Visszavonult a legenda, aki nélkül nem épült volna szupercsapat Győrben

Különösen igaz ez az olyan sportolók esetében, akik egy klubban töltötték az egész pályafutásukat, mint amilyen Görbicz Anita is. A Győri ETO KC 2021 nyarán 15 magyar bajnoki címmel rendelkezik – ebből 2-t nyert G.e. (Görbicz előtt).

Amikor Görbicz Anita bemutatkozott a győri klub színeiben a felnőtt bajnokságban, 1999-et írtunk, ő pedig még nem volt 16 éves. Az ETO a jobb magyar klubok közé tartozott, rendszeresen dobogós volt a bajnokságban, de az akkori kirakatcsapat, a Dunaferr, és a Ferencváros harcolt általában a bajnoki címért. 2005 óta, amikor a modern ETO először bajnok lett, mindössze harmadszor fordult elő az idén, hogy a csapat kénytelen megelégedni a bajnoki ezüsttel. És persze ennek egy idő után egyértelműen oka lett a magyar sportfinanszírozási rendszerbe megérkező pénz, amely Győrben szupersztárokból álló csapat építését jelentette, de a csapat hazai uralkodása még bőven ez előtt kezdődött, elsősorban Görbicznek köszönhetően.

Szokás azt mondani Barcelonában, hogy a közel 100 ezer fős Camp Nou stadiont Kubala László „építette”. Ő volt az, aki miatt a korábbi, mindössze 60 ezres stadion már nem volt elegendő méretű, mert Kubala játékára tömegek voltak kíváncsiak. És bár Görbicz éppen akkor várta kisfiát, amikor átadták, de nyugodtan mondhatjuk, hogy ha ő nincs, akkor nem lenne sztárcsapat Győrben, és akkor nem lenne az Audi Aréna sem. Aztán ki tudja, lesz-e egyszer Görbicz Anita Aréna a létesítményből, de egy szektort már elneveztek róla, búcsúajándékként.

Amikor Görbicz feltűnt az ETO felnőtt csapatában, 17 éves volt. 19 évesen már Európa-bajnokságon vett részt, 20 évesen pedig világbajnoki ezüstérmes lett. Emlékszem, akkoriban még nem volt olyan világ, mint most, hogy az ember felmegy az internetre, és bármilyen újságot bármikor el tud olvasni, úgyhogy sokkal inkább rá voltunk hagyatkozva arra, amit a magyar kommentátorok mondtak a nemzetközi sajtóról. Márpedig határozottan emlékszem arra, hogy a 2003-as világbajnokságon már a lábai előtt hevertek az újságok, a L’Équipe például az angyalarcú lányról írt, aki új szintre emelte a kézilabdát. A 23. születésnapjáig bekerült két világbajnoki All-Star csapatba, nyert két világbajnoki érmet, és a világ legjobb játékosának is megválasztották.

Görbicz 15 éven át határozta meg a győri klub és a magyar válogatott játékát. Olyan látással rendelkezett a pályán, ami páratlan volt, több korábbi csapattársa mondta róla, hogy ha az ember fel tudta venni a tempóját, akkor a világ legkönnyebb dolga volt Görbicz mellett játszani – igaz, a tempója felvételére nem mindenki volt képes. Technikai képzettsége szinte ismeretlen volt. Ő nem csak bármit meg tudott csinálni a labdával, de ezek közül a bravúrok közül általában azt vette elő, amire az adott játékszituációban éppen szükség volt. Sokszor már világsztárként maradt ott az edzések végén gyakorolni valami újat, amivel aztán meglephette a mérkőzéseken az ellenfeleket.

Egyértelmű, hogy a női kézilabda általa lépett szintet, érdemes összehasonlítani egy 2000 körüli mérkőzés sebességét, lefolyását, támadásvezetéseit, és egy 2005 körüli, Görbicz által levezényelt mérkőzését.

Amikor azonban egy sportpályafutást értékelünk, akkor nem szabad elmennünk a negatívumok mellett sem. Márpedig nehéz nem arra gondolni, hogy egy sportág ekkora korszakos egyénisége azért összességében sokkal több mindent is nyerhetett volna, még ha több, mint 30 különböző sorozat aranyérme lóghat is Görbicz szekrényében.

Nyilván a 2003-as világbajnoki döntő elvesztése volt a legfájóbb, de személy szerint azt, hogy a 20 éves kislány a pályán volt egy összeomló csapatban az utolsó percekben, egyértelmű edzői hibának gondolom – függetlenül attól, hogy lehet, hogy már akkor ő volt a világ legjobb játékosa. Görbicz a hajrában gólt lőtt, gólpasszt adott, ám az utolsó percben előbb elkövetett egy lépéshibát, majd kiejtette a kezéből a labdát és a végén letarolta a kapura törő francia játékost, ami miatt időntúli hetes következett és Görbicz piros lapot kapott.

Sokat elmond az ő fontosságáról, hogy ő nyerte meg, és ő is vesztette el azt a meccset – mert bátran mondhatjuk, hogy az a meccs meg volt nyerve. Az a döntő, hogy az akkori játéktempónál hogy lehetett másfél perc alatt 3 gólt kapni, a mai napig nehezen érthető.

Érdekes, hogy mire megszerezte az első felnőtt trófeáit (2005-ben a bajnokságot és a Magyar Kupát is az ETO nyerte), már túl volt öt világversenyen, amelyek közül hármon érmet szerzett a magyar válogatott. Ekkoriban tökéletesen működött az idősebb játékosok és a Görbicz fémjelezte fiatalabb generáció keveredése, szinte nem volt olyan torna, ahol ne lettünk volna esélyesek.

A győzelem azonban egyszer sem jött össze, a zágrábi vb-döntő után az olimpián a negyeddöntőben a franciáktól kaptunk ki szoros meccsen, a hazai rendezésű Eb elődöntőjében a norvégok gázoltak át rajtunk, majd az oroszországi vb elődöntőjében a románok győztek le minket. Azóta pedig egyetlen Eb-bronz árválkodik a válogatott, és egyben Görbicz Anita pályafutásának elmúlt 15 évében.

Mindeközben az ETO-val Görbicz sorra vesztette el a kupadöntőket: 2005-ig háromszor kaptak ki az EHF-kupa fináléjában, amelyek közül a harmadik, a székesfehérvári Cornexi elleni volt a legfájóbb, amikor a ma már ifj. Ocskay Gábor nevét viselő jégcsarnokban kialakított pályán a rutinos Balogh Beatrix és Siti Bea, Sugár Tímea valamint a 19 éves Tápai Szabina vezette fehérvári csapat 9 góllal nyerte meg a döntő visszavágóját a teljesen összeomló Győr ellen – azt a mérkőzést a helyszínen láttam, és emlékszem, hogy nem is nagyon hittem a szememnek, hogy miképp tud egy ennyire jó csapat ennyire rosszul játszani egy ennyire fontos meccsen.

2005-től a győriek rendszeresen a Bajnokok Ligájában játszottak, de hihetetlen kálváriasorozaton mentek végig, mire 2013-ban, már olyan sztárokkal a keretben, mint Lunde vagy Löke, sikerült megnyerniük a sorozatot. 2007-től kezdve a csapat minden évben négy között volt, de valamelyik ellenfélen mindig fennakadt, hol az elődöntőben, hol a döntőben, és volt, hogy csak idegenben lőtt gólokon múlott a siker. Aztán 2013-ban megjött az áttörés, és a Larvik elleni kettős győzelemmel összejött a nagyon vágyott trófea, amit egy évvel később, az első Final4-ban meg is védett az ETO.

Görbicz a pályafutása végén még egyszer, 15 évvel a feltűnése után megmutatta, hogy mekkora klasszis, hiszen Groot és Oftedal érkezése, és gyermeke megszületése után a balszélre „kényszerült” természetes irányító posztjáról. Itt azonban egyből a világ egyik legjobbja lett 33 évesen, pedig azért az nem az a poszt, ahol ebben a korban szokás brillírozni, főleg úgy, hogy valaki korábban nem nagyon játszott ott. Az első, balszélen eltöltött szezonjának a végén két mérkőzésen 16 gólt lőtt a BL négyes döntőjében, és erősen megosztó volt a döntés, hogy nem ő, hanem Nycke Groot lett a Final4 legértékesebb játékosa.

Szerencsére az MKSZ és az ETO vezetősége jól ismerte fel, hogy egy ekkora egyéniségre pályafutása után is szüksége lesz a magyar kézilabdának. Győrben sportigazgatóként fog dolgozni a jövőben, míg a szövetségben már elnökségi tag, a női válogatott mellett pedig edzői szerepet kapott. Nem nehéz megtalálni a közös pontokat közte, és a magyar kézilabda elmúlt 20 évének másik legendája, Nagy László között, ami az aktív pályafutás utáni éveket illeti. Már csak abban kell bíznunk, hogy Görbicz ezekben a szerepekben is úgy találja fel magát, mint a pályán. Vagy legalább feleolyan jól.

Mert ha feleolyan jól teljesít majd mostani szerepköreiben, akkor is kiemelkedőt fog nyújtani.