az igazság.

A világbajnokságot megelőzően Messi többször elmondta, az volt az első tanácsa az új csapattársaknak, hogy élvezzék ki a tornát, ugyanis ő a saját kárán tapasztalta meg, mennyire fontosak a pozitív érzések egy világversenyen. Scaloni is idejekorán felismerte: ahhoz, hogy Argentína nagy trófeákat nyerhessen, szüksége van egy olyan Messire, aki jól érzi magát a csapatban, és ezt a keret összeállításánál is szem előtt tartotta.

Scaloni a 2019-es kontinensbajnokságnak már egy megfiatalított kerettel vágott neki, lehetőséget kapott Lautaro Martínez, Rodrigo De Paul, Leandro Paredes és Giovani Lo Celso is. Noha az első csoportmérkőzésen 2-0-ra kikapott Argentína a kolumbiai válogatottól, a folytatásban már jobban játszott, és az elődöntőig menetelt, ahol a házigazda Brazíliától kapott ki két góllal. Hogy Scaloninak mennyire nehéz dolga volt eleinte, arra De Paul nyilatkozata is rávilágított.

Vagyis a valódi fordulópontot a 2020-as Copa América hozta el, amit a covid miatt egy évvel elhalasztottak, ráadásul az argentin-kolumbiai társrendezés is ugrott a levesbe, helyette Brazília ugrott be vészmegoldásként. Messi zseniálisan játszott a tornán, hét meccsen alatt négy gólt és öt gólpasszt hozott össze, a védelem kiválóan működött (Emiliano Martínez csak három gólt kapott), Scaloni húzásai pedig egytől egyig beváltak.

„Még nem fogtuk fel, hogy bajnokok lettünk, és mit is értünk el tulajdonképpen. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ez egy történelmi meccsként marad fent, és nem csak azért, mert Dél-Amerika bajnokai lettünk, de azért is, mert Brazíliában győztük le Brazíliát” – fogalmazott Messi a döntőt követően. Ha voltak is olyan gondolatok a válogatott kapcsán, hogy inkább bukjon az egész, és jöjjön a tisztítótűz, a váratlan siker gyorsan eloszlatta azt, és egész Argentína a csapat mögé állt.

„Mostanság erre készülünk Argentínában. Nem is várunk mást a szurkolóinktól. Egy ideje már így megy, megvan az egység a válogatott és az emberek között. Boldog voltam a Copa América-győzelmünket megelőzően is. Van egy csodálatos csapatunk, a szurkolók pedig időről időre megmutatják, hogy mennyire törődnek velem. Hálás vagyok nekik. Minden alkalommal ezt tapasztalom Argentínában, de a győzelmünk óta még erősebben érzem” – tette hozzá Messi.

Sokszor ezek öngerjesztő folyamatok: a csapat elkezd hinni magában, jönnek a győzelmek, tovább erősödik az önbizalom, és egy idő után a legnehezebb helyzetekben sem merül fel a játékosokban, hogy kikaphatnak. A 2019-es Copa América-elődöntő és a világbajnokság nyitómeccse között sorozatban 36 mérkőzésen maradt veretlen Argentína, és a kontinensbajnokság mellett a Finalissimát is megnyerte, miután 3-0-ra lemosta a pályáról az Eb-győztes Olaszországot.

Ilyen előzmények után nyilván simán megnyerte a vb-t Argentína, nem igaz? Hát, nem egészen. Rögtön a Szaúd-Arábia elleni mérkőzésen jött a kijózanító pofon, Hervé Renard csapata óriási meglepetésre 2-1-re győzött, a dél-amerikai bajnok játéka pedig nyomokban sem emlékeztetett egy győztes válogatottra. Ez volt a végső teszt Scaloni számára is: van annyira jó edző, hogy még azt megelőzően kijavítsa a szerkezeti hibákat, mielőtt kiesnének a tornáról?

Ilyenkor persze jól jön, ha van egy Messi a csapatban, a Mexikó elleni csoportmeccsre ugyanis még nem találta meg a megfelelő formulát az edző, és nem is játszott jól Argentína. A nagy nehezen kiszenvedett győzelem után viszont már egy funkcionálisnak tűnő csapat lépett pályára Lengyelország ellen, Enzo Fernándezzel és Julián Alvárezzel a kezdőben. Ez volt az egyetlen meccs a vb-n, amelyen Messi gól vagy gólpassz nélkül zárt, ám így is magabiztosan, 2-0-ra győzött a dél-amerikai válogatott.

Innentől kezdve Scaloninak minden meccsre jutott egy-egy okos húzása. Noha az ausztrálok elleni mérkőzésen újra előjöttek a csoportkör elején látott problémák (túl mélyen helyezkedő Messi, statikus támadósor, kettészakadt pálya), menet közben átváltott három belső védőre, amely helyére billentette a csapatot. Hollandia ellen már az ötvédős rendszerrel kezdett, és mindkét szárnyvédő főszereplővé vált, noha előzetesen őket tartották a válogatott gyenge pontjainak.

Horvátországgal szemben visszaváltott a 4-4-2-re, hogy túltöltse a középpálya közepét, semlegesítve Luka Modrićékat, és tökéletesen működött a meccsterv. Mint ahogyan a döntőben is Scaloni nyerte a meccset a mágnestáblán, a 4-3-3-as játékrendszer és Ángel Di María bal oldalon való szerepeltetése telitalálatnak bizonyult. Ahogyan Michael Cox írta a vb utáni elemzésében: ez az argentin válogatott volt a legrugalmasabb győztes a világbajnokságok történetében.

Argentína más tekintetben is eltért a szokásos győztesektől, például több gólt kapott az egyenes kieséses szakaszban, mint az megszokott (ez négy évvel ezelőtt Franciaországra is igaz volt). Érdekes módon ez nem jelenti azt, hogy az argentin válogatott védekezésével gondok lettek volna, ugyanis egyetlen olyan mérkőzés volt, amelyen 0,6-nál magasabb xG-t engedtek az ellenfeleknek: a döntőben, ahol a két összehozott büntető kapásból 1,5-ös értéket jelentett.

A legdurvábban a szaúdi nyitómeccs lóg ki a sorból, amelyen 0,1-es várható gólra kapott kettőt az argentin válogatott, de a negyeddöntőben Hollandia is 0,6-os xG-vel talált kétszer Martínez kapujába. Ha már a hollandok szóba kerültek: két olyan meccs is volt az egyenes kieséses szakaszban, amikor gyakorlatilag a semmiből kapott két gólt Argentína, és aztán csak a hosszabbítás után, büntetőkkel tudta megnyerni a meccset.

Örök igazság, hogy a világbajnokságokon szükség van a szerencsére, amiből kijutott a dél-amerikaiaknak (a hét meccsen befújt öt büntető hosszabb távon nem fenntartható tendencia), ugyanakkor Scaloni volt az, aki megteremtette a siker feltételeit. Lehet, hogy nem lesz akkora hatása az argentin labdarúgásra, mint César Luis Menottinak vagy Carlos Bilardónak, de az egészen biztos, hogy ma már senki sem teszi fel a kérdést, elég argentin-e ahhoz, hogy a válogatott kapitánya legyen.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.