20 éve hunyt el a pécsi kosárlegenda, Horváth Judit

"Bár ne kellett volna megtörténnie. Jucika meghalt a '97-es szezon elején, és a vezetőkkel már korábban megállapodtunk arról, ha a csapatnak szüksége lesz rám, akkor az első hívó szóra jövök és ez meg is történt a bajnoki döntő során. Hatalmas és különleges élmény volt, hogy meg tudtuk nyerni azt a bajnokságot. Úgy gondolom, hogy azt mindenki Jucika miatt szerette volna megnyerni. Sikerült! Itthon voltam, de bár ne kellett volna!"

"Úgy érzem, megpróbáltam és megpróbálok mindent kihozni magamból. Jól döntöttem, hogy nem igazoltam át Sopronba, habár kétszer is hívtak. Engem minden ideköt, a család, az eddig elért eredmények és természetesen a szurkolók szeretete. Minden erőmmel a PVSK-t, és a szurkolókat fogom szolgálni, amíg csak a bizalmat érzem. Természetesen nem felejtem el azt az áldozatvállaló segítséget, amit a szüleimtől és a férjemtől kaptam eddig."

"Így viszont megüresedett egy szakvezetői poszt a Mecsek alján. Aztán egy darabig úgy nézett ki, csapat se marad, teljes volt a bizonytalanság. A csodálatos Horváth Juci - az aranycsapat kapitánya, aki addig csak akkor ment el Pécsről, ha éppen a csapattal idegenbe kellett utazni - is hosszú hetekig tipródott azon, hogy ne kövesse-e korábbi mesterét. Ám aztán a Rátgéber által 'a pécsi kosárlabda Istennőjeként' aposztrofált kosaras hölgy a hűség városa helyett a hűséget választotta. Maradt Pécsett."

"Az edző saját bevallása szerint rengeteget köszönhet a csapatkapitánynak, Horváth Juditnak. 'Ha Juci nem áll ki mellettem, szerintem nem bírtam volna. Azt hiszem tetszett neki, hogy idejött egy kis mitugrász fazon, és ha valamit nem úgy csináltak, ahogy kellett, akkor elküldtem őket melegebb éghajlatra. Viszont gondolom látszott rajtam, hogy valamit el akarok érni, és ezért mindent meg is teszek.'

"A bajnoki címvédő Tungsram az elődöntő első összecsapásán a 11. percben 33-11-re vezetett. Aztán, amikor a szünetben már "csupán" 16 pontos volt a hátrány, Rátgéber kiadta a jelszót: gyerünk, nyerni kell! A lányok meg szófogadóak voltak, a 33. percben 59-59-nél utolérték ellenfelüket, a 37.-ben pedig már 70-61-re ők vezettek. A vége 74-69 a pécsiek javára."

"Megőrülnék, ha egy olyan edzőm lenne, aki csak ott ül bambán magába borulva, és jajgat, mert két ponttal vezet az ellenfél. Ő az első, aki győzni akar, és ő föl sem adja. Ha az ellenfél 22 ponttal vezet, a legtöbb edző nem tudna mit mondani, vagy legalábbis csak azt, hogy 'igyekezzetek a második félidőben!' Mi úgy jöttünk ki az öltözőből, hogy nyerünk. Lehet, hogy ez sokaknak hihetetlen, mi se tudjuk, hogy a zsigereinkben mi változott meg, valamit tud. Nem lehet úgy elmenni mellette, hogy valami hatást ne váltson ki valakiben. Lehet őt utálni, lehet szeretni, de úgy nem tudsz vele beszélni, vagy meghallgatni a véleményét, hogy közömbös maradj iránta."

"A meccseken mindent azonnal lereagál, százból egyszer nem jött be talán, amit kitalált, a csúcs az volt, amikor 1995-ben az első bajnoki címemet nyertem - vele együtt - és az elődöntőben mínusz 22-ről megvertük a Tungsramot. Én még olyat életemben nem láttam. Bejött a szünetben az öltözőbe, ledobta a zakóját, ugrált rajta, ordított, még a szekrénysort is összetörte, de megvertük a Tungsramot."

"Pécs most nagyon sír. Siratja egyik legszebb drágakövét. Nem egyszerűen egy kiváló kosarast, mindenekelőtt egy nagyszerű barátot, egy példamutató barátot veszített el. Akármibe is kezdett, bármit is csinált, végtelen odaadással tette. Erre emlékeztek mindazok, akik a szomorú hír óta virágok százait helyezték el a sportcsarnoknál, Juci képénél. Most látszik csak igazán, Juci nem csak a pályán, de azon kívül is igazi cs.k., igazi csapatkapitány volt." - olvasható az egyik nekrológban.

"Amikor Jucika meghalt, és két hét múlva meccset kellett játszanunk, az amerikai sztárokkal felálló Diósgyőrrel szemben, kijött hatezer ember a csarnokba - tizenhét ponttal megvertük a miskolciakat -, akkor eszembe jutott egy partizánsorozat, amit a jugoszláv tévékben vetítettek, s aminek az volt a címe, hogy "Walter védi Szarajevót". Arról szólt, hogy leváltották a német ezredest, mert nem tudott mit kezdeni a szarajevói népfelkelőkkel, nem tudta elfogni Waltert, aki szervezte az ellenállást a városban. A leváltott parancsnok és az utód álltak Szarajevó felett a hegyoldalban, az utód kérdezte az ezredest, hogy miért nem tudta elfogni Waltert, aki erre azt mondta neki, hogy 'két-három év alatt, amíg itt voltam, nem tudtam, hogy ki az a Walter, mostanra viszont már tudom.' A másik ezredes veszi elő a tollat, meg a papírt, hogy felírja az adatokat. Erre a leváltott parancsnok rámutat a városra, hogy 'Das ist Walter!' Aki ismeri a német nyelvet, az tudja, hímnemű névelővel a válasz úgy hangzana: "Der ist Walter!" Ám a semleges nevű névelő mindent elárul. Walter egy fogalom. Ugyanezt jelentette Jucika nálunk. Azt a hatezer embert, aki megtöltötte és azóta is megtölti a csarnokot, azokat a hihetetlenül bonyolult és megmagyarázhatatlan érzelmeket, ami az emberekben tombol, vagy éppen megbúvik, mindent, ami a városban a kosárlabda környékén történik. Mindenki azt mondta a baleset pillanatában, hogy minél gyorsabban el kell felejtenünk ezt a szörnyű tragédiát. De hát őt nem lehet elfelejteni soha. Az emlékével mindig együtt kell élnünk, és kezelni kell azokat a problémákat, amik a hiányából és a végtelen emberségéből erednek. A tragédiát követő hetekben lehetetlen pszichológiai kettősség jellemezte a csapatot. Az egyik, hogy ebben a helyzetben a világon senkit sem érdekel, hogy nyerünk, vagy nem nyerünk. Teljesen mindegy, Jucika halálával vége van a kosárlabdának Pécsett. A másik véglet ezzel szemben az volt, hogy végül is a kosárlabda mindannyiunk egzisztenciája, felelősek vagyunk az egész város előtt a megszokott szintű eredményekért. Felvetődött, hogy alkalmazzunk pszichológust, de azonnal elvetették a lányok az ötletet. Megbeszéltünk, hogy egymás között fogjuk lerendezni a problémáinkat. Juci egy pénteki napon halt meg, a következő héten kedden edzettünk először a PVSK-csarnokban, zárt kapuk mögött. Azt a hangulatot nem lehet elmesélni. De a hét végére fokozatosan vissza kellett térnünk a városi sportcsarnokba, mert bajnoki meccset kellett játszanunk. Ez volt az a meccs, amiről már beszéltem, s amit megnyertünk a Diósgyőr ellen. Azóta is magammal hordom mindenhová azt a mezt, ami az Euroligára készült, s amiben Juci a halála előtt öt nappal pályára lépett Versecen. A férje ajándékozta nekem."