Andriy Shevchenko: „Békét szeretnénk. De a feladás azt jelentené, hogy elveszítjük a szabadságunkat”

Kijiv. Az ukrán változatban Kijiv. Az orosz kiejtés szerint Kijev.

Persze, az iskolában tanítottak rá. Ukrajnában szabadon lehet oroszul beszélni. Nem diszkrimináljuk az orosz embereket, csak azokkal állunk szemben, akik támogatják a háborút. Különbséget tudunk tenni az emberek és a rezsimek között. Biztosan tudom, hogy sok orosz ellenzi a háborút.

Egyelőre jól. Naponta többször hallok róluk. Az anyám és a testvérem otthon vannak, 25 percre Kijivtől. Más rokonok is csatlakoztak hozzájuk, köztük a nagynéném, aki négy napot töltött a pincéjébe zárva. Egy repülőtér mellett lakott, amit bombázni kezdtek.

Mert az a hazájuk, az ő földjük, az ő otthonuk. Inkább nekem kellett volna csatlakoznom hozzájuk. Miért mentek volna el?

Ez nem konfliktus, vagy egy különleges hadművelet, ahogyan azt ők próbálják eladni. Ez egy támadás. Egy civilek ellen elkövetett bűncselekmény. Egészen az utolsó pillanatig senki nem akarta elhinni. Nem gondoltuk volna, hogy Oroszország ezt teszi velünk. Lehetetlennek tartottuk.

Sokszor. De ez lehetetlen. Mindent azonnal lezártak. Elsőként a reptereket bombázták. Eldöntöttem, hogy úgy védem a hazám, ahogyan tudom. Elmondom, kik vagyunk, mennyit szenvedünk. Segítek az áldozatoknak és a menekülteknek. Egészen különleges volt a reakció Olaszországban.

A GoFundMe oldalon keresztül 343,764 eurót gyűjtöttek a Vöröskeresztnek: kötszereket, gyógyszereket, ételeket. A Milan Foundation is csatlakozott, olyan mezeket kínálnak eladásra, mint amelyeket Manchesterben viseltünk a 2003-as Bajnok Ligája-döntőben. Felhívott Giorgio Armani barátom, aki aktívan segíteni akart. Beszéltem Firenze és Milánó polgármestereivel. Reményeim szerint hamarosan bejelenthetünk egy különleges kezdeményezést.

Milánó és Olaszország a második hazám. Milánó különösen nagylelkű város. Biztos vagyok benne, hogy képes és fog is fogadni Ukrajnából érkező menekülteket. Szinte mindegyik gyerek, nő és idős lesz, mivel a 18 és 60 közötti férfiak nem hagyhatják el az országot.

Először azoknak a katonáknak, akik rendszeresen kaptak kiképzést. Utána viszont természetesen az egész ország egyesül az ellenállásban.

Nagy bátorsággal. Sok ukránt gyűjtött maga köré.

Békét szeretnénk. De a feladás azt jelentené, hogy elveszítjük a szabadságunkat. Harcolunk és harcolni fogunk a szabadságunkért és a jogainkért. Közelebb akarunk kerülni Európához. Nem támadtunk meg senkit, csak magunkat védjük.

Minden helyes, ami azt a célt szolgálja, hogy megvédjük az országot az agresszorokkal szemben. A demokráciák a mi oldalunkon állnak, ami nagyon fontos nekünk. Fontosak az Oroszország elleni szankciók is, hogy nyomást helyezzünk rájuk, és megtaláljuk a diplomáciai megoldást.

Teljes mértékben. Amíg tart a háború, nem vehetnek részt az oroszok. De minden egyes nap a háború végéért imádkozom.

Természetesen. A családomban mindenki vallásos. Mi ortodoxok vagyunk, a feleségem és a négy gyerekem katolikus. De csak egy Isten van. Emlékszem arra a csodára, amit akkor éreztem, amikor megláttam a Szent Péter-bazilikát.

Amikor először elutaztam otthonról. 1989-ben történt, 12 éves voltam. Nagyon hosszú volt az út: Kijivből Moszkvába, aztán Rómába, Nápolyba, Agropoliba.

Egy tornán vettünk részt. Róma csodálatos, grandiózus város, de Agropoliban fedeztem fel az olasz emberek nagylelkűségét és szeretetét. Egy családnál voltunk vendégek, tőlük kaptam életem első farmernadrágját. Hiába vertük meg a csapatukat a döntőben az öt gólommal, adtak néhány lírát, amiből vettem apámnak egy Gilette pengét, meg egy parfümöt anyámnak és a testvéremnek.

12 éven át Németországban állomásozott, utána Kazahsztánban.

Sajnos ez a helyzet. A többieket elvitte a bűnözés, a drogok, az alkohol. Szörnyűek voltak a Szovjetunió felbomlásának évei. Sokan a gyors kiutat keresték, ami nem vezetett sehova. Egyszer én is belekeveredtem egy bunyóba, összeverve mentem haza. Azóta elborzaszt az erőszak.

A labdám összegyűrve vittem haza, szinte megolvadt. Radioaktív volt, anyám égette el a mosogatóban. Buszok érkeztek a Szovjetunió minden részéből, hogy elvigyék a gyerekeket. Én az Azovi-tengernél kötöttem ki, 1500 kilométerre az otthonomtól. Egy nyári táborban voltunk, hét emberrel osztoztunk egy szobán.

De Kijivben minden nap futballoztunk. Télen síeltünk vagy a befagyott tavon hokiztunk, nyáron úsztunk és hajóztunk. Aztán birkóztunk, teniszeztünk, kosaraztunk, tornáztunk. Minden esetben sportoló lettem volna.

Moszkvában voltam egy tornán. Éjszaka utaztunk vonattal. Mire reggel megérkeztünk, a város tele volt sárga és kék zászlókkal.

Egy ország voltunk. Most ez a háború a közös történelem kitörlésére irányul, ami a kultúrára és a sportra is vonatkozik. A nagy szovjet futballisták ukránok voltak: Oleg Blokhin, Oleksandr Zavarov, Oleksiy Mykhaylychenko, Igor Belanov… Bubka is ukrán, ő most az olimpiai bizottságunk elnöke.

Szolgált a Vörös Handseregben. Mi a tiszteletünk jeléül az apai nevén szólítottuk: Valeriy Vasilyevich. Katonáknak való programot állított össze. 6:45-kor keltünk, akkor is a szabadban futottunk, ha mínusz tíz fok volt, aztán az edzőteremben folytattuk, különböző gépekkel. 10-kor volt a reggeli, utána a fociedzés, zuhany, pihenés délután négyig, utána ismét két óra edzés. Ő volt a legelső, aki számítógépen elemezte a játékot, de lényegesnek tartotta a cseleket, ezért rendszeresen alakított ki egy az egy elleni párharcokat. A halál emelkedője döntötte el, ki játszik.

Egy 16%-os emelkedőt. Fel és le futottunk, egészen addig, amíg valaki hányni nem kezdett. Akik nem hánytak, vagy legalább kevesebbet, játszhattak.

Az elsőnél 3-2-re nyertünk otthon, a második 1-1-es döntetlen lett Moszkvában, az én szabadrúgásgólommal egyenlítettünk az utolsó percben. 1999-et írtunk, már akkor nagyon feszült volt a helyzet. A biztonságunk érdekében a nagykövetségen aludtunk.

Már ismertem a Milant, gyerekként jártam ott az utánpótláscsapatokkal. Meglátogattuk a kastélyt, a katedrálist, aztán a galériát, végül a San Sirót. Azóta álmodoztam arról, hogy visszatérek arra a fantasztikus helyre.

És nem hagyta, hogy eljusson hozzám a labda.

Fura dolgokat mondott angolul, amiket nem értettem. Mint például, hogy meg fogunk ütni. De aztán közeli barátok lettünk. Albertinivel és Ambrosinivel is, aki a szobatársam volt.

Soha. Az elnök mindig elbűvölő volt. Nem felejtem el, hogy repülőt küldött Kijivbe az apámért, hogy Olaszországban műthessék meg a szívét.

Csodálatos történet, de a gondolataim egészen máshol járnak. Csak az országom körül. Arra kérem az olaszokat, hogy tegyenek meg mindent az üldözöttek fogadására, és találjunk egy megoldást, hogy véget vessünk a mészárlásnak. Ezért imádkozom.

Forrás: Corriere

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.