Shaquille O'Neal után újra center nyerheti az MVP-címet

Valamivel több mint egy hónapja tart a 2020-21-es NBA-szezon, ennyi idő általában nem elég arra, hogy igazán messzemenő következtetéseket vonjunk le a látottakból, és ez az idei szezonra fokozottan érvényes. A koronavírus miatt meccsek maradnak el, vagy ha épp megrendezik őket, akkor is gyakran előfordul, hogy bizonyos csapatok nagyon tartalékos összeállításban (sokszor a 2-3 legjobbjuk nélkül) kénytelenek pályára lépni. Így a rövidített idény miatt amúgy is sűrű menetrend az elhalasztott meccsek miatt tovább fog sűrűsödni a következő hónapokban. A kaotikus kezdés eredményeként az első két héten a meccsek 59%-át a fogadóirodák által esélytelenebbnek tartott csapat nyerte meg, és bár azóta azért némiképp konszolidálódott a helyzet, még mindig sok furcsaság van.

A szokatlan körülmények miatt a szezonvégi díjakat is nehezebb megjósolni, de azért természetesen vannak kimagaslóan teljesítő játékosok, akik már most harcban vannak az MVP-cimért. A fogadóirodáknál jelenleg LeBron James a legesélyesebb, őt követi Joel Embiid és Nikola Jokic. Rajtuk kívül sok helyen felmerül még Kevin Durant és Kawhi Leonard neve is. December-januárban keleten Joel Embiid, nyugaton pedig Nikola Jokic lett a hónap játékosa, tehát ez alapján egyelőre ők vezetik a versenyt.

Akárhogy is lesz, jelenleg a három legnagyobb MVP-esélyes közül kettő center, és igazából itt nem is az egyéni elismerés számít, azt is elmondhatjuk, hogy a liga 5-6 legdominánsabb (legjobb?) játékosa közül kettő center. Ez mindenképp mutatja, hogy a center poszt, ugyan komoly átalakulásokkal, de újra előtérbe került, azután, hogy soha nem volt annyire kis szerepük a centereknek az NBA-ben, mint az elmúlt bő egy évtizedben.

Az NBA sokáig nagyon centerközpontú volt, a csapatépítések még úgy zajlottak, hogy végy egy lehetőleg minél magasabb centert, és a munka félig-meddig már el is van végezve, ugyanis aki uralja a festéket, az uralja a ligát. Ez sokáig valóban jó megoldásnak tűnt, a legmagasabb poszt egyeduralmát jól mutatja, hogy 1958 és 1983 között két kivétellel csak centerek tudtak MVP-címet nyerni (köztük is elvétve fordult elő olyan, aki négyes és ötös poszton is játszott). A két kivétel az éveken át közel tripla-duplát átlagoló, egyszer azt el is érő irányító, Oscar Robertson (1964-ben), valamint “Dr. J”, Julius Erving, aki kiscsatárként lett a szezon legjobbja 1981-ben.

Aztán új idők következtek, 1983 óta mindössze három center lett MVP: Hakeem Olajuwon 1994-ben, David Robinson 1995-ben és Shaquille O’Neal 2000-ben, tehát az elmúlt két évtizedben egy se. Ennek ellenére a 80-as- 90-es években még rengeteg igazán domináns center volt a ligában, csak némiképp kiegyenlítődtek a szerepek, ugyanúgy lehetett valaki csapata legértékesebb játékosa, vagy legjobb pontszerzője attól függetlenül, hogy milyen poszton játszott. A változás katalizátora a hárompontos 1979-es bevezetése volt. A radikális szabályváltoztatás alapjaiban alakította át a játékot, a tripladobási hajlandóság lassú, de folyamatos növekedése az elmúlt évtizedekben széthúzta a játékosokat a parkettán (spacing), és a védekezés, valamint a támadás szempontjából is sokkal fontosabbak lettek a pálya gyűrűtől távolabb eső részei, amelyek addig nem voltak igazán meghatározóak.

Az új évezredre olyannyira megnőtt a triplakísérletek száma, illetve a festéken kívüli (középtávoli) dobások jelentősége, hogy új szakaszába lépett a játék átalakulása. Emellett kiöregedett a 90-es évek legendás centergenerációja (Olajuwon, Robinson, Ewing). Talán ezért is tudott annyira megállíthatatlan fegyverré válni Shaquille O’Neal, a korszak egyetlen igazán domináns centere, hiszen nem nagyon volt olyan kollégája ezen a poszton, aki igazán fel tudta volna vele venni a versenyt. Egyeduralma hozzásegítette a Lakerst zsinórban három bajnoki címhez, és mind a háromszor O’Neal lett a döntő MVP-je.

Ahogy a 2000-es évek második felében Shaquille O’Neal kiöregedett, még volt egy igazán domináns, az MVP szavazásokon is többször szóba kerülő centere a ligának, Dwight Howard, akit zsinórban háromszor választottak az év védőjévé. Ő volt az utolsó klasszikus értemben vett center, aki köré bajnokesélyes csapatot tudtak építeni, az az Orlando Magic 2009-ben a döntőig tudott eljutni.

A 2010-es évek elején egyre jobban elterjedt a center nélküli felállás, a small ball. Ekkoriban a 2007-ben megalakuló Paul Pierce, Kevin Garnett, Ray Allen vezette Boston, vagy a 2010-ben James, Wade és Bosh összeállásából létrejövő Miami Heat nyomán sok csapat úgy próbált bajnokesélyes lenni, hogy igyekeztek három sztárjátékost megszerezni. Ezt nevezhetnénk a nagy hármasok korának is, ami még mindig nem zárult le teljesen. Ezek a nagy hármasok elvétve, vagy egyáltalán nem tartalmaztak centereket, akik, ha épp pályán voltak, támadásban általában megmaradtak kiegészítő szerepben. Ettől még az ötös poszt jelentősége nem csökkent védekezésben, az év védőjátékosának járó díjat az elmúlt 10 évben is leggyakrabban centerek kapják, a döntéshozók néha reflexszerűen adják magasembereknek ezt a díjat, akkor is, ha alacsonyabb poszton lenne más, elismerésre méltó játékos. Azonban tény, hogy a center poszt általában a legfontosabb egy csapat védekezésében, így egy gyengén védekező ötöst nem igazán lehet elbújtatni védekezésben, ellentétben egy kisemberrel. Egyszerűen a gyűrű védésének még mindig túl nagy a szerepe a játékban, ahogy a center általában a betörő játékossal szemben is az utolsó mentsvár.

Az új korszak új kihívásaira reagálniuk kellett a centereknek, így át kellett alakítaniuk a játékukat. Ez az átalakított szerepkör Joel Embiid és Nikola Jokic játékán is meglátszik, ők már egy újfajta iskolából jönnek, már egyikük se nevezhető klasszikus centernek, mint Shaquille O’Neal vagy Dwight Howard. A támadójáték terén mindkettejük repertoárja sokkal szélesebb, mint az ezen a poszton korábban játszó szupersztároké. Erre szükség is van, hiszen a modern kosárlabdában egyre inkább csökken a posztok jelentősége, így egy kiemelkedő játékos felé most már sokkal inkább elvárás, hogy a játék több aspektusában is átlag fölött teljesítsen.

Nikola Jokicot 2015-ben a 42. helyen draftolta a Denver Nuggets. A késői választás valamelyest érthető, hiszen Jokic 2015-ben egy nem megfelelő testzsír-százalékú, gyenge atletikus képességekkel rendelkező játékos volt. Ez utóbbi mondjuk azóta se sokat változott, de ennek ellenére már most úgy tűnik, hogy minden idők egyik legnagyobb stealje lehet a drafton, hogy a Nuggets ilyen későn el tudta vinni a szerbet. Jokic az elmúlt években folyamatosan fejlődött, csapatszinten azonban sokáig nem jöttek a sikerek, a Nuggets 2017-ben és 2018-ban is épphogy lemaradt a rájátszásról. Ráadásul három éve az utolsó fordulóban, egy hosszabbításos meccsen bukta el a playoffot. 2019-ben aztán a Denver hatalmas meglepetésre nagyszerű alapszakaszt futott, és második lett nyugaton, aztán pedig főcsoport elődöntőig jutott. Tavaly pedig a Denver lett az első csapat az NBA történetében, amely két egymást követő párharcot fordított meg 3-1-es hátrányból a rájátszásban. Jokic pedig a kiváló alapszakasz teljesítményére képes rátenni egy lapáttal a rájátszásban, és a kulcsszituációkban sem nagyon remeg meg, nem véletlen, hogy az elmúlt két évben a Nuggets négy hetedik meccset is játszott, és ebből, nem kis részben a szerb centernek köszönhetően, hármat megnyert. A tavalyi főcsoportdöntőig tartó menetelésben azért sokat segített, hogy a csapat irányítója, Jamal Murray is földöntúli módon játszott, amikor kellett (elsősorban a Jazz elleni első körös párharcban) sorra hozta az 50 pont körüli meccseket, méghozzá elképesztő hatékonysággal dobva.

Jokic már az elmúlt években is bebizonyította, hogy egyértelműen a kosárlabdázás történetének legjobban passzoló centere. Megoldásai ráadásul borzasztóan látványosak tudnak lenni, emellett nagy távolságok esetén is megtalálja a módját, hogy helyzetbe hozza csapattársait tűpontos indításaival. Passzainak virtuozitása a 80-as- 90-es évek legendás litván centerére, Arvydas Sabonis megoldásaira emlékeztet, sőt gyakran túl is tesz rajta. Jokic különleges képességire azonban már rendszerszinten építenek, a szerb képes olyan assziszt mennyiséget átlagolni, mint a liga legjobb irányítói, idén 8.6-ot hoz meccsenként. Emellett pedig kiválóan dob gyakorlatilag mindenhonnan, a festékből, középtávolról, és még a hárompontos vonalon túlról is. A tavalyi rájátszásban például elképesztő 43%-kal dobta a triplát, meccsenként öt fölötti kísérletszámmal, idén pedig egyelőre 39%-kal dobja a hármast. A korábbi években Jokic a státuszához képest viszonylag kevés dobást vállalva hozta a 20 pont feletti átlagot, idén többet vállal, ráadásul jobb hatékonysággal dob, mint az elmúlt években. Emellett eddig képes volt kiegyensúlyoznia a teljesítményét, nincsenek nagy, több meccses hullámvölgyek, ez pedig általában elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki MVP legyen.

Szerb kollégájához hasonlóan a kameruni Joel Embiidnek sem indul zökkenőmentesen a karrierje, eredetileg röplabdázónak készült, és csak 15 évesen kezdett el kosárlabdázni. Ez annyira bejött neki, hogy egy évvel később már az USA-ba is költözött, tehát ő Jokiccsal ellentétben már az amerikai oktatási rendszeren keresztül jutott el az NBA-be, ami egyébként elég gyakori az afrikai játékosok esetében. Embiidet 2014-ben a draft harmadik helyén választotta ki a Philadelphia 76ers, lábsérülései miatt azonban az első két szezonját kénytelen volt kihagyni, és a harmadik évében is csak 31 meccsen léphetett pályára, de már ilyen kevés meccsen is látszott, hogy mekkora hatása van a csapatára, vele teljesen más csapatnak tűnt a Sixers, ami akkoriban a liga egyik legrosszabbja volt. Aztán a következő évre megérkezett mellé az ausztrál irányító, Ben Simmons, és a Philadelphia rögtön top 4-es csapat lett keleten. A nagyon fiatal magból aztán hirtelen akartak bajnokesélyes csapatot csinálni, már 2019-re. Előbb Jimmy Butler, majd Tobias Harris érkezett erősítésnek, így egyfajta nagy négyest alakítottak ki. A bátor kísérlet majdnem sikeres volt, a második körben Kawhi Leonard hetedik meccsen dobott, a gyűrűn négyszer megpattanó buzzer beaterével kaptak ki a későbbi bajnok Torontótól. Aztán Butler eligazolásával racionalizálták a csapatstruktúrát, ennek ellenére a tavalyi Boston elleni sorozatban, elsősorban Simmons sérülése miatt, nagyon egyedül maradt Embiid, és az egész szezonban gyengélkedő Philadelphia söpréssel búcsúzott a buboréktól. Idénre a csapat végre kapott egy kompetens edzőt Doc Rivers személyében, és értékes kiegészítő játékosokkal erősödött.

Embiid egy igazán atletikus játékos, szemben Jokiccsal, akit például gyakorlatilag soha sem látunk zsákolni. Emellett a kameruni dobása is rendben van, amit az utóbbi években folyamatosan fejleszteni is tudott. Idén elképesztő módon 42%-kal dobja triplát, és a középtávoli hatékonysága is kiemelkedő, ez a dobáspontosság nem feltétlenül tartható egész szezonban, de azért a már lejátszott nagyjából 20 meccs már megfelelően nagy mintának tűnik. Ami igazán lenyűgöző Embiid idei játékában, hogy minden helyzetben feltalálja magát, a tempódobásai akár emberről, vagy labdavezetésből, előkészítés nélkül is ülnek, ez pedig igazán kivételes egy centertől. A kameruni eddig 29.3 pontot és 10.7 lepattanót átlagol, emellett a faultokat remekül harcolja ki, meccsenként 11 alkalommal jut el a büntetővonalra, ami a legtöbb a ligában. A büntetőket pedig 84%-kal dobja, ami egy kisembertől is kiváló, nemhogy egy centertől. Védekezésben is a legjobbak közt van a posztján, és egyelőre a motivációja is rendben van, amit nem lehetett mindig elmondani róla. Erre a szezonra pedig végre a csapat hierarchiában is a helyére került, mint egyértelmű első opció, így például Ben Simmons sokkal kevesebb kísérletet vállal, mint korábban.

Jokic és Embiid két modern center, akiknek annyira sikerült kibővíteniük eszköztárukat, hogy támadásban is a liga legjobb és leghatékonyabb játékosai közé tudtak kerülni az elmúlt években hányattatott sorsúvá váló center poszton. Egyszerűen nem lehet üresen hagyni őket semmilyen helyzetben, mindenhonnan megtalálják a dobóhelyzetüket. Mindketten modern centerek, de mégis teljesen mások, Embiid atletizmusa és ereje miatt jobban hasonlít egy klasszikus centerre, csak a festéken kívül is életveszélyes. Jokic ellentétben semmihez se hasonlítható, hihetetlen, hogy gyakorlatilag a Nuggets karmesterévé vált. Sokszor az ellenfeleknek el kell dönteniük, hogy az irányító szerepét, vagy a dobásait próbálják limitálni, és ilyenkor a szerb mindig hidegvérűen ki tudja választani a szabadon maradó lehetőséget. Mindkettejüknek megvan az esélye az MVP-címre, de az se gond, hogy ha egyik sem nyeri meg, a legfontosabb, hogy egyszerre láthatunk két ennyire különböző, mégis igazán látványosan játszó centert a parkettán.