Hiába a klasszis teljesítmények, ha annyi a hiba, amennyi két meccsre is elég

Azért nagyon nehéz higgadtnak maradni, és megpróbálni érzelemmentesen elemezni a magyar-német meccsen történteket, mert ezek a legfájdalmasabb vereségek. Amikor nem kellett volna űrkézilabdát játszani, hanem egész egyszerűen csak átlagos mennyiségen tartani a hibák számát, és gólokkal meg lehetett volna verni a német válogatottat, ami azt jelentette volna, hogy - kis túlzással - fél lábbal a negyeddöntőben lenne női kézilabda válogatottunk. De 21 eladott labdával fejeztük be a mérkőzést - a 21. éppen az utolsó 5 másodpercben történt, amikor még lehetett volna egy utolsó esély kiegyenlíteni.

Ami még fájóbbá teszi a vereséget, az az, hogy megvoltak a magyar válogatottnak azok a klasszis teljesítményei, amelyek egyértelműen győzelmet érdemeltek volna. Elsősorban a mérkőzés legjobbjának megválasztott Bíró Blankát kell dicsérni, aki 14 védéssel zárt, ezeknek pedig egy jelentős része ziccerben született: 5 német indításból 3 az ő védésével zárult, 7 védése volt 6 méterről elengedett labdákból, plusz egy szélsőziccert is megfogott. Olyan támaszt adott a védekezésünknek, ami miatt sokkal nagyobb önbizalommal védekeztek a belső játékosaink. Bordás Réka kilépéseire már az előző mérkőzéseken fel lehetett figyelni, és nagyon sokat tett hozzá hátul a kisebb sérüléséből most felépülő Szöllősi-Zácsik Szandra is, aki három labdát szerzett kettes védőként a falból jó ütemben kirobbanva. Hibátlannak persze nem nevezhetjük a védekezést, a második félidőben a németek jól látták meg a lehetőséget abban, ha a ferencvárosi Emily Bölk cselez rá valamelyik hármas védőnkre, mert ha túl nagy területe volt a németnek, Bordás és különösen Planéta is könnyű préda volt számára.

De ez a mérkőzés nem a védekezés gyenge pontjain ment el, hanem elsősorban a támadásban elkövetett hibákon. És bár nem igazán szeretek egy-egy játékost kiemelni, de az eladott labdáink majdnem fele Háfra Noémi nevéhez fűződött. És ahogy az ilyen helyzetekben általában lenni szokott, itt sem lehet és nem is szabad száz százalékban a játékost hibáztatni, mert a csapat és az újonc szövetségi kapitánya egy olyan helyzetben találta magát, amelyre nem igazán lehetett készülni, és amely végül a vesztét okozta. Az egész probléma abból adódott, hogy az első öt percben megsérült a szlovákok ellen 11 gólig jutó Klujber Katrin. Először a fiatal Albeket próbálta a helyére küldeni a szövetségi kapitány, azonban ez a felállás nem működött, úgyhogy viszonylag hamar, a 10. perc környékén átálltunk a három jobbkezes belső játékossal történő játékra.

Ezzel sikerült a rossz kezdés után lendületet adni a csapatnak, jól szállt be Szöllősi-Zácsik, aki egy óriási bombagóllal juttatta először vezetéshez a magyar válogatottat 8-7-nél, de előtte Háfra lőtt két gólt úgy, hogy ekkor már jobbátlövőben játszott. Ez a felállás viszont kiszolgáltatottabbá tette a csapat játékát, és Henk Groener, a németek holland szövetségi kapitánya, aki a semmiből vb-ezüstig és olimpiai elődöntőig vezette a holland női kézilabdát, 5-1-es védekezésre állította át a németeket, ráadásul egy nagyon nyitott, a kaputól akár 15-20 méterre is kilépő zavaróval. A zavaró védekezés elleni támadás pedig mióta az eszemet tudom a magyar kézilabdázás rákfenéje. Magyarországon ezt a védekezési formát gyakorlatilag csak akkor játsszák a csapatok, amikor ég a ház, és valamit meg kell próbálni kitalálni, így értelemszerűen a magyar bajnokságban edződő játékosok abszolút nincsenek hozzászokva egy messzire kilépő védő elleni játékhoz. Sajnos Golovin Vlagyimir 3-6-nál már elhasználta az első időkérését (jogosan persze), pedig ebben a helyzetben három lehetséges játék felvázolása segíthetett volna a lányokon.

Ehelyett 9-9 után az első félidő utolsó 10,5 percében a magyar csapat nem lőtt gólt, eladott viszont 7 (!) labdát, így aztán hiába védett 9-11-nél két indításból is ziccereket Bíró, a németek jelentős, ötgólos előnybe kerültek a szünetre. A második félidő elején látszott a mieink játékán, hogy kész tervvel készültek a zavaró védekezéssel szembeni támadásra, Bordás lépett fel labdáért, arra az ütemre pedig Vámos, vagy valamelyik átlövőnk indult rá. Ebből az alap játékből sikerült két gólt szerezni, a negyedik vagy az ötödik ilyen támadásunknál viszont a másik ferencvárosi, Alicia Stolle már elcsente a Bordás felé érkező labdát, úgyhogy megint változtatni kellett. Ekkor ráadásul egy érthetetlen bírói döntés is sújtotta a magyar csapatot, amikor Schmelzer 5,5 méteren ácsorogva szedett össze egy kipattanót, de a játékvezetők nem ítélték meg a kapuelőtér megsértését, a német pedig az üres kapuba lőtt.

Szerencsére ekkor Bölk sietett a segítségünkre, két hibát is elkövetett emberhátrányban, a magyar csapat pedig egy 3-0-s rohanással kiegyenlített. Groener ekkor kérte ki a második idejét, és ekkor jött az az ötlet, amiről feljebb már volt szó: Bölköt küldte a méreteiből adódóan meglehetősen statikus Planétával szemben cselezni az edző, és bár Bölk nem használta ki igazán jó hatékonysággal a helyzeteit, ezekből a cselezésekből sorozatosan alakítottak ki ziccereket a németek. De amilyen könnyű gólokat lődözött Bölk, még annál is könnyebbeket a labdaszerzései után meginduló Szöllősi-Zácsik, így a magyar csapat tartotta magát. A hajrára viszont az a hármas, amely gyakorlatilag végigjátszotta a meccs nagy részét a belső posztokon, nagyon elkészült az erejével, és ez végül a mérkőzés elveszítésébe került.

A 45. perctől kezdve Háfra 10 perc alatt négy labdát szórt el, az utolsó kettőt elsősorban a borzasztóan statikussá váló támadójátékunk miatt, hiszen mindkétszer szabálytalanságot próbált kiharcolni, hogy újra fel lehessen állni támadni. Vámos az 54. percben kapott egy talán kicsit szigorú síppal megítélt kiállítást, Háfra negyedik hibája után pedig emberhátrányban a Szöllősi-Zácsik - Tóth - Planéta hármas állt fel támadni. 5 perccel a vége előtt Tóth ki tudott harcolni egy hetest és egy kiállítást, Klujber azonban elhibázta a büntetőt, majd a kiállítás ideje alatt összesen egy próbálkozásunk volt, amit szintén védett Katharina Filter, a németek 22 éves kapusa. Filter ezúttal nem kapott akkora szerepet, mint a csehek és a szlovákok ellen, pedig 47%-os védési hatékonysággal állt két mérkőzés után. Amikor viszont beküldte őt Groener, akkor parádézott, két hetest is hibáztunk ellene (Klujberé kapufa lett). Mindkétszer a kapu egyik oldalára helyezkedett, a magyar lövők pedig túl akarták gondolkodni őt, és azt az oldalt célozták, ahol a kapus állt, arra számítva, hogy onnan fog átvetődni a tuloldalra. Filter viszont mindkétszer maradt a helyén, és kulcsszerepet játszott a német győzelemben.

A rengeteg eladott labda és a kihasználatlan lehetőségek ellenére Lukács 55 másodperccel a vége előtt egy gólra hozta fel a magyar csapatot. A németek természetesen passzívig játszották a helyzetet, Kalf a szélről megpróbálta eldönteni a meccset, ám mellé lőtt. Volt még néhány másodperc, amikor azonban jött a 21. technikai hiba, Tóth ejtette ki a labdát, bár az is lehet, hogy nem lett volna már esélye kapura lőni. Így aztán hiába játszott világklasszis módon Bíró Blanka és Márton Gréta (4/4, és egy bravúros labdaszerzés a hajrában), hiába szállt be jól a csapatba Szöllősi-Zácsik, és ami tán a legfontosabb, hiába küzdött óriásit az egész csapat a legveszélyesebb támadójátékosának elvesztése után is, a 40 percnél is többet a pályán töltő belső hármasunk a végére elfáradt, és mindhárman követtek el olyan hibákat, amik nem fértek bele.

Ami pedig az edzői felelősség korábban megpedzegetett kérdését illeti: nem irigylem Golovint ezért a mai helyzetért. Már a világbajnokság előtt lehetett látni, hogy a belső hármasban igen jelentős különbség van a kezdők és a cseresor képességeiben és nemzetközi tapasztalatában. Erre jött előbb Kácsor bokasérülése, aki emiatt nem volt keretben a németek ellen, majd Klujber combizom-húzódása, ami miatt a meccs nagy részében csak büntetőket tudott lőni. Ott állt Golovin a kispad mellett, próbálta legalább védekezésben forgatni a belső hármas tagjait, hogy mindenki tudjon egy kicsit szusszanni, de ha végignézett a padon, a belső posztokon bevethető játékosok közül láthatott egy 20 éves jobbátlövőt (Albek), aki leginkább Tomori Zsuzsa last minute történt távolmaradása miatt lett kerettag, láthatta azt a Planétát, aki védekezésben végiggürizte a meccset, és friss biztosan nem volt, és láthatta azt a Tóthot, aki védekezésben nem igazán használható, és ezen a szinten rendkívül tapasztalatlan, pedig a válogatott idősebb játékosai közé tartozik. Ennyi. És persze, lehetett volna próbálkozni akár két cserével a támadás és a védekezés között, hogy ne csak egy, hanem két játékos pihenjen védekezésben, vagy cserékkel (utóbbiakkal Golovin meg is próbálkozott), de sajnos az nem fért bele ebbe a meccsbe, hogy a három jó átlövőnk közül az egyik megsérült, a másik rossz napot fogott ki, a harmadiknak meg az első meccsén kellett volna egyedül megfordítani egy hajrát egy jó, de nem kiemelkedő csapat ellen.

A vége egy nagyon fájó, egygólos vereség (24-25) lett, így pedig ahhoz, hogy a csapat elérje a célkitűzést, és bejusson a legjobb nyolcba, a következő három mérkőzését szinte biztosan meg kell nyernie. A sorsunk már szerda este megpecsételődhet, hiszen jön a másik csoportot megnyerő Dánia, amely ráadásul önbizalomtól duzzadóan, a dél-koreaiak kiütése (35-23) után készülhet a mieink ellen. És ha azt a meccset elveszítjük, biztosan nem jutunk be a negyeddöntőbe. Ha viszont nyerünk, mi kerülünk jó helyzetbe, és két további győzelem esetén jó eséllyel bejuthatunk a nyolc közé.

Ahogy nagyjából egy hete írtuk: nüanszokon múlhat az, hogy elődöntőt játszik a válogatottunk, vagy ismét a legjobb tízen kívül zárja a vb-t. Az első ilyen helyzetből pedig nem jöttünk ki jól.