Most az egyszer Guardiola nem gondolta túl az idény egyik legfontosabb meccsét

Pep Guardiola nemrég megszerezte 30. trófeáját azzal, hogy csapata 1-0-ra legyőzte a Tottenhamet az Angol Ligakupában. Mindamellett, hogy ezzel a sorozat történetének egyik legsikeresebb edzője lett, a legeredményesebb edzők rangsorában is feljebb lépett. Szigorúan a megnyert kupák mennyiségét tekintve a legendás ukrán edzőzseni, Valeriy Lobanovsky, a Sahtarnál sikert sikerrel halmozó Mircea Lucescu, illetve a listát vezető Sir Alex Ferguson előzi meg.

Idény végére Guardiola ezt a számot akár 32-re is növelheti: egy trófeát szinte biztosan megszerez csapatával, az angol bajnokságban ugyanis már csak az a kérdés, mikor nyeri meg hivatalosan is a ManCity a 2020/21-es idényt. Egyelőre a Bajnokok Ligájában is jók a kilátásaik: szerdán a manchesteriek 2-1-re nyertek idegenben a Paris Saint-Germain ellen, így 90 percre kerültek attól, hogy történetük során először BL-döntőben léphessenek pályára.

Manapság már nem szokás megkérdőjelezni Guardiola zsenialitását, hiszen önmagában az figyelemreméltó teljesítmény, hogy három különböző bajnokságban képes volt megvalósítani a rövidpasszos és letámadásra épülő játékot. Értelemszerűen ez főleg Angliában kiemelkedő siker, ahol azzal az előítélettel is le kellett számolnia, miszerint a Premier League-ben lehetetlen az angol futballkultúrától idegen Barcajax-iskolát sikerre vinni.

Angliában mindegyik sorozatot sikerült legalább egyszer megnyernie: az Angol Ligakupában négy, a Premier League-ben hivatalosan kettő, a gyakorlatban három, az FA-kupában egy győzelemnél jár, és az ínyencek kedvéért a két Community Shieldet is ide lehet még sorolni. Egy dologgal viszont adós maradt, és ez nem csak az angliai pályafutására igaz: Európában valahogy rendre sikerült elbotlania, általában meglehetősen látványos körülmények között.

Ki ne emlékezne arra, amikor a Bayern München edzőjeként feltörölte vele a padlót Carlo Ancelotti Real Madridja? Vagy arra, hogy egy évvel később korábbi csapata, a Barcelona lőtt egy hármast azon a meccsen, amin szegény Jerome Boateng instant mémalapanyag lett Lionel Messi cseleit követően? Manchesterben még kínosabb búcsúk kísérték az útját: 2017-ben a Monaco 6-6-os összesítéssel nyert, 2018-ban a Liverpool leiskolázta csapatát, 2019-ben a Spurs, 2020-ban pedig a Lyon ellen bukott el.

Bár nyilvánvaló, hogy egy edző nagyságát nem csak a nemzetközi eredményei alapján kell megítélni – reálisan aligha merülhet fel, hogy az edzőként háromszoros BL-győztes Zinedine Zidane előtte lenne a sorban – ezek a vereségek azért elég rosszul mutatnak az edző önéletrajzában. Főként, hogy gyakorta ő maga idézte elő azokat azzal, hogy a részletek iránti megszállottsága egy-egy párharcban inkább a visszájára fordult, mivel hajlamossá vált túlgondolni a mérkőzéseket.

Tipikus példája volt ennek a tavalyi BL-negyeddöntő, amelyben a Lyon ellen toronymagas favorit volt a Manchester City. Nyugodtan megtehette volna, hogy pályára küldi a legerősebb csapatát, és a saját erényeikre építve bedarálják a franciákat, ám Guardiola egy soha nem látott összeállítás és a háromvédős rendszer mellett tette le a voksát. Az eredmény egy váratlan búcsú lett, egyúttal egy újabb elszalasztott lehetőség, amit az edző számlájára lehetett írni.

Ez már csak azért is érdekes, mert a Citynél – hasonlóan más, a hazai bajnokságukat részben vagy teljesen domináló csapatokhoz – mostanra az európai kupagyőzelem vált az egyik fő célkitűzéssé. Amióta az Egyesült Arab Emirátusok kezébe került a klub, Angliában négy (öt) bajnoki címet szereztek, a Bajnokok Ligájában ellenben a mostani szezonig csupán egyszer sikerült eljutni az elődöntőig – épp a Guardiola megérkezése előtti évben, 2016-ban.

A mostani szezon egy szempontból már meghozta az áttörést: Guardiola az első négy évében egyszer sem jutott a negyeddöntőnél távolabb a sorozatban, amit idén sikerült túlteljesíteni, sőt, a csapat fél lábbal már a döntőben érezheti magát. Ehhez pedig – legalábbis a PSG elleni párharcnak ez az egyik tanulsága – arra volt szükség, hogy Guardiola ne gondolkodja túl a mérkőzést, és azt kérje a játékosaitól, amiben hétről hétre a világ legjobbjai.

Ez azért is tűnik fontos változásnak, mert amíg egy évvel ezelőtt épp a lyoni kontráktól való félelmében talált ki egy alternatív kezdőcsapatot, most a PSG jóval veszélyesebb ellentámadásaira sokkal nyugodtabban készült, és bízott az alapcsapat képességeiben. Még az sem zavarta meg az angolokat, hogy a PSG remekül kezdte a mérkőzést, Mauricio Pochettino nagyszerűen fojtotta el a City játékát, például a szélső hátvédek lekötésével.

Az első félidőben az angolok szélsőhátvédjei passzív szerepbe kényszerültek, elsődlegesen a védekezés volt a feladatuk, így a Guardiola-féle labdajáratásban meghatározó felfutások hiányoztak a játékból. Épp emiatt a Manchester City komfortzónán kívül játszott: habár többet birtokolták a labdát a párizsiaknál, fölényük nem volt számottevő, miközben a hazaiak jóval veszélyesebben játszottak, elsősorban a remekül futballozó Neymar villanásainak köszönhetően.

45 percnyi játékot követően magabiztosan mehetett az öltözőbe a PSG, legfeljebb csak azon bosszankodhatott, hogy akár nagyobb előnyt is kialakíthatott volna. A szünetben azonban Guardiola változtatott, a szélső hátvédek – főként Joao Cancelo – feljebb léptek, a letámadás intenzívebbé vált, Kevin De Bruyne pedig egyre többször találkozott a labdával, köszönhetően annak, hogy lényegében a pálya minden pontján feltűnt.

Végül az egyenlítés is az ő nevéhez fűződik, bár ahhoz nem is szerencse – és talán kapushiba? – is kellett. A belga középpályás ugyanis inkább beadással próbálkozott mintsem lövéssel, ám a labdába senki nem tudott belecsúsztatni, így az zavartalanul pattanhatott a kicsit későn reagáló Keylor Navas kapujába. Hasonlóan szerencsés volt a City második gólja is: Riyad Mahrez szabadrúgása talált utat a sorfal között, a kiszolgáltatott hálóőr pedig ezúttal sem tudott menteni.

Két évvel ezelőtt Guardiolát épp Pochettino állította meg a BL-ben, akkor a Tottenham rendkívül fontos, 1-0-s győzelmet ért el hazai pályán. Most ő várja hátrányból a visszavágót, és a PSG azt az előnyét is elveszítette, hogy a visszavágóra reaktív játékkal állhasson ki. Eddig ez meghatározó volt mindkét idei BL-párharc esetében: a Barcelonát és a Bayernt is sikerült legyőzni idegenben, így a visszavágón is ragaszkodhattak a kontratámadásokhoz. Ezúttal ez aligha lesz elegendő.

Kivéve egy esetben: amennyiben Guardiola mégis kísértésbe esik, és a visszavágóra olyan meglepetéssel készül, ami inkább a saját játékosainak jelent terhet, mintsem az ellenfélnek. Ezúttal azonban nagy különbséget jelent, hogy előnyből várhatja a folytatást, márpedig a meglepő BL-búcsúk során az volt a jellemző, hogy a visszavágón akár tetemes hátrányt kellett volna ledolgoznia aktuális csapatával. Most vagy soha?