Döbbenetes háborús dráma a legnagyobb magyar edző életrajza

„Megtetszett a sztori, és ahogy egyre jobban beleástam magam, úgy döbbentem meg még jobban, hogy még senki nem írta meg” – mondta az Erbstein Ernő – Az Elfeledett Futballhős című könyv szerzője, Dominic Bliss az Olasz Intézetben tartott bemutatón.

A mindössze 32 éves angol focirajongó másfél éven át utazgatott Egri-Erbstein Ernő életének fontos állomáshelyei között, beszélt magyar és olasz futballtörténészekkel, levéltárakban kutakodott, és többször is találkozott a két Erbstein-lánnyal, Susanával és Mártával. Nincs kötődése se Magyarországhoz, se a Torinóhoz, mégis elvégezte azt a munkát, amit illett volna egy magyar szerzőnek elvégeznie. Egri-Erbstein Ernő ugyanis talán a valaha volt legnagyobb magyar futballedző – erre egy angol ír róla könyvet.

A könyvet jó másfél-két évvel ezelőtt fordítottuk le bloggertársammal, Hegedűs Henrikkel, akivel már nem először dolgoztunk az Akadémiai Kiadónak. A Barca-könyv az év sportkönyve lett, amin annyira felbuzdultak a kiadó menedzserei, hogy zsinórban adták ki a futball témájú könyveket. Fordítottunk nekik Guardiolát, Ancelottit, Del Piero-önéletrajzot, és persze minden idők legfontosabb futballkönyvét, az itthon Futballforradalmak címmel megjelent Inverting the Pyramidot. Ez az Erbstein-könyv azonban egészen más volt.

A dolgozat sokáig nem több egy egyszerű életrajznál, ám amikor 1939-ben kiutasítják az Egri-Erbstein családot Olaszországból, egy szempillantás alatt olyan háborús regénnyé változik, hogy a fotelbe szögezi az embert.

„Azért akadnak benne pontatlanságok, meg elnagyolt részletek, de hát ez végső soron egy futballedző életrajza, megértem, hogy a fiatalember nem akarta arra a 3-4 évre korlátozni a könyvét” – mondta Egri Zsuzsanna (Susanna), a legendás edző idősebb lánya, aki azóta is Torinóban él, és táncosként, később koreográfusként saját jogán lett világhírű művész. A fiatalabbik lány, Márta egy ereklyét is hozott magával a sajtóeseményre - igaz, ez a bizonyos emlék mindig nála van. "Egyetlen egyszer sem vettem le az ujjamról" - mutatta a gyűrűt, amit édesapja vett neki születésnapjára, de személyesen már nem adhatta át.

A 91 éves művésznő elbűvölő teremtés, mégis sokkoló volt hallgatni, ahogy kedves mosollyal az arcán mesél a háború alatt átélt elképesztő izgalmakról, és arról a napról, amikor nagyjából 40 ember életét mentette meg egyetlen mondatával. De kezdjük az elején.

A nagyváradi születésű Erbstein játékosként is nagy világvándor volt, már a 20-as években Olaszországba igazolt, majd az Egyesült Államokban zárta le pályafutását. Nagyot elsősorban edzőként alkotott, több klubnál (Bari, Cagliari, Nocerina, Lucchese) is ért el komoly sikereket, de élete fő műve a Grande Torino néven emlegetett csapat volt, amely az olasz sajtó egybehangzó véleménye szerint a futballtörténelem legjobb olasz klubcsapat volt.

A Grande Torino máig fennálló rekordok egész sorát állította fel, és bár a BEK-sorozat csak néhány évvel a csapat tragikus vége után indult el, a Torót egész Európában rettegték. A zsinórban öt olasz bajnoki címet szerző csapatban korszakos egyéniségek játszottak, legtöbbjüket Erbstein fedezte fel, hiszen nemcsak edzője, de később technikai vezetője, scoutja és csapatvezetője is volt a Torinónak.

Erbstein taktikailag is felkészült szakember volt, de igazán két tulajdonsága emelte kortársai fölé: az egyik hihetetlen empatikus készsége volt, azonnal megtalálta a hangot mindenkivel, és akaratlanul is a bizalmukba fogadták játékosai és kollégái. "A csapat legnagyobb sztárja, Valentino Mazzola gyakori vendég volt nálunk, szinte apjaként tisztelte az édesapámat. Apa nagyon sokat segített neki, magánügyekben is" - mondta Susanna Egri.

A második pedig a maximalizmusnak egy olyan foka, amit sokan már talán zavarónak is találnak, de a Torino sikereiben kulcsszerepet játszott.

„Imádta a rántottát, de ez a látszólag könnyen elkészíthető étel komoly kihívásokat tartogatott a család női tagjainak. Ő ugyanis nem szerette, ha túl kemény, száraz a tojás, de azt is utálta, ha folyós a teteje. Volt egy számára tökéletes állagú rántotta, csak azt tartotta elfogadhatónak” – mesélte nevetve Egri Márta, Erbstein fiatalabbik lánya.

A csúcson levő Torino végzetéről vélhetően minden olvasónk hallott: 1949. május 4-én a csapatot Lisszabonból Torinóba szállító repülőgép a nagy köd miatt a piemonti székhely fölé magasodó domb tetejére épült bazilika épületébe csapódott. A Fiat G-212-esen utazó 31 utas, köztük Egri-Erbstein Ernő életét vesztette.

A könyv alcíme igencsak találó, hiszen Egri-Erbstein Ernő nevével ritkán találkozik az ember. Úgy látszik, az Aranycsapat mítosza nemcsak a jelenre telepszik rá, de a Puskásékat megelőző legendákat is elhomályosítja. De talán más oka is van, hogy így alakult.

A két zsidó származású edző (Guttmanról szintén az Akadémiai Kiadó jelentetett meg könyvet 2015-ben) egyébként nemcsak jó barát, de sorstárs is volt: együtt vonultak be a munkatáborba, és együtt is szöktek meg onnan. „Nagyon sokat beszélgettek, nyilván elsősorban futballról, de mindketten olyan szenvedélyes emberek voltak, hogy ezek a beszélgetések gyakran vitákká, néha üvöltözéssé is fajultak” – mesélte Susanna.

Egri-Erbstein Ernő története a sors groteszk, morbid tréfája: hol egészen elképesztő mázlival, hol jóakarói halált megvető bátorságának köszönhetően, máskor saját leleményességével olyan helyzeteket úszott meg, amik már önmagukban kitennének egy regényt, hogy aztán négy évvel a háború vége után egy repülőgép-szerencsétlenségben haljon meg.

Az első magát tragédiának álcázó áldás az volt, amikor az Olaszországból kiutasított család egy hónapot vesztegelt a holland-német határon, mert érvényes vízumuk ellenére a hollandok nem engedték be őket. „Édesanyám súlyos beteg volt, kétségbeesve vártuk, hogy történjen valami, és csak jóval később tudtuk meg, hogy nem a németek nem engedtek át minket a határon, hanem a hollandok nem fogadtak be. Volt ugyanis egy titkos paktum közöttük, hogy a közös határon zsidókat nem engednek át. De ez, ha akkor nem is tűnt annak, nagy szerencse volt, ahogy annak a szegény magyar edzőnek a példája is mutatja.”

Az a bizonyos másik edző Weisz Árpád volt, aki a 30-as években az Interrel uralta az olasz bajnokságot. Neki is menekülnie kellett, ám ő Belgiumból érkezett Hollandiába, így be tudott lépni az országba, ám a fent említett titkos paktumnak köszönhetően kisvártatva a családjával együtt elfogták, és koncentrációs táborba hurcolták. 1944 januárjában Auschwitzban halt meg a feleségével és két gyermekükkel együtt.

Ez azonban semmi volt ahhoz képest, ami Budapesten várt a családra. A könyv leglebilincselőbb része, amikor a szétszakított család tagjai küzdenek az életükért a nyilasok által feldúlt, később németek által megszállt városban: a lányok az édesanyjukkal, Erbstein pedig magát feladva a munkatáborban dolgozva próbált életben maradni.

Egy pap (Klinda Pál atya) és egy nővér (Mallász Gitta - a bal oldali képen) egy elhagyott villában hozott létre egy hadiüzemet, ahol egyenruhákat varrtak. Azt azonban a nyilasok nem tudták, hogy Klinda és Mallász – posztumusz mindketten megkapták a Yad Vashem, azaz Világ Igaza kitüntetést az izraeli államtól, amiért több száz életet mentettek meg a háború alatt – elsősorban zsidó származású nők és gyermekek menedékeként hozták létre az üzemet.

„Az életemben nem láttam varrógépet, de azért beletanultunk a dologba. Napi nyolc órán át dolgoztunk, és közben folyamatosan attól rettegtünk, mi történik másnap.  Apám eközben a munkatáborban szenvedett, de közben szerencséje is volt, mert az őrök vezetője (ezt akkor Capónak hívták) az első világháborúban az ő tisztiszolgája volt, és nagyon jól emlékezett, milyen hősies katona és remek ember volt az apám. Neki köszönhetően néha tudtunk telefonon beszélni, arra azonban semmi esélyünk nem volt, hogy találkozzunk.”

1943 őszén már csak hamis papírokkal mertek kimerészkedni az utcára, és a német megszállás előtt nem sokkal bekövetkezett, amitől minden nap rettegtek. „Kora délután dörömböltek a kapun, és egy gyülevész, de állig felfegyverzett banda rontott be. A nyilasok egytől egyig a társadalom pereméről származó, rossz arcú, ápolatlan férfiak voltak. Talán mondhatom így: söpredék. Elvették a szobáink kulcsait, összetereltek minket egy csoportba, majd miután kiraboltak minket, egy kegyetlen játékot kezdtek játszani.”

„Mindenem remegett, amikor megcsörrent a telefon, és engem kértek. Szerencsére nem apám volt az, hanem egy barátja, akit megbízott, hogy hívjon fel, és kérdezze meg, minden rendben van-e velünk. Elváltoztatott hangon mondtam neki, hogy jöjjenek ide, mert nagy ünnepség van, de közben össze-vissza beszéltem, és a férfinak leeshetett, hogy valami nincs rendjén. Szólt apámnak, aki azonnal egy telefonhoz rohant, és felhívott.”

A nyilasok aztán kiterelték a nőket az utcára, és kétsoros oszlopban menetelni kezdtek. „Biztosak voltunk benne, hogy a halálba menetelünk. Magunk között már csak arról beszélgettünk, hogy reméljük, gyorsan megtörténik, és nem fogunk szenvedni. Már egy órája meneteltünk a nyilasok által közrefogva, amikor egyszer csak egy hivatalos katonákból álló szakasz bukkant elő. Elzavarták a nyilasokat, minket pedig visszakísértek a villába. Nem tudtuk, mi történt, de másnap megszöktünk.”

Susannáék csak később tudták meg, hogy apjuk, aki akkor már kapcsolatban volt többek között a vatikáni konzullal (később a Raoul Wallenberg-féle svéd vöröskeresztes szervezet is bújtatta egy ideig), aki nyomást tudott gyakorolni a magyar hatóságokra. A háború utolsó hónapjaiban számtalan életet mentettek meg a svájci, svéd és vatikáni nagykövetek azzal, hogy jelezték a magyar döntéshozóknak, hamarosan béketárgyalások lesznek, ők pedig el fogják mondani, amit Budapesten tapasztaltak. Egy ilyen kierőszakolt telefonhívás mentette meg az Erbstein-lányok életét, akik csak később tudták meg, hogy egy halálmenetben vettek részt.

Ilyen, és ehhez hasonló sztorik tömkelege várja az olvasókat Dominic Bliss igényes, minden részletre kiterjedő munkájában, aminek központjában természetesen maga a legendás edző, a Grande Torino atyja, Egri-Erbstein Ernő kalandos élettörténete áll.