„Ha unatkozol, nézz valami mást” – megüzente a válogatott foci jövőjét a francia kapitány

Didier Deschamps, Gareth Southgate és Roberto Martínez az Európa-bajnokság legtöbbet kritizált edzői közé tartoznak. A három szövetségi kapitányban közös pont, hogy a torna legjobb, legszínesebb kereteivel dolgozhatnak, de a maguk módján – Martínez a marketingje szerint támadó felfogású edző – rendkívül pragmatikusak voltak. Közülük ketten a gyatra játék ellenére ott vannak a négy között, ráadásul úgy kell fogalmaznunk, hogy ismét ott vannak a négy között egy nagy versenyen.

Deschamps az öt nagy nemzetközi versenyéből négyszer vezette négybe a válogatottját, és az előző három elődöntőjét meg is nyerte, míg Southgate a négyből háromszor volt ott a csapatával a négy között. A pragmatikus hozzáállás tehát – még ha sokszor jókora adag szerencse is kellett hozzá – kifizetődött, és ezt látva akár még helyes megfejtés is lehetne, hogy a sikerekért megéri elszenvedni a heteken át tartó kritikaáradatot.

Egy dolgot nem tudunk csupán: hogy az felsorolt eredmények a szövetségi kapitányok felfogásának köszönhetőek-e, vagy inkább más tényezőknek, nevezzük azt szerencsének vagy a játékosok egyéni képességeinek. Vajon Deschamps és Southgate, ha a játékban nem is, de legalább az eredményekben kihozták azt, ami a rendelkezésre álló keretben benne volt? Erre éppenséggel nehéz választ adni, pont az egyenes kieséses meccsek kiszámíthatatlansága miatt.

Az az egy tagadhatatlan, hogy mentálisan mindkét válogatottat remekül felkészítették; a franciák a fontos meccseken mindig élesebbek, míg az angolok – túl azon, hogy ezen az Eb-n kétszer jöttek vissza hátrányból az egyenes kieséses szakaszban – rengeteget fejlődtek a büntetőpárbajokban. Amíg 1990 és 2012 között a hétből csak egyszer jutottak tovább tizenegyesekkel, Southgate alatt négyből hármat az angolok nyertek (ebben egy Nemzetek Ligája-bronzmeccs is benne van).

Valamilyen szinten tehát mindkét kapitány megérdemli a dicséretet a kiegyensúlyozott teljesítmény miatt, ám a kritikáktól szemmel láthatóan a nagy nehezen kiszenvedett győzelmek sem védik meg őket. Van ugyanis egy nagyon nagy ellentét a felek között: a szurkolók szórakozni akarnak a focitornákon, míg az edzők – végtére is, az állásuk múlik rajta – elsősorban nyerni. Jelenleg a kapitányok többsége a véletlenek minimalizálásában látja a megoldást.

A nézők frusztrációját az táplálja a legnagyobb mértékben, hogy ezt épp azok a válogatottak teszik meg, amelyektől papíron a legtöbb foci várható. Ahol némi túlzással ki lehetne állítani két hasonlóan erős csapatot, amely könnyedén megnyerhetné a nagy versenyeket. Vannak válogatottak, amelyeknél a pragmatizmus kényszer - ide sorolható például Magyarország - az angoloknál, a franciáknál, a portugáloknál, a belgáknál (sorolhatnánk) választott stratégia.

Remek példa erre Olaszország, amely a történelme során szinte mindig a pragmatikusabb megközelítést választotta, az olasz futball identitásának megfelelően. „A győzelem nem fontos, hanem az egyetlen dolog, ami számít” – szól a Juventusnál játékosként és elnökként is megforduló Gianpiero Bonipertinek tulajdonított idézet. Az olaszok, sajátos ellentétben a kultúrájukkal, a fociban mindig többre tartották a győzelmeket a szépségnél.

Ami éppenséggel nem gátolta meg őket abban, hogy egy kicsit focizzanak is, amikor azt kívánta meg a helyzet.

Három évvel ezelőtt az olaszok a lehető legkevésbé olaszos játékkal nyerték meg az Európa-bajnokságot. Roberto Mancini csapata magának akarta a labdát, tudatosan juttatta el azt veszélyes területekre, ha pedig elveszítette, agresszíven visszatámadott. Menet közben – Leonardo Spinazzola sérülését követően – némileg olaszosabbra vették a figurát, ám a válogatott focis dimenzióban nézve még az is távol állt attól, amit pragmatikusnak nevezünk.

Ez azért is fontos, mert cáfolni látszik azt az elméletet, hogy a válogatott szinten csak a pragmatikus játék és a kockázat minimalizálása segíthet hozzá a győzelmekhez. Ha Olaszország képes volt kivetkőzni a saját bőréből, ráadásul egy olyan kerettel, amit valahova az élmezőny végére, vagy a középmezőny elejére lehetett sorolni, akkor a minőségibb játékosokkal rendelkező válogatottaknál sem lehet kifogás az időhiány az összetettebb labdás játék hiányára.

Hosszabb távon a nagyok pragmatizmusa gond lehet a válogatott versenyeken. Miközben a helyszínen a meccsek minőségétől függetlenül nagy élmény egy Európa-bajnokság vagy egy világbajnokság, a tévén keresztül nézve egyre nagyobb kihívás elmerülni a párharcokban, annyira nem történik semmi. Innen pedig jogos kérdés lenne, hogy mégis mi tartaná ott a semleges nézőket, akik a klubszezon alatt minden tekintetben többet kapnak a játéktól.

„Ha unatkozol, nézz valami mást, nem számít” – mondta Deschamps, amikor egy svéd újságíró megkérdezte tőle, mit gondol a játékuk minőségére vonatkozó kritikákról. „Nem kell nézned. Ez mindenkinek egy különleges Európa-bajnokság, kevesebb a gól, mint a korábbi években. Mi boldoggá tudjuk tenni a francia férfiakat és nőket az eredményeinkkel. Ha a svédek unatkoznak, az nem jelent nekem túl sokat.”

A kapitány válasza azért szomorú, mert előbb vagy utóbb, ha továbbra is marad ez a trend a válogatott futballban, óhatatlanul bekövetkezik az, amit mondott: egyszerűen az emberek nem fogják nézni. Azok az alkalmi szurkolók, akik szinte csak a válogatott focitornákon futnak bele meccsekbe, mostanság aligha értik, hogyan lelkesedhetnek egy ilyen sport iránt százmilliók szerte a világon. Épp erre hívta fel a figyelmet Marcelo Bielsa a napokban.

„Nem kétséges a számomra, hogy a futball lejtmenetben van. Egyre és egyre többen nézik, miközben egyre kevésbé vonzó, mert elhanyagoljuk mindazt, ami a legnépszerűbb sporttá tette a világon. A mostani játékstílus nem védi a látványosságát. Csak és kizárólag az üzletet védi, mert az üzleti oldalról nézve az a prioritás, hogy minél többen nézzék. Én viszont úgy gondolom, hogy ez a folyamat meg fog állni egyszer” – magyarázta az uruguayi válogatott kapitánya.

Utóbbi valóban egyre inkább kikopni látszik. A dél-amerikai válogatottak – lévén, a játékosaik nagy része Európában futballozik, sokszor ott is nevelkedik – egyre európaibb módon játszanak. Közben az európai futballkultúrák között sincs drámaian nagy különbség, az elvek nagyon hasonlóak, legfeljebb a kivitelezés módja más. Válogatott szinten pedig még kisebb a jelentősége, ma már szinte egyik válogatott sem a rá történelmileg jellemző stílusban futballozik.

Kivételek mindig vannak, Ausztria például a Red Bull-focira jellemző intenzitással játszott (igaz, amint arra a Ralf Rangnickkal híresen kritikus Michael Cox rámutatott, ennek a játéknak sincs köze az osztrák hagyományokhoz), Spanyolország pedig úgy tudott valami újat mutatni, hogy hű maradt önmagához. Luis de la Fuente sikeresen szakított a pragmatikusságig túlfújt labdabirtoklás-fétissel, és egy passzorientált, de lényegesen direktebb rendszert alkotott meg.

Ezen az Eb-n tulajdonképpen már csak a spanyolok küzdenek a válogatott futball lelkéért. A négy elődöntős csapatból három pragmatikus játékkal menetelt idáig, ebből kettő még ehhez viszonyítva sem játszott jól. A kakukktojás Hollandia, amely – Ronald Koeman elképzelései szerint – pragmatikusan játszik, ám különböző okoknál fogva (leginkább a rossz kivitelezés) kénytelen volt támadásban is többet mutatni magából.

Amennyiben a spanyolok nyerik az Eb-t, újra felcsillan a remény, hogy más válogatottak is belátják, még a nemzetközi fociban is megéri többet kockáztatni. Egy angol-francia döntővel viszont legfeljebb a saját szurkolóik nyernének, a futball csak veszítene.