Pontosabban nem csupán egy sportfotósról, hanem a jelenlegi egyik legelismertebb magyar sportfotósról van szó. Bár szerénységét ismerve talán ő maga is csak így mondaná.

Derencsényi István a szurkolói szubkultúrából indulva - autodidakta módon tanulva a szakmát - már a gimnáziumi évei alatt megjárta a Lokival együtt a Bajnokok Ligáját, később számtalan világversenyt és három olimpiát. Eddig.
2019-ben ő volt a FINA hivatalos fotósa a vizes vb-n, és kapott már jó néhány elismerést és sajtódíjat. De az, hogy megválasztották Hortobágy fotósának a helyi pásztorok, még többet jelent neki. Neki, aki oda jár újratöltődni. Oda is géppel persze, de ott már nem számítanak se az ezredek, se a századok.
Kultúra
Muhammad Ali a hőse a 24 évesen a pályán kívül jótékonykodó, már könyvet is író MU-szélsőnek
17/01/2022 20:10

Szívtiprók Ultras Debrecen

Én a szurkolói szubkultúrában nőttem fel. 6-7 éves koromtól kezdve kint voltam minden kézilabda-, meg focimeccsen, és aztán be is léptem a debreceni Szívtiprók Ultras Debrecenbe. 14 évesen én voltam a legfiatalabb a csoportban, amikor a vezér, Komáromi Gábor gyakorlatilag belökött a pályára, hogy örökítsem meg a koreókat. Ez a kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje, amikor szerintem a legjobb hangulat volt a lelátókon itthon.

Nagyerdő és Old Trafford

Egyébként is érdekelt ez az egész dolog, mert csomót rajzoltam, meg fényképeztem már előtte is. Például édesapám gépével – még ha nem is volt benne film - állandóan kattintgattam az osztálytársaimat. És nem sokkal ezután, hogy elkezdtem a tábort fotózni, alakult meg a DVSC honlapja. Nyitrai Daniella kért meg, hogy ha már úgyis ott vagyok és fotózok minden meccsen, nem csinálnék-e néhány akcióképet is. Akkor még be kellett szkennelni a képeket, és másnap kerültek fel a honlapra. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy akkor alakult meg a Debreceni Sportcentrum, ami kb. 30 nemzetközi versenyt rendezett egy évben. Például ennek eredményeként fotózhattam már a tornász világbajnokságon is. Közben még gimis koromban külsősként bekerültem a Debrecen Hetilap sportrovatához és már akkor a DVSC hivatalos fotósa is voltam egyben. Jött a BL-menetelés 2005-ben, amikor Splitbe és Manchesterbe is mentem a csapattal. Ezek a tapasztalatok meg is alapozták a szakmai tudást is. Közben leérettségiztem, és rögtön el is tudtam helyezkedni a megyei napilapnál, ahol 12-13 évet húztam le. Így jutottam el oda, hogy mostanra csak a sportra szakosodtam, azon belül is a vizes sportokra.
https://i.eurosport.com/2021/09/30/3229321.jpg

„Elég vagyok én ehhez?

Ugyan elvégeztem a MÚOSZ fotóriporteri szakát, tehát van papírom róla, de elsősorban autodidakta módon tanultam a szakmát. Pontosabban tanulom, mert folyamatosan tanulok, állandóan képzem magam. Egy olimpia is egy hatalmas workshop, mert a kollégák, akiknek nézed a képeit, meg akikről hallasz, mind ott vannak.
Fotósként az egyik legnagyobb elismerés az volt, amikor a 2019-es vb-n a FINA hivatalos fotósaként dolgoztam, és több jogosultságom volt, mint bárkinek azok közül, akikre azelőtt, és azóta is felnézek a vizes sportfotós körökben. Ez bizony egy teher, muszáj teljesítened, nem adhatsz ki rosszabbnál rosszabb képeket a kezedből. Természetesen sokszor megfordult ilyenkor a fejemben, hogy meg tudom-e én ezt csinálni. Elég vagyok én ehhez?
Nagyon felkészültnek kell lenned, minden versenyszámban ismerned kell legalább a top5 úszót, hogy ki mire hogy reagál, hogy örül, hogy veszi a levegőt. Jó emlék, amikor a 200 pille előfutamában minden fotós beállt szembe, hogy onnan csinálják a leglátványosabb képeket, mert általában előre veszik a levegőt. Én meg tudtam, hogy kivétel ez alól Kapás Bogi, aki balra veszi, és pont Szilágyi Liliána úszott mellette. Bíztam benne, hogy Bogi Lilura fog nézni.
https://i.eurosport.com/2021/09/30/3229323.jpg

Mentorok

Még tizenévesen Nagy Gábor indított el ezen az úton. Ő volt az első, aki digitális gépet használt már ’99-ben. A saját kollégáim is mindig segítettek, például Iklódy János és Czeglédi Zsolti, akivel együtt voltunk az olimpián is. Balogh Lászlót is meg kell említenem, aki a Reutersnek volt a fotósa, és a vízilabdát éppen tőle tanultam. De csomó külföldi kolléga van még, akiktől folyamatosan tanulok, és akikkel rendszeres munkakapcsolatban vagyok. Nagyon szeretem a Getty Images vizes sportos csapatát, ezért is volt megtisztelő feladat, amikor az ő megbízásukból fotóztam Keleti Ági nénit a róla szóló kisfilm apropóján. És amikor levetítették ezt az olimpia megnyitóünnepségén, büszke voltam rá, hogy én ott lehettem.

Tokió, 2021

Úgy nézett ki a program, hogy fél hatkor kelés, fél hétkor indulás. Nem volt most külön médiafalu, hanem egy szállodából mentünk egy központi állomásra, ahonnan mentek a buszok a különböző helyszínekre. Nekem az uszoda volt az egyik fő állomásom, ahol a délelőtti program előtt két órával elfoglaltam a helyemet, és a döntők után a délutáni előfutamok végéig maradnom kellett. Aztán a programtól függően elnéztem például atlétikára, női kézire vagy vízilabdára.
Olyan szempontból volt csak Rió nehezebb, hogy ott több sportágban voltam a helyszínen. Tokióba érve viszont három nap karantén következett, amikor mindennap kellett tesztelni. Legalább nem torok- meg orrgaratból vették a mintát, hanem csak egy petri csészébe kellett köpködni. Volt egy furcsa jegyes rendszer is: hiába volt meg az all access passom, külön jeggyel kellett rendelkezni a nagyobb eseményekhez. Mivel nem voltak nézők, rengeteg hely volt a lelátón is, mégse mehetett be 1200 fotós egy eseményre, még ha gond nélkül el is fért volna. Érdekes volt, amikor a záróünnepségen ötszázan lézengtünk a hatvanezres stadionban. Semmi hangulat nem volt, de ez az egész még így is nagy élmény. Gyakorlatilag harminc világbajnokság megy egyszerre. Viszont a városban nem láttad semmi jelét, hogy olimpia lenne. Elég lehangoló volt ezt egy 13 milliós metropoliszban megtapasztalni. Nem volt kiplakátolva és még emberek sem járkáltak olimpiai cuccokban.

Munka a szurkolás rovására

Én mindig utólag élem meg a pillanatokat. Ott a konkrét versenyen nem lehetek szurkoló. Jó példa erre a legutóbbi téli olimpia, ahol azért voltam ott, hogy Magyarország első téli olimpiai aranyát ledokumentáljam. Ugyanakkor nem jött össze 500 méteren, és így jutottunk el a 21. napig, amikor jött a váltó. Utolsó kör, Shaolin Sanyi előz… sose felejtem el azt a bizsergést, amit éreztem, hogy ez most meglehet. De ha továbbviszem ezt az érzést, és nem nyugtatom le magam, biztos nem csinálom meg azt a képet, ahogy beér és felrántja a kezét. Ha elvisz a hév, akkor ez az ezredmásodperc nincs meg.
https://i.eurosport.com/2021/09/30/3229327.jpg

A technika csak eszköz

Nekem igazából nincsenek kedvenc képeim. Élményeim vannak, amikhez kötődök, és amikre jó visszaemlékezni, hogy basszus ott voltam. Amik így elsőre bevillannak: Milák Kristóf és Hosszú Katinka világcsúcsai, ott vannak a Shaolin testvérek és a magyar váltó… a DVSC első bajnoki címe, amikor mehettem a csapattal a nyitott buszon, és ott várta a csapatot harmincezer ember a főtéren. Ezek mind felejthetetlen élmények. És persze, ha nagyon akarok, ki tudok emelni 1-1 kedvenc képet. Például a hazai vizes vébén is ott van az a kép a toronyugrásnál, amikor a vízbe letettem egy gépet, és a felcsapódó víz kékre festette a Parlamentet, és ezzel ábrázolni tudtam azt is, hogy vizes sport és a helyszínt is egy szimbólummal.
Inkább csinálok tíz képet, amivel el tudom mesélni a történetét annak a napnak, minthogy csinálnék száz akcióképet. Felszerelésfüggő is minden, de ha valaki megkérdezi, én se azért dolgozok három géppel, meg ilyen-olyan optikával, mert azzal akarok. Nekem darálnom kell, nem mehetnek csak úgy tönkre akkor sem, ha mínusz húsz fok van, és akkor sem, ha kilencven százalékos a páratartalom. De ha van egy alap objektíved, meg egy közepes tükörreflexes géped, azzal is meg lehet találni az eseménynek azokat a pontjait, amelyekkel el tudod mesélni.
https://i.eurosport.com/2021/09/30/3229328.jpg

Esküvők

Előfordul, hogy hívnak esküvőre, de egyrészt a legtöbb nyáron van, amikor be vagyok teljesen táblázva, másrészt nem is vagyok az a beállítottságú ember, aki irányítgatja az embereket. Én nem szeretem magamra vonni a figyelmet. Nem szeretem azt mondani, hogy ideálljál-odaálljál, szeretek háttérben maradni. Alapvetően a fotóriporterség is főleg arról szól, hogy együtt élsz az eseményekkel. Kivétel persze, amikor a napilapozásnál tíz helyre kell elmenned, és mondjuk egy kiállításon megkérsz valakit, hogy nézze az adott dolgot, és ha megvan a kép, mész is tovább. De nem szeretem a beállított képeket, nekünk a valóságot kell megmutatni szerintem.

A szem mindig dolgozik

A szakma hátulütője, hogy automatikusan fotósként gondolkodok. Nem tudok úgy elmenni egy színházba vagy sporteseményre, hogy ne a kolléga munkáját nézném, vagy ne szakmai szemmel nézzem a darabot vagy bármit. Ha dolgozni megyek, akkor meg azért nehéz a pillanatot megélni, mert akkor és ott kis túlzással arról szól az esemény, hogy exponáló- és a küldés gombot nyomom felváltva folyamatosan. Magát az élményt csak később élem meg. Például a mostani olimpia után is 1-2 héttel később néztem át még egyszer a képeimet, hogy nem siklottam-e át némelyik felett. Persze jó érzés látni, meg visszaemlékezni, hogy ott voltam, és meg tudtam csinálni ezeket a képeket. De másfelől meg nagyon nehéz, mert ki is tud égetni, ha nem tudok átkapcsolni.
Ezért jó, hogy vannak a kutyáim. Meg van a Hortobágy. Kimész, beszélgetsz az emberekkel, és ha egész nap egyetlen képet sem lősz, nincs, aki számon kérjen. Nem az van, mint egy versenyen, ahol teljesíteni kell. Ahol nincs az, hogy nincs meg. Az nem lehet, hogy az ötösön világcsúcs van, én meg a négyesre várom. Még szinte azt se látod, hogy beér a versenyző, a képnek már meg kell lennie. Ennek teljes ellentéte Hortobágy.
https://i.eurosport.com/2021/09/30/3229332.jpg

Hortobágy fotósa

15 éve csinálom ezt. Kikapcsolódok, miközben olyan emberekkel beszélgetek, akiknek érdekel az élete. Ez egy hosszú távú projekt nekem: egy kordokumentumot készítek erről a pásztoréletről, ami ki tudja meddig fog még létezni. Négyszemközt szólva, nem hiszem, hogy túl sokáig. Egyrészt előbb-utóbb mindenhova elér a villanypásztor, másrészt egyre kevesebb lesz az olyan ember, aki bevállalja ezt a szabadon legeltető életformát.
Tök váratlanul ért, de nagyon jól esett, amikor felhívtak, hogy ott leszek-e a behajtási ünnepen, majd ott egyszer csak szólítottak, hogy átadják nekem a Hortobágy Fotósa díjat. A pásztorok választottak meg, mondván, hogy mindig ott vagyok, szinte már közéjük tartozom. Ez akkora nagy dolog nekem, amikor egy zárt közösség befogad. Kicsit ez is hasonló ahhoz, ahogy a sportolók befogadnak a köreikbe miután ott vagyok csomó edzésen meg versenyen. És sokukkal már vannak közös témáink a sporton kívül is. Meg külön jó érzés, amikor például engem megjelölve úgy osztják meg a képeimet, hogy nagyon köszönik, hogy megörökítettem ezeket a számukra fontos pillanatokat. Ezekért a pillanatokért minden megéri.

Céloktól szabadon

Maximalista vagyok, mindig van magammal szemben elvárásom. De amiket anno kitűztem célul magam elé, azokat már sikerült elérni. Az volt a cél, hogy legalább egy nyári és egy téli olimpián ott lehessek. Boldog leszek, ha ott leszek Párizsban meg Los Angelesben, de már nincsenek olyan konkrét célkitűzéseim, amik miatt sanyargatnom kéne magamat. Majd az Isten vezeti az utamat.
Fotók: Derencsényi István
Kultúra
Federer, Maradona, Tiger – 9+1 sportkönyv 2021-ből, amivel nem jársz rosszul, ha elolvasod
25/12/2021 13:00
Kultúra
Knézy Jenő-díjat kapott Hajdú B. István, az Eurosport kommentátora
08/12/2021 18:51