Messi felszabadítása, Ronaldo egója – a zsenik szerepéről beszélt a ’86-os vb-hős

Jorge Valdano 1978-ban még csak a távolból figyelhette, ahogyan a honfitársai megnyerik a labdarúgó-világbajnokságot, 1986-ban viszont ott volt az aranyérmes argentin válogatottban. Nem csak, hogy ott volt, de tevékeny részese volt a sikernek, összesen négy gólt szerzett, ebből egyet a fináléban. Az 1986-os csapatnak természetesen Diego Maradona volt a legnagyobb sztárja, így Valdano testközelből megtapasztalhatta, milyen egy zseni mellett játszani.

Valdano szerint ez nem kockázat, hanem a játék logikája diktálja, mert minden edzőnek az a célja, hogy a legjobb játékosánál legyen a labda. Példaként César Luis Menotti egyik beszédét hozta fel. „Leült hozzánk, és azt mondta: ’Rendben, valamit meg kell kérdeznem tőletek. Szerintetek hányszor kell neki adnotok a labdát?’ Egy kis szünet, majd Menotti azt mondta: ’Mindig.’ Számukra nem előnyös, ha ez kiderül, de a zsenik túlhasználása jó dolog, mert ők fogják megnyerni neked a meccset.”

De mennyire nehéz megtalálni egy sztár helyét a csapatban? Valdano erre is érdekes válasszal szolgált: szerinte önmagában véve a beépítés nem jelent problémát, ugyanakkor a csapatépítésnek számos rétege van – köztük a szerencse is. Daniel Passarella betegsége például kapóra jött az argentin válogatottnak, mivel közte és Maradona között feszült volt a viszony. Az egykori támadó úgy látja: a mostani csapatban is megvan az az egységesség, ami elengedhetetlen egy világbajnokságon.

Valdano egyszer azt állította, hogy Messi minden nap olyan, mint Maradona, pedig még Maradona sem minden nap volt Maradona. Honfitársában az nyűgözte le leginkább, ahogyan megállta a helyét a különböző posztokon: szélsőként kezdett, aztán hamis kilences lett belőle, most pedig inkább középpályásként tekint rá. „Madridista vagyok, de mindig is azt gondoltam, hogy aki nem szereti Messit, az a focit sem szereti.”

Az argentin legenda Cristiano Ronaldót is a védelmébe vette, szerinte ugyanis a portugál egója nagyon sokáig jövedelmező volt a csapatai és a társai számára. „A nagy játékosok teljesítménye fontos, mivel a világbajnokságot ők határozzák meg. Ezért sajnálatos, hogy nincs itt Sadio Mané, nincs itt Erling Haaland. Csodálatos látni viszont Mbappét, akinek látszólag mindenre van ideje: mindenre képes, és ezen felül még gólokat is szerez.”

Valdano úgy látja, hogy a politikai hangok felerősödése elsősorban a helyszíneknek köszönhető: Oroszország 2018-ban is bőséges táptalajt szolgáltatott, és az azóta történtek sem javítottak a helyzeten. Azt viszont alapvetően helyes iránynak tartja, hogy a társadalmi vonatkozására is kitérnek egy eseménynek, a futballon keresztül ugyanis sok mindent meg lehet magyarázni. Azzal viszont nem ért egyet, hogy egyes válogatottak gyengébb teljesítményét a politikai vélemények okozták volna.

Valdano szerint az argentinokra pozitív hatása lehet a rossz kezdésnek, mert gyakori, hogy a traumatikus vereségek változásra, így erősödésre kényszerítik a csapatokat. Épp ezért félti Brazíliát, akik most „túlságosan boldogok”, amely állapot gyakran a visszájára fordul. A táncukat azonban nem tartja tiszteletlennek. „Ha én táncolok, az tiszteletlenség. De ők brazilok. Ott volt Ronaldinho, Romário, Ronaldo, akik számára az élet egyenlő a boldogsággal, a futball pedig az élet kiterjesztése.”

„Vitán felül az volt az életem legboldogabb pillanata” – mondta az 1986-os góljáról. „A klasszikus ’ez nem is velem történik’. A boldogságnak is van határa, és aztán egy csapásra átlépsz rajta. 1978-ban kimaradtam a csapatból, de az 1982-es jobban fájt. Korán megsérültem, pedig szárnyaltam. Az elődöntőben kihagytam egy ziccert, amiért Argentínában minden létező nyelven szidalmaztak. Ha hibázol, az nyomot hagy benned, az megöl téged.”

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.