Diego és Maradona viaskodása alig több mint 60 év alatt elemésztette a gazdatestet

Ma, dacára meglehetősen sok mindennek, Diego Armando Maradona betöltötte 60. életévét. Teljes életútja könyvtrilógiát igényelne: I. Az életmű, II. Az élet rombolása, III. A mű rombolása; itt, most nyilvánvaló okokból e töredelmes életútból csak pár töredéket felvillantva köszöntjük a huszadik századnak hivatalosan, a történelemnek talán legnagyobb focistáját.

-

A Diego Armando Maradona körüli események immár 60 éves láncolatát nincs (még egy) ember, aki ennyi ideig bírta volna. Ezért is nehéz elképzelni, hogy ez tényleg egy ember élete lenne, az egész inkább tűnik egy tanmesének – egy nyílt színű bűnökben, rejtegetett megváltásokban, tömeghisztériában tobzódó modern tanmesének, melynek mélyei és magasai eleinte még pár évente váltották egymást, majd egyre gyorsabban, míg végül eljutottunk a siker és kudarc valamint az isteni és démoni folyamatos szétfejthetetlenségéhez.

A maradonai létállapothoz.

"Diegóval a világ végére is elmennék, de Maradonával egy lépést se." - mondta Fernando Signorini, a személyi edzője Nápolyban. Mára a feszültség az ember és az ikon között nagyobb, semhogy a köztük tompító Armando nélkül egyáltalán ki lehetne mondani a nevet.

De már az idézet idején, évtizedekkel korábban is torz ellentmondásokkal volt tele a köznek szóló, így szükségszerűen egyszerűbb személyiségfél is, mégha legalább Diegót le lehetett választani azoknak, akik mindkettőt ismerték. Maradona egyszerre volt imádnivaló szélhámos és a géniuszával kérkedő gőg-hős. Négy perc telt el aközött, hogy beütötte a világ leghíresebb fejesgólját, és hogy megrúgta az évszázad legnagyobb akármilyen gólját, de lehet, hogy akármiét.

Mindkettő hálás alapanyag. Az Isten keze gólt maga a szerző nevezt(ett)e el így rögtön a falklandi háborút megbosszuló vébé-negyeddöntő után – arcátlan, briliáns csalással hasadatlan személyiségnek jutna-e valaha eszébe igazságot osztani – és friss, szülinapi interjújában újra lecsapta a labdát: "szülinapomra arról álmodozom, hogy jobb kézzel is bemaszatolok egyet az angoloknak".

A szólógólhoz tőle már nem kellettek szavak, Víctor Hugo Morales argentin rádiós eksztázisa tökéletesen méltó ahhoz, ami kiváltotta.

A szétfejthetetlen ellentétpárokból építkező megfejthetetlen személyiség – ld. űrbéli sárkány – egyenes következménye a testnek, amibe Maradonát zárták. Sem nem magas, sem nem erős, nem kifejezetten gyors. Ezeket a hátrányokat passzal szokás leginkább kiváltani, természetesen ebben is felveszi akárkivel a versenyt. Viszont hogy eltéveszthetetlen főszereplőként döntse el a meccseket, folyamatosan át kell vágnia bárkit, aki a közelébe jön. Schrödinger élő/halott macskája gondolatkísérlet volt csupán, míg Maradona minden pályán töltött pillanatával bemutatta élesben, miről van szó.

Egyszerre megy jobbra és balra.

Amíg a védője úgy nem dönt, hogy ez lehetetlen, és kiválasztja, hogy melyiknek is kéne lennie. Szerinte. Ezzel egyidőben az isteni tizes megteremti a valóságot, ami, lám, épp – mindig – a másik irány.

Az ilyesmit sokáig ritkán viselik jól; ő a valaha volt legdurvábban rugdosott játékos. Mai szemmel különösen felfoghatatlan, hogy lehetett egyáltalán talpra állni azoknak a nyílt kaszálásoknak akármelyikéből is, amikkel tulajdonképpen minden meccsen a leforrázott védők torolták sérelmeiket. Mert Maradonával a pályán senki nem tudott dacolni. A világon is csak Diego, de kettejük ádáz és szüntelen küzdeleme főleg akkor dúlt, amikor éppen nem az olasz liga képzett specialistái mészároltak. A tömzsi test, ami mindkettőt kibírta ennyi ideig, a bolygó legkülönlegesebb anyaga. Legalábbis a gyanú jogos, hogy nem is emberi.

Maradona a Bocában, Barcelonában és Nápolyban is a cseleiből élt. Abból, hogy kiismerhetetlen. Ám közben eltévelyedett a világban, és az egyre kiismerhetetlenebb lett számára. A Napoli odaigazolása előtt kiesésközelben vergődő kiscsapat volt, azonban pár éven belül bajnokságot nyert velük, és kettővel később még egyet, köztük egy UEFA-kupát. (Vajon miért találnak mindinkább unalmas neveket a sorozatnak, amikor készen van a tökéletes romantikájú Vásárvárosok Európai Kupája szókapcsolat?!)

Nápoly-szerte Diego névvel születtek a fiúk, köztük az ő zabigyereke is. Ez is, a köztudott kokózás és kurvázás is értelemszerűen meg volt bocsájtva. Nemhogy a városban, az ügyészségen sem igen akadt, aki ártani kívánt volna neki – nem mintha egyáltalán tehette volna, az istenembert a köz apadatlan szeretete és a Guiliano maffiacsalád védelme egyaránt érinthetetlenné tette.

Ez egy csapásra fordult meg a '90-es olaszországi vébé elődöntőjével. A szervezők előrelátásának hiánya az olasz-argentin meccset pont Nápolyba sodorta. Északon korábban is nehezen nyelték le, hogy az Afrikaként kezelt Dél a vezetése alatt bajnoki címeket csen el Milánóból és Torinóból, de amikor Maradona viszonzásként azért, hogy valaha volt legnagyobbként a legjobb éveit egy lenézett kiscsapatnak adta, azt kérte, hogy ezen az egy meccsen a stadionba bejutó nápolyiak neki szurkoljanak a zömében északiakból álló olaszok ellen, az összolasz közvélemény visszafordíthatatlanul ellene fordult. A dilemmába kerülő nápolyiak egyik fele már a meccs előtt Rómát választotta a helyi istennel szemben, a másik fele a tizenegyesekkel kieső olaszok letargiáját látva rozzant meg belül.

Az érinthetetlenség Maradona számára érthetetlenül foszlott szerte. Persze jól játszott (sérülten), de géniuszának árnyoldalát láncra verte erre a meccsre. A büntetőpárbajban odaállt, de a lehető legtisztábban egyszerűen csak berúgta a magáét. Se Panenka, se megtorpanás. Utána semmi mutogatás, csak öröm. Mégis: a döntőben Észak és Dél tradicionális határán, Rómában az egész stadion ellene volt. A végigfütyült argentin himnusz alatt a kapitány két 'Hijos de puta'-t lőtt ki a lelátóra. Ügyelt rá, hogy félreérthetetlenül artikuláljon.

Nem volt visszaút. Noha korábban a kokózáshoz és a kurvázáshoz is falaztak neki minden szinten, most eddig megtűrt bűnei közepette épp egy amorful nemes gesztusért rángatták bíróság elé: az egyik lányt megkínálta az anyaggal, tehát terjesztett.

Az egyre érthetetlenebb világgal és a valósággal mind inkább kapcsolatot vesztő Maradona innentől eszeveszett módjára emelte rendre tovább az őrületei fokát. Aki abból él, hogy kiismerhetetlen, és abban, hogy legyőzhetetlen (annak egyrészt sorsszerű a kapcsolata a kokainnal, másrészt) nem fog kiismerhetetlenségben legyőzetni. Tudatának eddigi és további hasadásait az ösztönzi, hogy fenntartsa kiismerhetetlenségét. Azaz: amit épp kiismernének rajta, rá kell cáfoljon.

Erre gyors példa a következő vébén a görögök elleni gólja. '94-ben már többször eltiltott játékosként, sokszor ledőlt bálványként érkezett. De a bukott angyalt még mindig félték. Okkal, az ördöngös cselei akármilyen mélyről is előbújhatnak bármikor. Az alvilágtól tartanak? Maradona egy isteni csavarással nyitja a világbajnokságot. Tipp-topp összjáték végén finom tökély, vajon isteni mivoltjában, letisztultan visszatért? Három másodperc múlva már a legsötétebb, tébolyult démoni tekintet delejezi a kamerát; a meccs után kokainszármazékok a doppingvizsgálaton, eltiltják.

Diego Armando Maradona egyre kibogozhatatlanabb rejtélye nem hagyhatta nyugton a kultúra bizonyos nicheit. Emir Kusturica dokumentumfilmje talán a legsikerültebb próbálkozás, pedig a feltétlen adottnál is nagyobb feladatra vállalkozott: nem elégedett meg Maradonával, Diegót is elő akarta csalni a kamerájának. Ez valamelyest sikerült is, a szerb elragadó tehetsége sok szintet át tudott hidalni a köztük lévő kasztkülönbségből. Mert az, hogy Emir Kusturica filmet csinál, azért érezhetően kisebb dolog, mint ha mondjuk David Fincher vagy Darren Aronofsky forgat valakiről. És ezek a nevek nagyjából még mindig csak annyi embernek mondanak valamit, mint mondjuk Pirloé vagy Romárioé.

Ezzel szemben a 'Maradona' még ott is jelent valamit, ahol nem egy név, csak valami szó. Kevés ilyen van még az internet előttről, talán ezek az első tippjeim: 'MichaelJackson', 'MichaelJordan', 'MásodikJánosPálpápa' (Még, meglehet, 'Einstein'. Mindazonáltal M-mentes. Mégha Emmsteinnek mondanónk...Mindegy!) De még Diego is nagy barátságban volt Gabriel García Márquez legjobb előolvasójával és szerkesztőjével, a hazájában kommunista diktátorként is ismert Fidel Castróval (vö. Ottlik Géza); míg Maradonáról forgattak Cannes-ban bemutatott dokut, az Oscar-díjas Paolo SorrentinoIsten keze címmel forgat épp sorozatot fiatal éveiről Maradona Nápolyában, Federer megkönnyezi egy videóüzenetét, van külön Maradonája nem csak a Kárpátoknak és Katalóniának, még az újkori görögöknek is.

Vissza Kusturicához! A film (magyar hangalámondás megtizedelte élményként itt, egyébként a kedvelt videotékákban) egy pontján Diego Belgrádban látogatja meg lassan-lassan jóbarátját, aki elviszi a stadionba, ahol Maradona még a Barca színeiben pofátlan gólt emelt a Crvena Zvezda ellen. Érdemes megnézni az egész jelenetet, a két különc zseni közös nyelv híján a legtermészetesebb gesztusokkal kommunikál. Diego jár, ahogy csak ő tud, majd visszaemlékezik, hogyan kelt át Maradona a félpályán pár testcsellel, vette észre, hogy kint áll a kétméteres kapus, kézzel is, lábbal is, hanggal is többször megmutatja, miként kell ilyenkor alábökni a labdának, és leginkább, az elképedt áldozatnak hogyan kell odavetni: 'Ciao!' Kivonatban.

Mivel időnként könnyednek láttat akármit, az utolérhetetlenség legalább pillanatokra átélhető. Már szövetségi kapitányként Thomas Müllert labdaszedőnek nézte, és noha aztán pont ő nyitotta góllal a 0-4-es negyeddöntőt, amivel Argentína búcsúzott a vébétől, Maradona meg a kispadtól és az öltönytől, ezt az egyet a záporozó kritikák egyike sem igazán hozta fel komolyabban. Nyilvánvalóan világos: a szeme sarkában egy labda körül csetleni-botlani látott embert nehéz más szerepbe képzelni neki, aki a játék minden csínyját ismerte. Egy részüket például azért, mert ő találta fel.

Maradonának mérhetetlen és megismételhetetlenül egyedi tehetség jutott a pályán, és egyedisége az életének sem lehetne izgatóbb. A Kusturica-film leghíresebb jelenete az utolsó két perc, Manu Chao itt Diego jelenlétében, Maradona színe előtt adja elő azt a számát, aminek refrénje: 'ha Maradona lennék, úgy élnék, mint ő'. A megénekelt keseredő mosollyal hallgatja. Könnyű azt hinni, mosolyogja, hogy ilyen tehetséggel már csak élni kell. De több mint 60 évig csak Diego Armando Maradonának kellett.

A 'barrilete cósmico' szókapcsolatot Kürthy Ádám András fordította 'űrbéli sárkány' -ként Juan Villoro: Gólöröm c. kötetében.