100 milliós játékosok, akikkel nagyon csúnyán mellényúltak a sztárklubok

Cristiano Ronaldo távozását követően jókora űr keletkezett a Real Madridnál, a pályán és azon kívül egyaránt. 2019 nyarán Florentino Pérez hozzá is látott a keret frissítéséhez, a 300 millió eurós költekezés során pedig a karrierje egyik legjobb szezonját záró Hazard-t szánta a csúcsdísznek. A belga válogatott futballista 37 mérkőzésen 16 gólt és 15 gólpasszt jegyzett az angol bajnokságban, az Európa-ligában pedig győzelemre vezette a Chelsea-t.

Nyílt titok volt, hogy Hazard távozni szeretne, szándékait pedig megkönnyítette az a tény, hogy a szerződése már csak egy évig kötötte a londoniakhoz. Ehhez mérten a Chelsea kifejezetten jó üzletet csinált azzal, hogy 115 millió eurót kisajtolt a Real Madridból, amivel Gareth Bale-t és Cristiano Ronaldót megelőzve a klub történetének legdrágább igazolása lett. És az egyik legnagyobb bukása is egyben, már ami az igazolásokat illeti.

Már az beszédes, hogy három év alatt 66 mérkőzésen léphetett csak pályára, és abban sem volt sok köszönet, ha épp bevethető volt: csupán 6 gól és 10 gólpassz fűződik a nevéhez. Ha jó teljesítménnyel nem is, az erőnléti problémákkal felhívta magára a figyelmet, Hazard a realos időszakban gyakran küzdött súlyproblémákkal, ám ami ennél fontosabb: rengeteg meccset hagyott ki különböző sérülések miatt.

Amíg a Chelsea-nélt eltöltött évek során 21 mérkőzést kellett kihagynia, a spanyol fővárosban már 72-nél jár. Ez nem csak a formáját vetette vissza, de a robbanékonyságára is hatással volt, és jóval ritkábban tudja egy az egyben megverni az embereit, mint amikor még a Chelsea-nél futballozott. Bár Hazard fogadkozik, hogy a vb előtt összeszedi magát, egyre nehezebb dolga lesz, hiszen időközben Vinícius Júnior is berobbant a posztján, kiszorítva ezzel a belga klasszist.

Egy igazolás, ami tökéletesen összefoglalja a Bartomeu-korszak ellentmondását. Miközben a klub pénzügyileg nagy sikereket könyvelhetett el, a bevételekkel éveken át a rekordokat ostromolták, sportszakmai szempontból teljességgel értelmezhetetlen dolgokat műveltek. Antoine Griezmann megszerzését nagyjából ahhoz lehetne hasonlítani, mintha valaki úgy vásárolná meg a negyedik sportkocsiját, hogy közben nincs hol aludnia.

A keretet a védelemben és a középpályán is lehetett volna erősíteni, sőt, az sem volt ördögtől való gondolat, hogy hozzanak Lionel Messi mellé egy ideális partnert. Griezmann azonban távolról sem volt az, a francia támadó ugyanis – mondjuk úgy, hogy a fénykorában – hasonló szerepkörben érezte jól magát, amiben Messi is, aki viszont a védekezést leszámítva mindenben fényévekkel előtte járt. Vagyis partner helyett riválist hoztak Messi nyakára, a rivalizálás legcsekélyebb esélye nélkül.

Griezmann több poszton bevethető játékos, ám ékcsatárként és szélsőként sem tud annyit hozzátenni, mint visszavont támadóként, miközben az árcédula azt sugallta, hogy egy húzóembert látnak benne. Ennyi pénzből bizony lehetett volna venni olyan játékost is, aki Messi előtt vagy mellett extrát adhatott volna a Barcelona támadójátékának, a koncepció nélküli erőfitogtatásnak viszont csak felesleges pénzkidobás lett az eredménye.

A kirakós utolsó darabja. A játékos, akivel a Chelsea akár a bajnoki címet is célba veheti. Akivel még a Bajnokok Ligájában való címvédés is összejöhet. És aki mindebből semmit sem tudott megvalósítani, és egy év után a hátsó ajtón kullogott vissza az Interhez, ahol két éven át világklasszis szinten futballozott. Andriy Shevchenko, Fernando Torres és Timo Werner után újabb nagy csatáregyéniség, aki megégett a londoni Kékeknél.

Lukaku pályafutása meglehetősen érdekes ívet ír le. Az Anderlecht után a Chelsea túl éles váltásnak bizonyult, a West Bromwichnál és az Evertonnál eltöltött évek alatt azonban a Premier League egyik legjobb játékosává érett. 2017-ben ideális pillanatban szerződött a Manchester Unitedhez, ahol az erős kezdést követően egyre inkább perifériára szorult, míg nem a Juventus dominanciájának megtörésén fáradozó Inter mentőövet dobott neki.

A fő vonzerő talán nem is a klub, hanem Antonio Conte személye volt, aki már a Juventus edzőjeként kiszemelte a belga centert, és láthatóan konkrét elképzelései voltak arról, hogyan kell őt rendszerbe építeni. Ami azt illeti: támadásban maga Lukaku volt a rendszer, a gyorsaságára és fizikumára építve az olasz bajnokság leghatékonyabb csapatává érett az Inter. Két pokoli jó szezon és az olasz bajnoki cím megszerzése után logikus lépésnek tűnt olyan klubhoz igazolni, amelynél a BL-ért küzdhet.

Lukaku azonban a Chelsea-nél nem kapott annyira központi szerepet, ő pedig képtelen volt ahhoz a rendszerhez alkalmazkodni, amit Thomas Tuchel felépített. A csapat egyszerűen jobban nézett ki azokon a meccseken, amikor középen egy mozgékonyabb, kreatívabb játékos szerepelt, a belga pedig idegen testként mozgott a pályán. A skyos interjúval az utolsó hidakat is sikerült felégetni maga mögött, végleg eldöntve, hogy nem ő lesz az, aki új szintre emeli a Chelsea támadójátékát.

Neymar távozása láthatóan váratlanul érte a Barcelona vezetőségét, mert a brazil játékosért kapott 222 millió eurót sikerült két pocsék igazolásra elszórni. Coutinho egyébként papíron nem tűnt rossz gondolatnak, őt ugyanis a támadósor szélén, tízesként, de akár nyolcasként is el lehetett képzelni egy jó játékrendszerben. A gond csak az, hogy Ernesto Valverde rendszerében egyik poszt sem létezett, Coutinho tehát ismételten a senkiföldjén találta magát, és szép lassan kiszorult a csapatból.

Ez egyébként a Coutinho-jelenségre is tökéletesen jellemző: mindenki tisztában van azzal, hogy ragyogó képességű játékos, elképesztő cselezőkészséggel és rúgótechnikával, de ezeknek a becsatornázása mégis nehézséget okozott az edzőinek. Sokatmondó, hogy a Liverpool támadójátéka azt követően pörgött fel igazán, hogy a távozásával Jürgen Klopp arra a hármasra építhette a játékot, amelyik leginkább passzolt a filozófiájához.

A Coutinho-transzfer következményei hosszabb távon még inkább kínossá váltak a Barcelona számára. A befolyó összeget a Liverpool okosan használta fel, Virgil van Dijk és Alisson szerződtetésével az elit legtetejére került, és 2019-ben megnyerte a BL-t. Rá egy évre pedig a Bayern München lett a sorozat bajnoka, miután – épp a kölcsönben lévő Coutinhóval a soraiban – átgázolt a mezőnyön. A katalánokat a negyeddöntőben 8-2-re ütötték ki, Coutinho kétszer volt eredményes.

Pogba és a Manchester United története hasonlóan se veled, se nélküled kapcsolat, mint amilyennek Lukaku és a Chelsea viszonyát is tekinthetjük. A francia középpályás 2012-ben a jövő ígéreteként írt alá a Juventushoz, hogy aztán három évvel később világsztárként térjen vissza Manchesterbe. Nevelőegyesülete abban a reményben fizette ki a több mint 100 millió eurós vételárat, hogy a középpályás segítségével közelebb kerül majd az (angol) elithez, ám ez csak időszakosan sikerült.

Pogba manchesteri pályafutása messze nem akkora katasztrófa, mint amit a listán szereplő többi játékosnál láttunk, a 233 mérkőzésen elért 39 gól és 51 gólpassz egy belső középpályástól több mint korrekt teljesítmény. Játéka (és a klubhoz fűződő viszonya) azonban végig hullámzó volt, vagy minden összeállt, vagy minden kártyavárként omlott össze, köztes időszak pedig elvétve akadt. A probléma gyökere az ő esetében is az volt, ami a listán szereplők többségénél: rosszul mérték fel a játékost.

Testi adottságaiból kiindulva Pogbát könnyű labdaszerző középpályásként, esetleg mélységi irányítóként azonosítani, ő azonban mindig is támadóbb felfogású szerepkörben érezte otthonosan magát. A sors különös fintora, hogy épp akkorra tört össze menthetetlenül a kapcsolata a klubbal, mire egy olyan edző érkezett, akinél valóban kibontakozhatott volna a kreativitása, és könnyebben bebizonyíthatta volna, hogy ő márpedig igenis képes húzóember lenni egy ekkora klubnál.

Ez volt az a nyár, amely során a Barcelona elvesztette Neymart, a szituáció pedig a lehető legrosszabbat hozta ki a Barcelona vezetőségéből. Átgondolt, hosszú távú stratégia helyett az azonnali válaszcsapás taktikáját választották, amely egy újabb méregdrága igazolásban csúcsosodott ki. Ousmane Dembélé akkoriban (és nem feltétlenül a játék alapján) messze nem állt készen arra, hogy a világ egyik legnagyobb klubjánál futballozzon.

Dembélé a Rennes színeiben robbant be a topfutballba, rá egy évre pedig már a Borussia Dortmundnál játszott. A több poszton bevethető, sokoldalú szélső minden topklub radarjára felkerült, ám az is érződött, hogy nem ártana neki még néhány szezon a németeknél. Az érettségével kapcsolatos problémák hamar felütötték a fejüket a Barcelonánál: Dembélé edzésmunkája és életmódja egyaránt komoly fejtörést okozott a klubnál.

Öt év alatt 106 mérkőzést hagyott ki különböző sérülések miatt, és zömmel erre vezethető vissza az a tény is, hogy a bajnokságban csak a legelső (8 gól, 5 gólpassz) és a legutóbbi idényében (1 gól, 13 gólpassz) működött közre legalább 10 találatban. Esetében talán nem is a pályán nyújtott teljesítmény jelentette a legfőbb problémát, inkább az volt az elsődleges kérdés, hányszor számíthat rá az aktuális vezetőedzője.

Hogy még mindig nagy potenciál rejlik benne, azt épp a mögöttünk hagyott szezonban sikerült bizonyítania. Xavi rendszerében kifejezetten hasznosan futballozott, a cselezőkészsége egyenesen nélkülözhetetlen láncszemmé tette. Ő tehát a listán szereplő többi játékossal ellentétben akár még meg is változtathatja a vele kapcsolatos véleményeket Barcelonában, ehhez azonban első körben engednie kellene az irreális fizetési igényeiből.

---

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.