Egyszerűség, sokszínűség, meg egy klasszis: ez Európa legjobb formában lévő csapatának receptje

A világbajnokság kettészakította az európai klubfoci idényét. Várható volt, hogy lesznek csapatok, amik a szünet után magasabb szinten játszva térnek vissza, és olyanok is, akiket megfog a kihagyás. Mindkettőre bőven találunk példát a topbajnokságok élmezőnyében, de kevés az olyan látványos eset, mint a Borussia Dortmundé.

Edin Terzic csapata az őszi időszakot két bajnoki vereséggel zárta, utolsó meccsükön ráadásul négyet kaptak a Mönchengladbachtól. Ehhez képest a januári visszatérés óta hibátlan mérleggel rendelkeznek: nyolc meccsen nyolc győzelem, egy kupa-továbbjutás és a Chelsea elleni Bajnokok Ligája-párharc első körének megnyerése mellett a bajnokságban is összejött hat siker, amivel most már holtversenyben vezetik is a tabellát.

Mi okozta ezt a hirtelen fellendülést? Az Eurosport német oldala járta körbe a kérdést, lényegében három okra visszavezetve, mitől működik jelenleg jól a Dortmund játéka.

Már akkor sincs egyszerű dolgunk, ha egyáltalán meg akarjuk határozni, milyen felállásban játszanak a dortmundiak. Terzic csapatára simán ráhúzható a 4-2-3-1, a 4-1-4-1 és a 4-3-3 is, köszönhetően a középpályások teljesen rugalmas pozícióinak.

Ami biztos, hogy a középpálya egyik tagja – jellemzően Emre Can, vagy az őt helyettesítő Salih Özcan – a hatos pozícióból rendre visszalép a védővonalba, így segítve, hogy a Dortmund gyakran hátsó hármassal építkezhessen.

Ennél is szabadabban értelmezendő Jude Bellingham nyolcas pozíciója, aki kis túlzással a középpálya minden pontján megfordul egy meccs során. Hogy minél több labdát kapjon, gyakran közvetlenül az előbb említett hármas előtt helyezkedik. Különösen veszélyesek azok a megindulásai, amikor egy ilyen labdát a baloldalról indulva kap meg, majd jobbra keresztbe indít a fellépő szélsővédőnek. És ez csak a játékának első fázisa, innen rendre érkezik a tizenhatos elé is, nem csoda, hogy idén már 10 gólnál és 6 gólpassznál jár.

Bellingham mozgását a középpálya harmadik tagja egészíti ki. Erre a pozícióra három játékos közül is választhat Terzic, Marco Reus, Julian Brandt és Giovanni Reyna is jól működik ebben a klasszikus tízeshez hasonlító szerepben. Ők kis területen, türelmesen játszanak, de amikor kell, a védők között egy-egy gyors kényszerítővel vagy mélységi labdával indítanak.

A Dortmund támadóhármasának két szélén gyökeresen más szerepkörben futballoznak a játékosok. Míg a jobbszélen Julian Bradt inkább csak névleg szélső, és a pálya közepe felé húzódva inkább a már említett fellépő jobbhátvédnek (Wolf vagy Ryerson) nyit területet, addig a baloldalon Karim Adeyemi nem fél egy az egyben rágyorsítani az ellenfél szélsővédőire. Ha szorosan rajta maradnak, inkább tudatosan visszalép, helyet nyitva az így fellépő védő mögött.

Ugyanezt a cseréje, a fiatal angol Jamie Bynoe-Gittens is végrehajtja, ne lepődjünk meg, ha Bellingham után ő lesz a következő dortmundi, akit brutális összegért visznek vissza a Premier League-be.

Ezek a különböző mozgások biztosítják, hogy az ellenfél védői folyamatosan új kihívásokkal nézzenek szembe a szélen, és ne tudják kiszámítani, mik következik.

Eddig csak a támadójátékról volt szó, pedig alapvetően a Dortmund védekezése is jól működik. Leszámítva az Augsburg elleni 4-3-as győzelmet, a sárga-feketék egy meccsükön se kaptak egy gólnál többet idén, háromszor pedig kapott gól nélkül is megúszták.

Ennek elsődleges oka a csapat jól működő letámadása. Cannal kiegészülve a védők többnyire létszámfölényt tudnak kialakítani, így bátrabban lépnek fel az ellenfél támadóira akár már a félpályán túlra, megakadályozva a kontratámadásokat. Ezzel egyben labdákat is szereznek, segítve, hogy a csapat átmenetekből is veszélyeztetni tudjon.

Nico Schlotterbeck és Niklas Süle egyaránt jól működik ebben az agresszív rendszerben, a rutinos Mats Hummels játszatása esetén pedig kicsit óvatosabban áll a feladatához a Dortmund hátsó sora.

És igazából ennyi. A dortmundiak jó játéka mögött nincs semmi mágia: Terzic alapvetően egyszerű szerepkörökkel bízza meg játékosait, de kellő szabadságot kapnak ahhoz, hogy a legjobb képességűek az erősségeikre építhessenek, így a csapat játéka nem válik kiszámíthatóvá sem.

Ennek köszönhetően pedig az is elég kiszámíthatatlan, hogyan alakul majd a Bundesliga tavaszi végjátéka. Ugyan továbbra is a Bayern München a bajnokság esélyese, de Julian Nagelsman csapatának néhány hetente becsúszik egy váratlan pontvesztés, így a Dortmund mellett a meglepetéscsapat Union Berlin is ott van a nyakukon.

Bajnoki címet a sárga-feketék utoljára még Jürgen Klopp irányítása alatt szereztek, most az évtizedes Bayern-uralom megtörése talán még nagyobb bravúr lenne, mint az akkori sikerek.