Megfeneklett a Győr hajója, de sokan vannak a fedélzeten, akik kitolhatják onnan

Amíg 5-10 évvel ezelőtt, illetve a négyesdöntős lebonyolítást megelőzően már a szezon előtt jó eséllyel meg lehetett tippelni, hogy melyik 2-3 csapatnak van a legnagyobb esélye a végső győzelemre, addig manapság ehhez jókora látnoki képesség, és nem kevés szerencse kell. A két francia élcsapat, a Metz és a Brest minden évben Final Four esélyes, mert az óriási merítési lehetőségnek köszönhetően minden évben fel tud vonultatni és be tud építeni egy-egy nagy potenciállal bíró fiatalt, akik szinte zökkenőmentesen pótolják az esetleges távozókat. Az orosz csapatok inkább az azonnali erősítésekben hisznek, az eddig zászlóshajó Rosztov mellé ennek köszönhetően igen hamar felzárkózott a CSZKA Moszkva. Pénzből, és ennélfogva minőségi játékosokból Bukarestben sincsen hiány lassan egy évtizede, ott inkább a szakmai munka a gyenge pont; az Esbjerg most tervez szupercsapatot építeni a már meglévő négyesdöntős állományra alapozva, a Vipers két éven belül kétszer mutatta be, hogy mennyit számít a rutin. A Győrrel együtt tehát nyolc, a végső győzelemre is esélyes csapatról beszélünk, akikkel az elmúlt években számolni kellett, és nagy valószínűséggel a következő években is számolni kell majd. A fent felsoroltakhoz képest egy fél-egy fokkal lentebb kell említést tenni a Ferencvárosról, a Ljubljanáról, illetve az Odenséről, akik egy negyeddöntős párharcban képesek lehetnek vaskos meglepetést okozni. Ehhez hozzájön még az egyre sűrűbb versenynaptár az egyre gyorsuló játékkal, és amolyan idény végi bónuszként a Final Four lebonyolítása: két napon belül kétszer kell csúcsformában, vagy annak közelében játszani.

Évről évre nehezebb tehát minden csapat dolga, a Győré pedig különösen: a 70 meccsen át tartó veretlenségi sorozat egészen káprázatos volt, főleg annak tükrében, hogy kimondva-kimondatlanul egy bizonyos idő után mindenki az ETO skalpjára vadászott. Az örökös verhetetlenség mítoszát, aztán a BL-aranyról szőtt álmokat is a Vipers zúzta szét idén, jövőre pedig még több csapat próbálja meg ugyanezt, így a következő évadban sem lesz könnyebb a Győr dolga.

A 2013-as, nagyon régóta várt első BL-győzelmet elérő csapat a Lunde-Amorim-Lekić-Görbicz-Løke-Radičević magra épült, mellettük pedig olyan „kiegészítők” pattogtatták a labdát, mint Kovacsics, Orbán, és a védekezőspecialista Tervel. Egy évvel később – habár távozott Lekić és Radičević - Katarina Bulatović és Bódi Bernadett érkezésével sikerült még tovább erősíteni a keretet, így minden idők egyik legerősebb csapata megvédte címét.

Ezt követően – máig vitatott módon - távozott a pályán és a pályán kívül is meghatározó Lunde, majd a 2016-ban hétméteresekkel elbukott döntőt követően 2017-ben újra csúcsra ért az ETO, immáron a Grimsbø – Amorim, Görbicz, Knedlíková, Nora Mørk, Tomori, Groot, Broch gerincre építve. Ambros Martín búcsúévében már Althaus volt a másik beálló, Anne Mette Hansen a balátlövő, Oftedal kezében volt a karmesteri pálca, a szezon végén pedig ismét a győri nyakakban az aranyérem, egy sokáig emlékezetes Kiss Éva védésnek köszönhetően a Vardar ellen.

Danyi Gábor első évében már nincsen Broch és Althaus, van viszont helyettük Brattset és Pintea, bontogatja a szárnyait Fodor Csenge, már Veronica Kristiansen is az átlövősor tagja, így sikerül a Bajnokok Ligája 1994-es megalakulása óta még nem látott triplázás.

Aztán szépen lassan megérkeztek az új idők új szelei:Kiss Éva, Grimsbø és Görbicz abbahagyta a játékot, Amorim a belengetett visszavonulás helyett eligazolt Rosztovba, Groot az óriási terhelés elől Dániába igazolt, Mørk és a klub nem szépen váltak el egymástól, Knedlíková 2020 nyarán épp a Vipershez szerződött.

Az elmúlt év(ek)ben mintha a szakmaiság és a csapatépítés háttérbe szorult volna Győrben: sok esetben érezhette azt az ember, hogy neveket vesz az ETO, és nem a csapatba építés szempontjából kulcsfontosságú játékosokat. Volt olyan helyzet, amikor a piac (Ryu), volt, amikor az élet (Brattset, Despotović) diktált, de például a három kapus megléte – bármennyire is világklasszis mindhárom – már-már a nagyzolás kategóriájába tartozott; hogy ez mennyire volt meredek út, azt egyértelműen jelzi Glauser pár nappal ezelőtt távozása. Az idei szezon igazolásai közül csak Blohm vált be maximálisan – vele hosszútávra megoldódott Brattset pótlása -, Pintea, Ryu és Háfra azonban csak a szezon bizonyos szakaszában, vagy egy-egy mérkőzésre tudták megvillantani a valós tudásukat, és nem kockáztatunk nagyot, ha azt mondjuk, hogy egyikük se fért volna be a korábbi BL-győztes csapatok egyikébe sem (Pintea 2019-ben nyert, de ő még akkor megütötte azt a szintet). Háfra Noémi szezonjáról nagy valószínűséggel tanulmányt lehetne írni – itt elég csak annyit megjegyezni, hogy ha ő akar még valami komolyat a pályafutásától, ha be akarja futni azt a pályát, amit a berobbanása idején jósoltak neki, akkor nagyon gyorsan neki kell állnia a terv megvalósításának – legyen az bármi.

Amikor a Győr idei keretét látva arról beszélünk, hogy elvárás volt a BL-győzelem, az nem lehetett valós és fair elvárás a játékosok felé – és ezt a négyesdöntő be is bizonyította: az idei keretben ez volt a maximum. Ha összevetjük a korábbi állományokat az ideivel, annyit mindenképpen leszögezhetünk, hogy azokban egy árnyalatnyival több volt a sokoldalúbb, komplexebb játékosok száma, kevesebb volt a sorsdöntő pillanatban az átlagosnál jóval gyengébb teljesítményt nyújtó játékos, és több volt a sorsdöntő pillanatban az adott szezon legjobbját nyújtó játékos – ez alól egyedül a kapusposzt a kivétel: mindhárom hölgy világklasszis, bárkihez is nyúlt a szezon során Martín, nem okoztak csalódást, leszámítva talán pont a szezon legfontosabb meccsét.

A korábbi keretekben több olyan vezér volt, akik a legnehezebb helyzetekben is képesek voltak a csapat szekerét akár egymaguk is kirángatni a kátyúból, akik fel merték vállalni a felelősséget (játsszanak előtte bárhogyan), és akiknek a meg-megremegő kezek oda merték adni a labdát – mert Amorim, Görbicz, Knedlíková, Groot, Broch,Bulatović, Lekić, Mørk, Løke vagy Radičević keze nem remegett meg a sorsdöntő pillanatokban.

Mindent összevetve a Győrnek jelenleg egy teljes sora van, Oftedal rosszabb napjain pedig egy teljes sem, legalábbis olyan biztosan nem, ami képes lenne vesztett helyzetből megfordítani egy Vipers elleni döntőt. Hogy ez csak egyszeri „kisiklás” volt a vezetőség részéről, vagy esetleg a korábbi évek sikerszériái után szűkebb esztendők jönnek, az a nyár nagy kérdése lehet. A legutolsó információk szerint Oftedal 2023-as távozása nincs napirenden, ellenben érkezik Ana Gros, korunk egyik legkiválóbb jobbátlövője, aki 2010 és 2012 között már volt a magyar bajnok játékosa – igaz, az a két év inkább egy befejezetlen ügyként, mintsem sikertörténetként maradhatott meg az emlékezetünkben. Lesz még egy nagy visszatérője a csapatnak a holland beálló Yvette Broch személyében, aki 2018-ban mentális állapotára hivatkozva vonult vissza, ugyanakkor apránként visszatérve egyre inkább közelít korábbi formájához.

Az őszi Győr megállíthatatlannak tűnt. Ambros Martínnal a kispadon szenzációsan menetelt a csapat, az új játékosok beilleszkedése abszolút problémamentesen zajlott, nagyszerű védekezéssel, helyenként pedig sziporkázó támadójátékkal haladt a csoportelsőség felé a csapat, a mester által előre beígért rotáció is úgy-ahogy megvalósult.

Még a fentebb említett, 70 mérkőzéses veretlenségi sorozat béklyója is lekerült a csapatról februárban, de aztán megtört valami. Meccsről meccsre kezdett el egyre kevésbé látványosabbá válni a támadójáték, egyre többször volt hosszabb gólcsend egy-egy mérkőzésen belül, egyre többször láthattuk fáradtnak a kulcsembereket – az eredmények még jöttek, de kicsit már szenvedősebben. A Brest elleni negyeddöntő visszavágóján még megmutatta a csapat – a szezonban talán utoljára – a legszebb arcát és a benne rejlő potenciált, utána azonban a Fradi elleni, az aranyéremről döntő bajnoki is már csak egy hajszálon dőlt el az ETO javára – már ha a vereséget, amivel a gólkülönbség döntött az aranyéremről, annak vesszük. Ezt követően a bajnoki cím még meglett a Debrecen elleni sikerrel, de egy héttel a Final Four előtt a szezon legkilátástalanabb második félidei játékával bukta el a csapat a Fradi elleni kupadöntőt.

A kívülállók számára is jól látható hullámvölgy alján várta tehát a csapat a FF elődöntőt, és bár az Esbjerg sokáig kitartott, a második félidőben a Győr mind fizikálisan, mind mentálisan fel tudta őrölni az ellenfelét. Ugyanakkor ez az erő másnapra teljesen elfogyott: vasárnap csak Leynaud tudta hozni a szombati formáját – a kapusrotáció miatt viszonylag kevés játékperccel -, Ryu teljesen másik arcát mutatta sajnos, a folyamatos Vipers vezetés pedig olyan idegessé és bizonytalanná tette a sokat megélt játékosokat, hogy tőlük abszolút szokatlan és ritkán látott hibákat követtek el kulcspillanatokban.

Természetesen a Vipers sikeréhez nem férhet kétség, Gjekstad a rutinos klasszisokat nagyszerű csapattá gyúrta, amit az ősszel látott Győr valószínűleg meg tudott volna verni, a tavaszi forma alapján viszont közel lehetetlen küldetés volt. A csapatkapitány, Anne Mette Hansen is azt emelte ki legnagyobb csalódásként, hogy úgy veszítettek, hogy nem tudták a legjobbjukat nyújtani – valószínűleg benne is felsejlett a szezon elején látott forma…

A spanyol mester első győri időszaka alatt az esetek döntő többségében azt láthatta a szurkoló, hogy amellett, hogy a pályán a klasszisok nagyszerűen játszanak, ha mégis megakadt a szekér, akkor érkezett a kispadról néhány segítő szó, taktika – ahogy mondani szokták: benne volt Martínban a váratlan. A második győri időszakának első felében ez a helyzet nem sokat változott, de aztán…

Már az Odense elleni hazai, utolsó másodperces góllal megnyert mérkőzésen is volt egy olyan érzése az embernek, hogy Martín egyszerűen nem tud reagálni a dánok egyes játékelemeire: ugyanazt a sémát próbálta, ugyanazokkal a játékosokkal. Ezt követte a Fradi elleni bajnoki vereség, tetézve a kispad melletti balhéval Elek Gábor közreműködésével. A mélypont egyértelműen az elveszített kupadöntő volt, amikor kvázi semmilyen segítséget nem kaptak a pályán lévő játékosok – a két Fradi elleni vereség kapcsán pedig ki lehet jelenteni, hogy Elek Gábor szakmailag jobban felkészítette csapatát, mint a spanyol mester.

Martín megszállottan hisz a védekezésben, nála mindennek ez az alapja. Nincs ezzel akkora baj, hiszen jó védekezés nélkül sok mindenre nem fog menni egyik csapat egyetlen versenysorozatban sem. Az azonban, hogy a támadójátékot egyetlen, kétségkívül világklasszis játékos (Oftedal) kezébe teszi, és az ő formájától függ az egész gépezet, az – Antoine de Boulay grófot idézve – „több, mint bűn: hiba.” Ha Oftedalnak megy, megy az ETO-nak, de ha nem, akkor magyar válogatott szélsők, francia válogatott irányítók, dán és norvég válogatott átlövők, svéd és norvég válogatott beállók nézik az erőlködést. A szélsőjáték és az értelmezhető rotáció gyakorlatilag megszűnt létezni, 2-3 variációt láthatunk támadásban, egy-egy elleni előnyszerzésből vagy a beállónak történő bejátszásból áll. Bárki is érkezik majd a nyáron, a spanyol mesternek muszáj lesz engednie a hitvallásából, és frissíteni a támadásvariációkon, mert ha továbbra is görcsösen ragaszkodik egy olyan sémához és rendszerhez, ami ma már idejétmúltnak tekinthető, akkor jöhetnek Győrbe továbbra is a világ legjobbjai, támadásban ugyanezt a görcsösséget fogjuk látni.

Külön ki kell térnünk Háfra Noémi helyzetére. A „Hogyan siklassuk ki ígéretesnek induló fiatalok karrierjét?” című kézilabdakönyv legutolsó fejezének alanya ő, és sajnos nem látszik minimális jele sem annak, hogy bármiféle változás is beállna a helyzetében. Sokakkal ellentétben én nem gondoltam rossz választásnak tavaly nyáron a Győrt a részéről, mert azt gondoltam, hogy ha van klub és van edző, aki vissza tudja hozni a korábban látott szintre, akkor az az ETO és Ambros Martín. A nagy várakozásokból és hangzatos nyilatkozatokból azonban nem lett semmi, ahogyan épült le a csapat játéka tavaszra, úgy tűnt el Háfra a pályáról, a helyzet pedig a négyesdöntőn odáig fajult, hogy a melegítőfelsőjét se vehette le, egyetlen másodpercet nem volt a pályán - az ő szezonja sem válik Martín dicsőségére.

Mindent összevetve a szezon első felében látottak alapján csalódás a szombati ezüstérem, a tavasszal látott forma azonban magában hordozta azt, hogy lesz esetleg olyan mérkőzés, amikor sem a kapusok, sem a kulcsemberek, sem pedig a kispad nem tudja átlendíteni a csapatot az esetleges holtpontokon – több ilyen mérkőzés is volt a szezon vége felé, köztük a BL döntő is.

A nagy kérdés az, hogy megvan-e a vezetőségben és Ambros Martínban a megújuláshoz és a hibák kiküszöböléséhez szükséges önkritikus hozzáállás. Ha igen, akkor továbbra is a BL egyik fő esélyese lesz az ETO. Ha nem, akkor a győri szurkolóknak fel kell készülniük az eddigieknél is nehezebb szezonzárókra valamennyi versenysorozatban.