Gazdag hülyék és elmés csórók – az sem mindig jó, ha valaki túl sokat költhet játékosokra

Valószínűleg mindenki találkozott már olyan történetekkel, amikor a lottónyeremény örökre megváltoztatta bizonyos emberek sorsát, ám egyáltalán nem a pozitív irányba. Könnyen jött, könnyen ment. A valóságban nagyon sokan képtelenek megbirkózni azzal a teherrel, amit egy mesés összeg jelent: rossz befektetések, hibás döntések, elrontott emberi kapcsolatok – ezek egytől egyik visszatérő motívumai ezeknek a sztoriknak.

De mi is áll a háttérben? Egyrészt ott van az a tény, hogy a lottónyerteseknek hirtelenjében kiszélesedik az ismeretségi köre, még olyan távoli rokonok is feltűnnek, akikkel korábban néhány évente, ha találkoztak. Aztán az sem segít, hogy a vastagodó bankszámla olyan lehetőségeket nyit meg, amelyekről korábban maximum álmodozni mertek, és ilyenkor derül csak ki igazán, nincs az a pénzmennyiség, amit ne lehetne elkölteni.

Valamelyest hasonló a helyzet azokkal az élsportolókkal, akik a tehetségük és szorgalmuk által jutnak elképesztő összegekhez: még egy autó, még egy ház, még egy ajándék a barátoknak, egy tutibiztos bitcoin-befektetés. És ahogyan a South Park gazdasági világválsággal foglalkozó epizódjában elhangzott: And it’s gone. Volt, nincs. Mindezek úgy általánosságában egy dologra utalnak: a sok pénz nem feltétlenül kényszerít okos döntésekre, ami egyenes út a katasztrófához.

Ismerős lehet ez azok számára is, akik követni szokták a labdarúgásban az átigazolási híreket. Mindig is megvolt az a réteg, amely a gazdagok között is tehetősnek számított, az anyagi különbségek azonban soha nem voltak még annyira élesek, mint manapság. Még az elit is darabjaira szakadt: vannak az államilag pénzelt, kvázi végtelen pénzenergiával rendelkező klubok, szorosan mögöttük a kőgazdagok, és aztán tisztes távolból a kevésbé szerencsés, tradicionális nagyklubok.

Látjuk, hogy a pénz nem minden, de a tartós sikerekhez elengedhetetlen. Időről időre előfordul, hogy valakinek sikerül egy csapatba zsúfolni egy halom feltörekvő zsenit, és valami emlékezeteset alkotnak, de őket általában már a következő átigazolásnál szétkapják. Ott van példaként a 2016/17-es Monaco, ami BL-elődöntőbe jutott a 18 éves Kylian Mbappéval, Bernardo Silvával és Fabinhóval, valamint olyan játékosokkal, mint Thomas Lemar, Tiemoué Bakayoko vagy João Moutinho.

Két éven belül mindannyian „feljebb léptek”, a klub pedig azóta sem járt hasonló magasságokban, igaz, ehhez Luís Campos sportigazgató távozása is nagyban hozzájárult. A lényegen viszont nem változtat: relatíve kevés pénzből, a futballpiac alulértékelt játékosaira vadászva borzasztó nehéz nagy sikereket elérni, mivel sokkal szűkebb a vezetők mozgástere. Minden döntésnek ülnie kell, legyen szó játékosokról, profilokról, edzőről és játékstílusról – ha csak egy hiányzik, máris dől az egész.

Ezek a klubok alapvetően azért a zavarosban halászva, potenciált keresve dolgoznak, mert erre kényszeríti őket a piac. Erre megint tökéletes példa a Monaco: miután a klub az orosz milliárdos, Dmitry Rybolovlev kezébe került, eleinte nagyban gondolkoztak, amit Radamel Falcao vagy épp James Rodríguez leigazolásával nyomatékosítottak. Rybolovlev válását követően azonban jelentősen megcsappantak a források, a klub pedig kénytelen volt szemléletet váltani.

Sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a stabil anyagi háttér csak a mozgásteret és a lehetőségeket növeli, a tervhez kötött igazolások alól azonban nem mentesít. Emiatt sok helyen látjuk azt, hogy évről évre az előrelépés legcsekélyebb jele nélkül szórják el a pénzt. Önmagában az nem elégséges, ha felhalmoznak egy csomó jó játékost, számos egyéb tényezőt figyelembe kell venni ahhoz, hogy valaki sikeres legyen.

Ideális esetben a sorrend így néz ki: tulajdonos (pénz), aztán egy sportigazgató, aki megszabhatja az átigazolások irányát, majd egy olyan edző, aki illik ehhez a vízióhoz, és végezetül az adott rendszerhez passzoló játékosok. Ha ezek közül valamelyik lépcsőfok hiányzik, az kisebb-nagyobb mértékben limitálni fogja a klub lehetőségeit: a minőség növekedésével könnyű megemelni a padlót, viszont a plafont mindig a struktúra határozza meg.

A Manchester City hosszú távú sikerének pont az a titka, hogy ezek mindegyike megtalálható: megvan az intézményi struktúra, a jellegzetes játékstílus, és az építkezéshez szükséges pénz. Szakmai szempontból nézve az élmezőny tagjai közül csak a Liverpool tudta tartani a lépést a Cityvel, amihez meg kellett változtatniuk az átigazolásokkal kapcsolatos gondolkodásmódot az analitikai háttér gyakorlati alkalmazásával.

Mostanra viszont az is látszódik, hogy még a futballforradalom ereje sem tud valakit tartósan a legszűkebb elitbe pozícionálni, ha kisebb tétben játszik a pókerasztalnál. Kicsiben ezt történt Olaszországban az Atalantával: hosszú éveken keresztül masszívan felülteljesítettek a lehetőségekhez mérten, de nem sikerült minden évben csodát tenni az átigazolási piacon. Még most is a felülteljesítenek, ám némileg visszafogottabb mértékben, miközben az élmezőny erősödött.

Látva azt, mennyire sok klub van, amely képtelen kiaknázni a benne lévő potenciált, felmerül az a kérdés, eljön-e az a pont, amikor az elit legtetején is általánosan bevett gyakorlat lesz, hogy racionálisabb keretek közé szorítják az igazolásokat. Ilyen szempontból mindenképpen érdekes kísérlet a Monaco után a Lille-t is bajnoki címhez segítő Luís Campos szerepvállalása a PSG-nél: vajon összeilleszthető-e két ennyire eltérő entitás hosszabb távon?

Futballszakmai szempontból a PSG-t nehéz meghatározni, mivel a katari hatalomátvétel óta az esetek többségében egyéniségekben gondolkodtak filozófia helyett. Alapvetően most is ez jellemző a klubra: a centrumban nem Campos vagy Cristophe Galtier elképzelése áll, hanem a három csúcsdísz, Mbappé, Neymar és Messi. Mindkét szakembernek az a fő feladata, hogy a hármas okozta szerkezeti problémákat ellensúlyozzák valahogy, ha a Bajnokok Ligájában is érvényesülni szeretnének.

Campos hatása már a nyáron érződött. Amíg 2021 nyarán olyan játékosokat szerződtetett a PSG, mint Lionel Messi, Sergio Ramos, Gianluigi Donnarumma és Achraf Hakimi, tavaly Vitinha, Fabián Ruiz, Carlos Soler vagy épp Renato Sanches került a francia fővárosba – csupa-csupa olyan futballista, akik a kontroll szempontjából lényegesek. Az alapvető kérdés az, elnyomják-e a változás szelét a PSG-re jellemző politikai viharok, vagy sikerül alapjaiban megváltoztatni a klub kultúráját.

Próbálkozást Angliában is látunk, a Manchester United például Sir Alex Ferguson visszavonulása óta most először igazolt olyan edzőt, akire hosszabb távon is felépíthet egy projektet. És valami hasonló lehet a cél majd a Chelsea-nél is, igaz, az új tulajdonos első hónapjai inkább egy ámokfutásra emlékeztetnek. Mindennek persze az az alapja, hogy a futballhoz bevallottan hülye (lásd: 4-4-3-as játékrendszer) Todd Boehly élő futballmenedzserezéssel toppant be Angliába.

Nyáron közel 300 millió eurót égetett el a klub, hogy Thomas Tuchel igényeinek megfelelően alakítsák ki a keretet, de már hét mérkőzés után megköszönték a BL-győztes edző munkáját. Ezt követően mintegy 15 millió fontért kivásárolták Graham Pottert a Brightontól, ám a várt new manager bounce elmaradt, október közepe óta például csak egy meccset nyertek meg a Premier League-ben. Decemberben azért megvásárolták Christopher Nkunkut is a Lipcsétől.

A helyzet azért is érdekes, mert lassacskán a helyükre kerülnek a puzzledarabok: december végén bejelentették Christopher Vivell érkezését a sportigazgatói székbe, Potter személyében van egy tehetséges edzőjük, a pénz pedig nem nagyon jelentett problémát. A sorrend viszont sehogyan sem stimmel, mert először költekeztek, utána kiválasztották az edzőt, és a legvégén leakasztottak egy sportigazgatót. Vagyis pont fordítva csinálták, mint ahogyan az ideális lett volna.

A mellékelt példák is mutatják, távolról sem ritka gyakorlat, miszerint előbb költünk, és aztán gondolkozunk. Hosszabb távon azonban talán az elit is rákényszerül arra, hogy pontosabb és precízebb legyen a játékosok kiválasztásánál, elvégre ezzel tudják maximalizálni a nyerési esélyeiket. Most is inkább az a furcsa, hogy ennyire kevesen törekednek rá, amikor szó szerint minden egyéb területen vadásszák azokat a nüanszokat, ahol előnybe kerülhetnek a riválisokhoz képest.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.