Rossi pozitív vezetői mintája is segített a sportpszichológus szerint

Vele beszélgettünk egyebek mellett önbizalom növelésről, példaképekről, a foci-Eb-ről, az egyre erőteljesebben jelen lévő agresszióról és a közösségi média hatásairól.

Szerintem nagyon sok helyen még mindig nem történt meg a változás. Egy olyan rendszerről beszélünk, ahol nagyon erős a hierarchia. Megvan mindenkinek a feladata, a felelőssége. Ha megnézzük, egy külföldi csapatnál az edző sokszor egyben a menedzser is, és erős a beleszólása abba, hogy kit szerződtessenek, milyen játékosokat akar szakmailag.

Nálunk többnyire még mindig a vezetőség dönt a kiválasztásról. Ez csak egy példa, de mondhatnám azt is, hogy a profitorientált világban már megértették, milyen fontos fejben is dolgozni, mind a vezetőknek, mind a csapattagoknak. Vannak profi fejlesztők, coachok, vannak tréningek, és a tulajdonosok tudják, hogy az emberekből álló szervezetek akkor termelnek hasznot, ha jól vannak és motiváltak.

A sportban a legtöbb csapatnál van sportpszichológus, nálunk azonban ez még mindig nem általános, és ha fel is vesznek egy segítő szakembert, azt legtöbbször arra használják, hogy "pátyolgassa" kicsit a játékosok lelkét, de sok másba ne szóljon bele.

Is. Igazából erős szemléletváltásra volna szükség. Ha Magyarországon 20 évvel ezelőtt szóba jött, hogy valakinek pszichológusra volna szüksége, ő azt mondta, hogy minek, nem bolond. Sőt, néha még most is ezt mondják. Evidencia kellene, hogy legyen megismerni önmagunkat, és megtudni, hogyan működünk. Annál jobban tudjuk ugyanis, mi a jó nekünk és mikor, miben tudunk jól teljesíteni. A legtöbb ember még most is csak sodródik, és automatizmusok szerint éli az életét. Ennél lehetne sokkal tudatosabban is.

2014-ben mondtad azt a 24.hu-nak, hogy „elkélnének a példaképek”. Most hogy állunk ezzel, javult vagy romlott a helyzet?

Vannak példaképek, csak nem azok, akiknek lenniük kellene. A helyzet romlott. A világ egyre felszínesebb, és egyre több olyan példakép van, aki csak szimplán jól néz ki. De abban mi a példa? Nem véletlenül emelkedett a szorongó, depressziós fiatalok aránya, akik nem belül, hanem kívül keresik az értékeiket aztán ha valakinek nem tetszenek vagy negatív kritikát kapnak (mert azt mindenki kap) akkor összetörnek.

Ha megkérdezünk random tíz embert, hogy mondjon véleményt bárkiről akkor öt embernek szimpatikus lesz és ötnek nem. Általában mindig fele-fele az aránya annak, ki mit vagy kit szeret és mit nem. Még Teréz anyát is átlagosan 7-en szeretik és 3-an nem, pedig Ő semmi mást nem tett életében csak szeretett és segített másokat. Szerencsére vannak sportolók is, akik példaképek lehetnek abban, hogyan kell tisztán sok munkával kimagasló eredményeket elérni, de úgy gondolom, még mindig túlsúlyban vannak az értéktelen, felszínes hírességek.

Érdekes kérdés, hogy ez mennyire adott személyiség és mennyire tanult viselkedés. A kiválasztás nagyon fontos egy csapatkapitánynál, profi csapatoknál már rengeteg teszt és szűrési módszer áll rendelkezésre, hogy kiválasszuk, ki irányító típus, ki hogy reagál vészhelyzetben vagy mennyire domináns. Legtöbbször azonban még mindig úgy választódnak ki a kapitányok, hogy ki a legjobb játékos, ki van legrégebben a csapatnál vagy kit szeretnek a legtöbben. Ez sem rossz, de azért nem biztos, hogy személyiségben is pont ő a megfelelő. Kjaer esetében valószínűleg a két dolog egybeesett. Tehát egy jó játékos, akinek a vezetői kvalitásai is kimagaslóak.

Nyilván őket kellene megkérdezni, hogy mi történt velük. De tény, sokszor törvényszerű, hogy egy gyengébb csapat a mérkőzés végére elfárad a jobb csapat ellen. Ezt gyakran látjuk. Próbálják tartani a lépést, de koncentrációban fejben vagy állóképességben elfogynak a végére. Ilyenkor nagyon sok zavaró gondolat jöhet, elfáradnak, kiengednek, már nagyon várják a végét, most már úgyis meglesz, csak bírjuk ki, már nincs sok, ilyesmi. És, igen, akár ennyire szét lehet csúszni.

Az, hogy felálltak a franciák ellen, komoly mentális munka és profi hozzáállás eredménye lehet. Hogy mit csinált velük az edzőjük? Valószínűleg a mentalitása lehet olyan jó, hogy levette róluk a terhet. Feltételezem, hogy a pozitívumokra helyezte a fókuszt. Talán az is benne volt, hogy lejött a továbbjutás terhe róluk. Tehát azt kommunikálta az edző, hogy akkor most vagy mindent beletesztek, vagy nem történik semmi. De igazából a választ csak Rossi tudja. Az biztos, hogy már a Honvédnál is látszott rajta, hogy arra kíváncsi, hogy mit tud még a csapat, mit tud még egy játékos kihozni magából, és nem arra, hogy mit nem.

A szülői bizalmat, ha nem volt meg, elég nehéz pótolni később. Ha jó edző van a fiatal mellett, mint mondjuk egy Rossi, akkor ő folyamatosan át tudja ezt írni és meg tudja erősíteni a játékost. De ez elég ritka sajnos, mondjuk tízből kettő tanító ilyen. Ha egy olyan 20 évessel állunk szemben, aki a szüleitől és az edzőitől is negatív megerősítéseket kapott, ott sajnos ez egy nagyon hosszú folyamat lehet.

Ha ilyen a hangnem egy sajtótájékoztatón, akkor jogosnak érzem a lépést, bár a szélsőséges reakciókat sosem tartom szerencsésnek. De, ha neki már átlépte az ingerküszöbét a sok negatív kérdés, ha már rányomta a bélyegét a játékára, a meccseire, akkor érthető a lépése. Persze azt a sportolóknak is meg kell tanulniuk, hogy a szponzorokból élnek.

A mai világban sajnos egyre gyakoribb a szélsőséges uszító hangnem, úgyhogy az edzőknek, játékosoknak, újságíróknak inkább arra kéne figyelni, hogyan lehet ezt visszafordítani, és érzelmi kommunikáció helyett profi, szakmai információknál maradni. Egy foci-Eb-re vagy vb-re azt is mondhatjuk, hogy legális világháború egyik nemzet a másik ellen.

Nincs ezzel baj, hogy ennyi érzelmet megmozgat, de a politikának már nem szabadna belefolynia a sportba. Maradjon játék. Például mi köze a csapatnak ahhoz, hogy milyen színű szalaggal vagy zászlókkal várják őket Németországban? Miért nem döntheti el egy csapat, hogyan fejezi ki a nemtetszését a rasszizmus ellen. Valakinek elég a rasszizmus elleni embléma a pólóján, valaki letérdel. Az agresszív kommunikáció mindenen nyomot hagy. Annyira polarizálódik a világ, hogy már szinte minden vagy csak jó, vagy csak rossz.

Minden fiatalnak sokkal nehezebb, nem csak a sportolóknak. A sportban a megoldás az lehet, amit sok helyen alkalmaznak is a világversenyek idején. Letiltják a közösségi médiát, hogy a sportolók ne kapjanak olyan negatív ingert, ami a hátrányukra válhat, és belezavarhat a másnapi játékukba.

A fiatalok körében nőtt a depresszió, a szorongás, az öngyilkosság a közösségi média miatt, és ez igaz a fiatal sportolókra is. Viszont sajnos minimális még az edukáció arra vonatkozóan, hogy hogyan kell ezeket a felületeket jól használni. Nincs olyan sportoló, akár ismert, akár nem, aki ne futna bele olyan kommentbe, ami ne bántaná őt, és ne ártana neki.

A rituálékat nagyon sokan használják. Szilágyi Árontól is hallottuk, hogy ugyanúgy és ugyanott készült fel a második olimpiai aranyérme előtti hónapokban, mint az elsőnél. Ha közvetlenül a meccsek előtti és alatti rituálékra gondolunk, azok azért jók, mert ha a játékos ezekre figyel, az javíthatja a koncentrációját, kizárja a zavaró gondolatokat, segíti a fókuszt.

Ez tulajdonképpen ugyanaz a mentális folyamat, mint a meditáció, mindkettő egyfajta beszűkült figyelem, módosult tudatállapot. Így tud a sportoló maximálisan a játékában, a meccsében maradni és kizárni minden mást. A szokásos rituálék visszahúzzák a meccsbe, visszahozzák a fókuszát. Ott van például Nadal. Mondjuk, amit ő csinál, az eléggé fárasztó lehet neki, de kétségtelenül stabilan tartja a játékát.

A pszichológia 150 éve azért küzd azért, hogy komoly tudomány váljék belőle, de nem szerencsés mindig mindenre sémákat húzni és belemagyarázni. Sokan, sokfélekeppen élték meg a pandémia helyzetet. Szerintem a covid negatív hatása nem attól függött elsősorban, hogy ki milyen személyiségű, hanem, hogy mennyire intenzíven került bele az életébe.

Akit közelebbről érintett, mert közeli hozzátartozója nagyon beteg volt, esetleg elhunyt, vagy őt magát megviselte a betegség, az jobban megszenvedte ezt az egészet. Azok az egészségügyi dolgozók, akik közvetlen közelről segítették a betegeket, máshogy élték meg az elmúlt évet, mint aki csak olvasta az adatokat és nem találkozott beteggel. Azok közül a segítők közül, akik váratlanul lettek covid osztályra rendelve, sokan poszttraumás stressz tünetekkel rendelkeznek és kezelésre járnak. Még hónapokig bizonytalanságban leszünk, de ha közösen, felelősséggel, betartva a szabályokat összetartunk, talán hamarabb túljutunk rajta.