Az elhunyt Gerd Müller több volt, mint nagy gólvágó

Egy generáció számára Gerd Müller archetípus volt. Ha az 1980-as évek elején nőttél fel, ő volt a góllövő, az orvvadász, a világbajnok, az Európa-bajnok, a háromszoros BEK-győztes.

Müllerről - azokban az időkben, amikor a külföldi futballt itthon még nem közvetítették -, csak a világbajnokságokon szerzett góljait ismertük – összesen tizennégyet -, és ezek csak megerősíteni látszottak a mítoszt: a gólokon kívül nem csinált semmit. Az 1970-ben szerzett 10 góljából ötöt (ő volt az utolsó játékos, aki egy tornán kétszámjegyű gólt szerzett) az 5 és felesen belülről szerzett, a többit pedig a büntetőpontnál távolabbról. Az 1974-es négyből kettő a hatoson belülről, egy a földön ülve, a másik kettő pedig klasszikusan opportunista volt: Lengyelország ellen egy elszabadult labdára ugrott rá, mielőtt a döntőben, a hollandok ellen megfordult volna, és egy furcsa (gyenge? szándékos? Müller esetében gyakran nehéz volt eldönteni) első érintés után pattant a hálóba.

A legendás történet szerint gyerekkorában a nördlingeni macskakövön tanulta meg, hogyan kell irányítani egy ügyetlenül pattogó labdát, és talán van ebben némi igazság. Még prózaibb, hogy hatalmas, erőteljes combjai voltak, amelyek robbanékony tempót adtak neki rövid távokon, és szinte lehetetlenné tették, hogy szabályosan vagy szabálytalanul megállítsák.

Müller elképesztően jól érzékelte, hol van hely, hol törik meg a labda, és hogyan tudja azt a kapus mellett elpasszolni. Nem volt esztéta. Bármelyik testrészével képes volt gólt lőni. Remekül fejelte a labdát, de volt egy nyilvánvaló képessége, ami megkülönböztette őt: alacsony súlypontja lehetővé tette számára, hogy élesen forduljon – ami miatt első edzője a Bayernnél, Zlatko Čajkovski, „kleines, dickes Müller”-nek, azaz „alacsony, kövér Müllernek” nevezte – bár valójában átlagos testalkatú volt. A beceneve, a Der Bomber, ugyanilyen helytelennek tűnik az oldalba lökés mestere számára.

Az 1970-es világbajnokság és az 1972-es Eb negyeddöntője az angolok számára mumussá vált: a fő orvvadász, aki a másodperc töredékére kikapcsoló védőkön lakmározik. Valahol itt kezdődhetett az angolok németek elleni fóbiája, miután megnyerték az 1966-os vb Németország elleni döntőjét.

Az 1972-es torna különösen az övé volt. Két gólt szerzett az elődöntőben és még kettőt a döntőben; kettőt a Bayernnek a '74-es BEK-döntő visszavágóján és egyet a '75-ös döntőben; összesen 716 fellépésen 654 gólt szerzett a TSV Nördlingen, a Bayern München és a Fort Lauderdale Strikers színeiben a régi észak-amerikai ligában (NASL), valamint 62 mérkőzésen 68 gólt Nyugat-Németországban.

A gólok minden mást elhomályosítanak, de ha megnézzük például a Nyugat-Németország 3-1-es győzelménél nyújtott teljesítményét a Wembley Stadionban '72-ben, akkor megdöbbenünk azon, hogy mennyire részt vett a játékban, tartotta a labdát, és összekötötte a játékot. Ő volt az orvvadász, de emellett kiváló csatár is.

Később az élet nem volt kegyes vele. Miután 1982-ben véget ért játékos-pályafutása, depresszióval és alkoholizmussal küzdött. A Bayern azonban kiállt mellette, fizette a kezelését, és munkát ajánlott neki, először a klub látogatóinak üdvözlésében, majd a játékosmegfigyelésben és az edzősködésben, egészen addig, amíg az Alzheimer-kór le nem gyűrte. Mivel az elmúlt egy évben lényegében ágyhoz volt kötve, nem tudott részt venni a Bayern 75. születésnapi ünnepségén tavaly novemberben, akkor Franz Beckenbauer így nyilatkozott róla:

Müller valószínűleg a legnagyobb góllövő volt, akit a futball valaha is ismert, de ha csak a gólokra koncentrálunk, azzal szinte lekicsinyeljük őt. Nagyszerű játékosa volt az egyik legnagyobb klubcsapatnak és az egyik legnagyobb válogatottnak, amely valaha létezett.

Forrás: Sports Illustrated