A Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, Flea és a Lakers olyanok, mint a borsó meg a héja

Az 1990-es évek elején jártunk, az egyik legrégebbi barátunk, korai zenei update-trénerünk, Tokaji Balázs betette az Attila úti otthonuk cd-lejátszójába a Blood Sugar Sex Magiket, azzal a felkiáltással, hogy jól figyeljek, mutatni akar valamit.

Kegyetlen belegondolni, hogy van három olyan zenekar e sorok írója életében, amelyeket már 30 éve hallgat. A Nirvana, az R.E.M. és a Red Hot Chili Peppers mind ilyen. Csütörtökön délelőtt Szántó Petrával egyeztettük az aznap megírásra szánt témákat, és szóba került az előző esti RHCP-koncert, amelyet a cikk szerzőjének volt szerencsére végigállni.

Nekünk a 2003-as RHCP Live at Slane Castle az egyik legkedvesebb koncertünk, egy évben legalább egyszer megnézzük az akkor csúcsformában zenélő kalifornikológusokat (Németh Róbert kifejezése).

Persze volt, ami nekünk sem tetszett a Puskás Arénában, de annyira meg voltunk hatódva, hogy végre láthatjuk és hallhatjuk élőben az all time kedvenc gitárosunkat, John Frusciantét, és annyira magával ragadott a flow, hogy a saját magunkban megfogalmazott kritikák eltörpülnek az élmény mellett. Hiszen láthattuk János eljövetelét, élőben is megkaptuk az evangéliumát.

A Scar Tissue közben még csak könnyeztünk, egyik kedvenc számunk, a Don’t Forget Me alatt Frusciantét és a zseniális mozdulatait figyeltük jó messziről is, ahogy a gitárja nyakán játszik fenomenálisan. A Californication közben már sírtunk, a gimnáziumi osztályunk magjával tartott házibulik emléke is felderengett, ahol újra és újra lement a teljes lemez jó 20 éve. Odáig voltunk Flea és Frusciante szenzációs összjátékától, ami ezen az estén a régi volt.

A ráadás első és sajnos egyetlen dalát, a By the Way-t a Budapesten csúcsformában végigzenélő, az este motorjának bizonyuló Flea a Los Angeles Lakers-mintás basszusgitárján játszotta végig. Ezzel el is érkeztünk cikkünk apropójához, végre egy sportmotívum, ami miatt helye lehet a világ egyik legfrankóbb zenekaráról szóló cikknek az Eurosport honlapján.

Másnapra nem emlékeztünk pontosan, hogy melyik számnál cserélte le az idén októberben már a 60. (!) születésnapját ünneplő Flea a hangszerét erre a gyönyörű darabra a Puskás Arénában. Még jó, hogy az ország egyik legnagyobb RHCP-rajongója, a zenekart több mint 15 éve külföldi turnékra is elkísérő kedves ismerősünk, Pethő Réka, aki csak idén Sevillában és Pozsonyban is látta a Chilit Budapest előtt, rögtön kisegített a megoldással, miszerint "a By the Way alatt azon játszott, az tuti" (innen is köszi, Réka!).

Amikor beleveszek a játékba, olyan mély örömet érzek, mint amikor belefeledkezem a zenélésbe; a kosárlabda a végtelen lehetőségek tárháza, egy születőfélben lévő költemény, szavak nélküli párbeszéd azokkal, akikkel játszol. Rohanunk, repülünk, odaérünk." - írja Flea az LSD gyerekeknek című pompás önéletrajzi kötetében.

Flea (eredeti nevén Michael Peter Balzary) gyerekkora óta imádja a kosárlabdát és régóta Lakers-drukker. Szenvedélyes szurkolója a nevesebb Los Angeles-i NBA-s kosárlabdacsapatnak, olyannyira, hogy a karján egy erre utaló tetoválás is van: "Hajrá, Lakers!"-felirattal. Flea gyakran látható a Lakers hazai meccsein, néha a banda többi tagjával együtt, de az is előfordult már, hogy egy mérkőzés előtt egy szál basszusgitáron eljátszotta az amerikai himnuszt - pazarul. Például idén áprilisban.

Az Instagramon jelezte, hogy utóbbi produkcióját a legendás jazz-zenész, Charlie Parker jazz-zenész és a Lakers hatszoros bajnok óriása, Kareem Abdul-Jabbar ihlette.

"Annyira boldog voltam, hogy egy rövid beszélgetést folytathattam Kareem Abdul Jabbarral, mielőtt kisétáltam a pályára. Ismerve Kareem mély szeretetét és tudását a jazz iránt, azt mondtam neki, hogy egy Charlie Parker-riffet fogok előadni, amit a második strófában (a 'fight' szóra) meg is tettem." – írta Flea.

RHCP-s zenekartársairól is posztolt, megjegyezve, hogy a frontember, Anthony Kiedis és a dobos, Chad Smith is jelen volt az alkalomkor.

Flea messze nem először adta elő akkor a himnuszt egy Lakers-meccs előtt. Vitathatatlanul a leghíresebb produkciója Kobe Bryant utolsó NBA-meccse előtt volt 2016-ban; bár vegyes reakciókat váltott ki, ő büszkén utasította vissza a kritikákat, és így nyilatkozott a Rolling Stone-nak: "Tudom, hogy azoknak, akik szeretik a zenét, tetszett. Úgy gondolom, hogy gyönyörű volt. Tényleg nem foglalkozom azokkal a kis elmékkel, akik frusztráltak, és kifütyültek. Én a nagy elméket szeretem."

Flea ’Star-Spangled Banner’ előadásainak többsége nyilvánvalóan basszusgitáron szólt, bár egyszer váltott. A Lakers és a San Antonio Spurs közötti 2008-as playoff-meccs előtt elővette az első hangszert, amit még a basszusgitárt megelőzően vett kézbe: a trombitát.

Flea a közösségi médiás felületein gyakran beszél arról, hogy csodálja a Lakerst, és hogy érdeklődéssel követi a franchise-zal kapcsolatos híreket. Állítása szerint közel 40 éve nézi a Lakers meccseit, még azt is fontolóra vette, hogy érdekeltséget vásárol az egyesületnél. Évekkel ezelőtt még az NBA.com-on is rendszeres rovata volt kedvenc kosárlabdacsapata miatt. Tehát Forrest Gump szellemében kijelenthető, hogy Flea és az LA Lakers olyanok, mint a borsó meg a héja.

A magát "kosárlabdaedzőként" jellemző Flea gyakran megosztotta a Twitteren, hogy szerinte mi lenne a legjobb stratégia a csapat számára. Már a félidei ügyességi kihívásban is részt vett, hogy megmutassa, mennyire lelkesedik a kosárlabdáért.

"Ebben a világban, ahol annyi a gonoszság, az előítélet, és a kegyetlen erőszak, a kosárlabdára mindig számíthatok: az rendre felvidít. Semmi nincs megbízhatóbb a Földön egy meccs utáni statisztikánál. Megtépázott szívem történései hol felemelnek, hol földbe döngölnek, de a pályán látható mozdulatok költészete soha nem hagyott cserben, még a legnehezebb időkben sem." – ilyen költői sorokat is olvashatunk Flea kötetében.

Ahogy a Los Angeles Times írja idén márciusban megjelent cikkében, Flea 22 éve a Lakers bérletese, és úgy véli, hogy a mostani idény, amelyben az NBA ikonikus klubja küzdött a rájátszásért (hiába), "a csapat történetének legkiábrándítóbb szezonja".

"Nehéz, mert nagyon kedvelem az összes srácot. Szeretem Malik Monkot. Szeretem Talen Horton-Tuckert. Nagyon szeretem Austin Reaves-t. Amikor kifütyülik Russell Westbrookot, megszakad a szívem. De a kosárlabda, akárcsak a zene, olyan energikus, spirituális dolog. Össze lehet rakni egy csomó nagyszerű játékost, és ez még nem jelenti azt, hogy varázslatot fognak alkotni." – mondta Flea.

Ez a csávó nagyon rendben van. Megosztotta az Instagramon, hogy mit olvas a jelenleg is zajló turnén. Amszterdamban bement egy antikváriumba, és vett egy példányt Jane Austen klasszikusából, a Büszkeség és balítéletből. Amikor Pozsonyban jártak a zenekarral, nagyon tetszettek neki a régi ajtók, és kitett legalább tíz Insta story-t, amelyekben különböző kapukat fotózott le.

Ezek a sportok olyanok nekem, mint a zene; az életem tartóoszlopai. A meccseredmények jelentik nekem a stabilitást elmebeteg kultúránkban, segítenek megőrizni az elmém épségét. Larchmontban kezdődött az egész, és évről évre csak erősödött ez az érzés. A sport öröm. Kielégülés. Közösség és kapcsolattartás." – írja Flea a könyvében.

Nem tudunk nem egyetérteni vele.

---

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.