"Kellett az a pofon" – az olimpiai kudarc után felállt és a vb-re repült a magyar női válogatott

Lassan-lassan felfogjuk, hogy mi történt – megtapasztaltam, hogy nyilván érti az ember, tudja, hogy mit ér el, de tényleg kellenek napok, amíg lecsapódik, és nálam is abszolút ez volt a helyzet. Az egész torna nagyon jó emlék marad, úgyhogy nagy a boldogság. Úgy éreztem, hogy a torna előtt kifelé, és a csapaton belül is mindenki nagyon óvatosan fogalmazott a vb-kijutással kapcsolatban, ami valamilyen szinten érthető, mert 28 éve nem volt kint magyar női válogatott világbajnokságon. A másik oldalról: nem úgy mentünk oda, hogy de jó, hogy itt vagyunk, hanem attól kezdve, amint megérkeztünk az edzőtáborba, majdnem végig az első, japánok elleni meccsre készültünk. Abszolút azt éreztem az egész stábon és mindenkin, hogy igen, meg tudjuk verni Japánt, és igen, tudunk győztes meccsel kezdeni.

Abszolút. Összességében sosem volt jellemző a széthúzás erre a válogatottra, de most valahogy külön jött egy nagyon jó ”vibe", ami a törökök elleni, sorsdöntő meccsen is érezhető volt. A meccs után mondtam a szüleimnek, hogy legszívesebben írtam volna nekik meccs közben vagy üzentem volna nekik telepatikusan: nyugodjon meg mindenki, nem kell izgulni, mert már az öltözőben éreztem, hogy oké, ez a meccs ezer százalék, hogy meglesz, annyira kézben tartottuk.

Kísértetiesen hasonlított ez a felállás a két évvel ezelőtti olimpiai selejtezőhöz – konkrétan onnantól kezdve, hogy az akkori spanyol ellenfelünk és a mostani török ellenfelünk is már kijutott; az előtte lévő meccseken már eldőlhetett volna az, hogy mi is kijutunk, és akkor boldogság és örömködés van az utolsó meccsen, de nem így volt; ezáltal az utolsó meccsen nekünk nyernünk kell. Brutálisan sok hasonlóság volt. Nyilván játékosok cserélődtek, viszont azért volt pár játékos, aki mind a két keretnek tagja volt. Azt mondanám, hogy kellett az a pofon és ez a két év, hogy ez a csapat megérjen fejben. Megérjünk a játékra és megérjünk a mentális teherbírásra, hogy amikor az élet még egyszer ugyanilyen szituáció elé állítja ezt a válogatottat, akkor már mindenki készen álljon, és ne ijedjen meg a lehetőségtől, ne ijedjen meg a nyomástól. Nyilván két éve mindenki boncolgatja, hogy mi történt azon az olimpiai selejtezőn, de ezzel a mérkőzéssel és ezzel a tornával végre le tudtuk ezt a témát, és végre meg tudtuk ugrani ezt az akadályt.

Mivel már az utolsó előtti játéknapon is kijuthattunk volna, betereltek minket a lounge-ba, hogy nézzük együtt a kanadaiak japánok elleni meccsét, mert ha akkor kijutunk, lettek volna felvételek az ünneplésünkről. Völgyi Péter szövetségi kapitányunk mondata van előttem: félmosollyal az arcán mondta, hogy figyeljetek, nem fogja Argentína megverni Japánt, és utána nem fogja Kanada megverni Ausztráliát, úgyhogy nekünk kell megverni a törököket, azaz ne foglalkozzatok semmi mással, ne égessetek el energiát semmi másra. Ott a társaságban átfordult ez az egész, és tényleg nem foglalkozott senki a többi meccsel, mert egyszerűen mentálisan egy teljesen más helyzetbe tette volna az egész brigádot, ha azért imádkozunk, hogy a többi eredmény úgy alakuljon, ahogy nekünk jó. Szakmailag is tudtuk, hogy meg tudjuk verni ezt a török válogatottat, fel voltunk készülve belőlük, és láttuk, hogy játszanak, láttuk, hogy ez egy abszolút nem verhetetlen csapat, és úgy voltunk vele, hogy oké, tegyük fel a koronát erre az egész tornára.

A mi csoportunkban volt ez a legszembetűnőbb, mert az összes többi csoportban sokkal jobban le voltak osztva a helyezések az erőviszonyok szerint. Nálunk volt ez a brutális körbeverés, és úgy fordultunk rá az utolsó napra, hogy minden és annak az ellenkezője is megtörténhet. Talán azt mondhatom, ez egy globális tendencia, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz a csapatok. Most már nincs olyan, hogy valaki abszolút kiemelkedik: például a japán csapat mindig is az élmezőnyben volt, olimpiai döntőt játszottak, tehát nem mondható el róluk, hogy megverjük őket könnyen, de azt sem, hogy ne tartoznának ide. Papíron azt mondta volna az ember, hogy két győzelem elég a torna előtt és kint vagy a világbajnokságon. Én nagyon örülök, hogy így alakult, mert végül három győzelmet is be tudtunk gyűjteni, ami szerintem egy szuper dolog, és ha egy kicsit előre tekintünk a világbajnokságra, akkor ez egy nagyon jó útravaló lehet nekünk, hogy tényleg jó játékkal meg tudunk verni bármilyen kontinensről bármilyen válogatottat. Ha egy kicsit kedvez nekünk a sorsolás, akkor a világbajnokságon is tudunk még nagyot alkotni.

Másfél hónapig még mindenki a hazai bajnokságra koncentrál, még hátra van a legfontosabb része a hazai sorozatnak, a rájátszás, és jön a Magyar Kupa négyes döntője. Aztán amikor májusban lefújják a bajnokságot, akkor valószínűleg mindenki külön elkezd készülni otthon az edzőtáborra, és információim szerint július végén kezdjük el a felkészülést a szeptember elején induló világbajnokságra, tehát nagyjából hathetes felkészüléssel kell számolni. A végső keret mindig az utolsó pillanatban dől el, mert ez egy hosszú felkészülési folyamat, ahol bejöhetnek sérülések és egyéb tényezők, ezért az utolsó pillanatban, kvázi augusztus végén, szeptember elején fog eldőlni, hogy ki az a 12 hadra fogható játékos, akivel a világbajnokságra indul majd a szövetségi kapitány.

Ez nyilván a legkellemetlenebb része egy felkészülésnek, nemcsak azért, mert egy játékos lemaradhat egy ekkora tornáról, hanem mert összeáll egy 14–16 fős keret, ahol mindenki nagyon jóban van mindenkivel. Ez mindig nagyon nehéz pillanata egy felkészülésnek, de sajnos ezeket a döntéseket meg kell hozni.

Völgyi Péter volt a legelső edzőm, amikor 15 évesen felkerültem a felnőttcsapathoz, szóval nagyon szépen körbeért a történet, hogy tizenévekkel később a válogatottban dolgozhatunk együtt újra. Majdnem két éve kezdődött a közös munka, két éve nevezték ki Petit és az új szakmai stábot. Ez alatt a két év alatt nagyon sok mindenen keresztül mentünk: Eb-selejtezők, a ruandai világbajnoki előselejtező, és most ez az isztambuli torna. Amit el tudok mondani a stábról, hogy nagyon jó kapcsolatuk van a játékosokkal, és jellemző rájuk, hogy elképesztően sokat dolgoznak. Hajnali kettő-háromig fenn voltak például az isztambuli torna alatt is, folyamatosan vágták a videót, még arra is volt idejük, hogy egyénileg leüljenek velünk és megmutassanak öt klipet az előző meccsből: figyelj erre és erre, ezt egy kicsit jobban, precízebben így kellett volna csinálni. Nagyon jól le vannak osztva a feladatok.

Ez a két év kellett ahhoz, hogy a stáb és a csapat is össze tudjon csiszolódni, és az isztambuli tornán abszolút azt éreztem, hogy mindenki tudja, mi a feladata. A lányok is tudják, mit várjanak Petitől és a stábtól, és a stáb is tudja, mit várjon a lányoktól. Nagyon jó periódusban találtuk magunkat szakmai szempontból is, és nagyon remélem, hogy ezt folytatni tudjuk majd a világbajnokságon is.

Nagyon feldobott, adott egy plusz löketet az utolsó nagy etapjára a szezonnak. Amikor már kicsit fáradtabb a lábad és hónapok óta darálod a klubszezont, nagyon jól jön egy ilyen impulzus. Ami szerintem a legnagyobb hozadéka egy ilyen tornának, az az, hogy sokkal másabb stílusokkal találkozik az ember. Azt megtapasztalni azt, hogy a világ különböző tájain máshogy játsszák ezt a sportot, szerintem érdekes, és formálja az embert. Az ausztrálok ellen például WNBA-sztárok ellen tudtuk megmutatni, hogy mire vagyunk. Ezek szerintem olyan dolgok, amiért érdemes kosárlabdázni, és nyilván megmutatják az erősségeidet, de a gyengeségeidet is egyben. Szakmailag is sokat ad, hogy ilyen erős válogatottak ellen játszol, ugyanakkor külön kell kezelni: most már újra a klubcsapatban vagy, más célokkal. A Magyar Kupa négyes döntőjében vagy a rájátszásban például pont azok ellen játszunk, akikkel együtt értük el ezt a sikert.

Szeretném kimaxolni a klubcsapatommal ezt a szezont, és úgy gondolom, hogy meg is fogjuk tudni csinálni. Utána lesz egy időszak, ami az egyéni munkáról fog szólni: egy rövid pihenő után lényegében a saját magam fejlesztésén fogok dolgozni, fizikailag is és kosárlabda szempontjából is. Erre már megvannak a bevett rutinjaim, Budapesten fogok készülni nagyrészt, Pécsen is lesz egy posztszezonos időszak. A lehető legjobb állapotba szeretnék kerülni, hiszen nyilván szeretnék benne lenni a vb-keretben. Nagyon bízom benne, hogy tudom segíteni a társaságot. A válogatottban más poszton játszom, mint a klubcsapatomban, inkább négyes vagyok, itthon, Pécsen pedig inkább hármas. Szeretném a társak munkáját a legjobban segíteni szakmailag, hogy megtaláljuk, melyik helyzetben mi lehet a nagy előnye a válogatottnak.