Túl gyakori, hogy véletlen legyen: Guardiola csapatai és a híres összeomlások

Manchesterben 4-3-ra győzött a City, mégsem lehetett maradéktalanul elégedett a sikerével, így ugyanis a visszavágóra teljesen nyílt maradt a párharc. Mindezt egy olyan mérkőzést követően, amelyen minden tekintetben a manchesteri csapat dominált: könnyedén ráerőltette az akaratát a Realra, jóval több helyzetet dolgozott ki, és – ami az ő esetükben elég fontos – az előnyt is korán megszerezték. Volt, hogy két góllal is sikerült meglépni.

A különbség akár még nagyobb is lehetett volna, ehhez képest egyetlen góllal sikerült többet lőni a Realnál, amely minduntalan visszajött a meccsbe, így lélektani szempontból talán még előnyből is várhatta a visszavágót. Amely a lehető legvalószínűtlenebb forgatókönyvet hozta: Riyad Mahrez találatának köszönhetően két gólra nőtt a City előnye, a 90. perctől kezdve azonban a Real – amely egészen addig a kaput sem találta el – két gólt is szerzett, a manchesteriek pedig összeomlottak.

Mindezt úgy, hogy percekkel korábban Jack Grealish kétszer is lezárhatta volna a meccset, ám előbb Ferland Mendy kotorta ki a gólvonal elől az angol támadó lövését, majd Thibaut Courtois mutatott be egy emberfeletti védést. Akkor egyik sem tűnt meghatározó mozzanatnak, ám a hosszabbításban történtek fényében mindkettő kulcsfontosságú lett: amennyiben a City három gólra növeli az előnyét, alighanem most az angol házidöntőre készülnénk.

Ebben a szezonban ez a Real Madrid védjegyévé vált: a mérkőzések kritikus szakaszaiban (amely a BL-párharcoknál a jelek szerint akár 180 percet is jelenthet) a kármentésre fókuszálni, majd az ellenfelek első megingását kíméletlenül kihasználni. A PSG ellen ugyanúgy kétgólos hátrányt dolgozott le a Real, a Chelsea ellen a padlóról állt fel a csapat, miután a londoniak megfordították a párharcot, a Cityvel szemben pedig a síron túlról hozta vissza a találkozót.

Ez így egyben túlságosan sok ahhoz, hogy pusztán a véletlen számlájára írjuk (még ha azt azért elismerhetjük, hogy dobott a gép rendesen a Realnak), a játékosok egyéni képességeitől kezdve a fizikális és mentális felkészítésen át sok minden együttesen áll a háttérben. És bizony Carlo Ancelotti is megérdemli a dicséretet, mert bár lehet, hogy nem ez az edzői karrierjének legjobban kimunkált csapata, de ő teremtette meg azt a közeget, amelyben a játékosai ilyen szinten ki tudnak bontakozni.

Van a mérkőzésnek egy másik vetülete is, a City hirtelen összeomlása, amely Guardiola pályafutását végignézve szintén nem csak egy sima hiba a mátrixban. Amint arra az Independent újságírója, Miguel Delaney rámutatott: Guardiola 11 BL-búcsúja közül nyolcszor fordult elő, hogy a csapatai rövid idő alatt több gólt is benyeltek, kisebb-nagyobb összeomlást produkálva. Egy ekkora minta esetén ezt már nem lehet a szerencsével, illetve a játék természetével magyarázni.

Pszichológia, identitás, taktika? Delaney szerint az a legvalószínűbb, hogy ezek egymást erősítve, együttesen okozzák a hirtelen rövidzárlatokat. 2012-ben Guardiola a Chelsea elleni kiesés okát a kontroll elvesztésében látta, és úgy érezte: hatalmas lehetőséget hagytak ki azzal, hogy a dominanciájukat nem sikerült győzelemre váltani. Ez meghatározó pont a karrierjében, innentől ugyanis még inkább arra törekedett, hogy a csapatai ne veszítsék el az irányítást a párharcokban.

Az persze még egy Guardiolához hasonló taktikai zseni számára is lehetetlen, hogy egy oda-visszavágós párharcot az elejétől fogva végig kézben tartson, ráadásul arra is volt példa, amikor furcsa taktikai döntésekkel ő is hozzájárult a kudarcokhoz. Madridban például jóval konzervatívabb felfogást választott, a Manchester City többnyire passzív labdatartásra törekedett, a letámadás intenzitása pedig közelében sem volt az első meccsen látotthoz képest.

Bár mondhatjuk, hogy ez majdnem működött, és alapvetően a Real fordításának sem taktikai okai voltak, felmerül a kérdés: vajon Guardiola nem azzal vállalt nagyobb kockázatot, hogy letekerte a tempót, csökkentve ezáltal a Realon lévő nyomást? Erre nehéz válaszolni, már csak abból a szempontból is, hogy Manchesterben a felborult pálya ellenére képes volt a Madrid egy ikszhez közeli eredményt kihozni, nincs tehát garancia arra, hogy a Bernabeuban győzelemre vezette volna ez a felfogás az angolokat.

Delaney ugyanakkor arra is rámutatott: a Guardiola-féle híres összeomlásoknak van egy másik, mélyebb vetülete is. Egy-egy mérkőzésen nagyon sok múlik a játékosok egyéni döntéshozatalain, azonban azt már az edzője válogatja, mekkora szabadságot biztosít nekik. Antonio Conte híres arról, hogy orrvérzésig gyakoroltatja edzéseken a különböző figurákat, míg nem a játékosai már emlékezetből, rutinszerűen hajtják azt végre.

Azért tud akár közepes képességű játékosokból is extra teljesítmény előcsalni, mert leveszi a vállukról a (gyors) döntéshozatallal járó terhet. Guardiola szintén olyan edző, aki azt várja, hogy az emberei centiméterre pontosan végrehajtsák az elképzeléseit, és ezért annyira nehéz ellenük futballozni: mindenki tudja, mi a dolga, összehangoltan hajtják végre a tervet. Az sem véletlen, hogy az edzői pályáját az egyénieskedő játékosok kisöprésével kezdte Barcelonában: a megszoksz vagy megszöksz elv érvényesül.

A paletta másik végén áll Ancelotti, aki a pályafutásának korai kudarcaiból azt szűrte le: azzal jár jobban, ha ő alkalmazkodik a kerethez, és megpróbál olyan közeget teremteni a sztárjainak, amelyben mindannyian érvényesülnek. Ez időnként ahhoz vezetett (az idei Real pedig ennek az állatorvosi lova), hogy a csapatai ránézésre kaotikusan, szervezetlenül futballoztak, viszont az egyéni képességekre támaszkodva a legnehezebb helyzetektől sem rettentek meg.

Az esetek túlnyomó többségében a rendszerszintű gondolkodás a hatékonyabb (elég összevetni, Guardiola hány bajnoki címet szerzett Ancelottihoz képest), az egyenes kieséses párharcok forgatagában azonban gyakran felértékelődnek az egyéni képességek, döntések. Innen pedig már az a természetes, hogy a káoszban edződő játékosok kerekednek felül, szemben azokkal, akik a meccseik 99%-ban a rendszerre támaszkodnak.

Utóbbinak van egy másik következménye is: az egyének (és az egyéniségek) leértékelődnek. A mostani Manchester Cityből Kevin De Bruyne mellett kevés olyan játékost lehet említeni, aki ezekben a helyzetekben a csapat élére tudna állni – őt pedig a második félidő közepén lecserélte Guardiola. Delaney a lehetséges okok között megemlíti a City hazai fölényét is, melynek következtében alig-alig kerülnek nehéz helyzetbe, így amikor élesebbé válik a szituáció, nem tudják kezelni azt.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.