Megint a védekezésen ment el kézicsapatunk győzelme - meg a továbbjutása is

Az Izland elleni utolsó csoportmérkőzést nagyon nehéz helyzetből várhatta a magyar válogatott. Az eddig 100 százalékos, és a csoportbeli ellenfelek közül a legnehezebbnek tűnő ellen kellett volna két góllal nyerni ahhoz, hogy a magyar válogatott biztosan bejusson a középdöntőbe. Márpedig amikor ezt a tornát megálmodták, az volt a cél, hogy legalább hétszer megteljen az új budapesti aréna.

Az mindenképpen jó hír volt a mérkőzés elején, hogy Bánhidi Bence játékra jelentkezett, miután a Portugália elleni második mérkőzést ki kellett ülnie az első találkozón kifordult bokájával. A támadójátékunk rendben is volt az elején, Szita, Lékai és Máthé is gólokat lőtt, majd Bánhidit kezdtük el labdákkal tömni, aki elég látványosan igyekezett az izlandiak legjobbja, Aron Pálmarsson körül helyezkedni. Az ötlet jó volt: ugyan kiállítást nem sikerült kiharcolni a kettesben védekező sztáron, de általában nem tanúsított túl sok ellenállást akkor, amikor Bánhidi megkapta a labdát.

Az első félidő nagy része során jól használták ki a csapatok a lehetőségeiket, és 2-3 gólosnál hosszabb rohanások nem is nagyon voltak. Egyik oldalon sem működött túl jól a védekezés, de az izlandiak bíztak Gústavssonban, a veterán kapusukban, miközben nálunk bő negyedóra után ezen az Eb-n harmadszor is megtörtént a váltás, Mikler helyett Székely érkezett a kapuba.

Az első félidőben feltűnő volt, ahogy az izlandi játékosok (elsősorban Pálmarsson és Guðmundsson) folyamatosan a jobb kettesben védekező Máthé Dominikon próbált cselezni, amiből lettek helyzetek első, második és sokszor harmadik szándékból, egészen a jobbszélre lehúzva a labdát, ahol az egyik legbiztosabb kezű izlandi, a Kielcében játszó Guðjónsson könyörtelenül lődözgette be a helyzeteit. Az, hogy az első félidő végén sikerült kiegyenlíteni, annak is volt köszönhető, hogy az izlandi szélső fölélőtt egy ziccert, ez volt az egyetlen hibája a mérkőzésen.

Az mindenképpen ígéretes volt, hogy a portugál meccs utolsó másodperceihez hasonlóan szoros állásnál megint sikerült időt kérni nagyjából 10 másodperccel a vége előtt, és megint sikerült góllal befejezni ezt a rövid támadást, ezúttal Bodó egyenlített ki néhány másodperccel a vége előtt, 17-17-tel fordultak a csapatok. A 17 kapott gólunk feltétlenül soknak tűnt (amikor két éve némi meglepetésre legyőztük Izlandot az új csapatunk első tornáján, 18 gólt kaptunk az egész mérkőzésen!), főleg úgy, hogy ezúttal a korábban sok esetben passzív edzői stábunk próbálkozott a védekezés megszilárdításával, lehetőséget kapott Topić és Ligetvári is Sipos mellett, kettesben pedig Ancsin próbálta tehermentesíteni Máthét. Bánhidi viszont nem védekezett, alighanem lehetett tudni, hogy az ő bokája azt nem igazán bírná.

A második félidő is hasonló mederben zajlott, mint az első, folyamatosan maximum két gól volt a csapatok közötti különbség, de a továbbjutáshoz kellő kétgólos magyar előnyt sose sikerült kiharcolni. Hátul voltak jó megmozdulások, kiharcolt belemenések, kapusbravúrok, ráadásul a játékvezetők néhány érdekes ítélete teljes egységbe kovácsolta a szurkolókat is, az utolsó negyed órában volt talán a legjobb hangulat a csarnokban az Eb eddigi ideje alatt. De túl sok volt a hiba elöl és hátul is ahhoz, hogy egy jó 10-15 perces időszakkal el lehessen dönteni a mérkőzést, mint két éve Malmöben.

A három mérkőzés alapján lehetett egy olyan érzése az embernek, hogy a körülmények dekoncentrálttá tették a játékosokat: támadásban és védekezésben is sok volt a figyelmetlenség, ami elképzelhető, hogy annak a számlájára írható, hogy miden játékos látta a nézőtéren a rokonokat, barátokat. Az biztos, hogy a kidobott labdák, az olyan helyzetek, mint amikor Elísson középkezdésből egyedül berohant a beszélgető magyar játékosok közé és gólt lőtt, vagy az utolsó percben elkövetett vonalra lépés arról árulkodnak, hogy valami nem volt rendben a fejekben.

Pedig mindeközben történtek olyan események is, amelyek általában el szoktak dönteni egy szoros meccset az egyik csapat javára: Mikler beállt és hetest védett, az izlandiak ziccert rontottak egy időkérés utáni támadásban, és végig meccsben voltunk, nem kellett rohannunk az eredmény után, de mégsem sikerült egyetlen igazán jó időszakot sem produkálnunk. A hajrára Sipos megkapta a harmadik kiállítását, így az utolsó 7 percet nélküle kellett lejátszani védekezésben, de erre sem tudjuk igazán azt mondani, hogy emiatt nem sikerült. Valahogy hiányzott az X-faktor a csapatból ezen az Eb-n, az, ami megvolt tavaly és tavalyelőtt is.

A mérkőzés után erről próbáltam kérdezni Pálmarssont, hiszen az izlandiak mindhárom meccsüket eléggé kis különbséggel nyerték meg. Az izlandi csapatkapitány azt mondta, hogy a támadójátékukat tudták nagyon jól összerakni, olyan játékosokat építettek be, akik jók az 1-1 elleni játékokban, emiatt pedig kiszélesítették a belső hármasukat, hogy minél nagyobb tereik legyenek cselezni. És ez az, ami a magyar válogatottnak már Hollandia ellen sem feküdt, a jól cselező, alacsonyabb termetű támadókkal egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni védekezésben, különösen a két kettes pozícióban. Pálmarsson hozzátette azt is, hogy 2-3 évvel ezelőtt még nem nyerték volna meg ezeket a mérkőzéseket, de mostanra összeszoktak annyira, és akkora önbizalomra tettek szert csapat szinten, hogy már bátran belemennek ezekbe a szoros végjátékokba is.

A magyar csapat edzője, Chema Rodríguez azt emelte ki az Eurosportnak adott értékelésében, hogy sajnos kevés az olyan játékos a csapatban, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy hétről hétre éles mérkőzéseket játszik kiélezett végjátékokkal (Pálmarsson kérdésünkre azt mondta, azért is igazolt Aalborgba a szezon előtt, mert 32 évesen szeretett volna több éles bajnokit játszani, mint amennyit a spanyol bajnokság mezőnyéből kiemelkedő Barcelona játékosaként játszott; csapattársai közül pedig 11-en játszanak a Bundesligában, további 2-2 játékos pedig a második is harmadik legjobb bajnokságnak számító francia és dán ligákban, tehetjük hozzá). A spanyol edző azt mondta, hogy az első meccs elvesztése, aminek okaként elsősorban a nyomást nevezte meg, csak fokozta azt a bizonyos nyomást, és az ilyen szintű csapatok ellen ha nagy nyomás alatt játszol, hibázni fogsz, ami miatt meg veszíteni fogsz.

Chema arról is beszélt, hogy az ilyen típusú csapatok ellen mindig szenvedünk védekezésben, hiszen nálunk nagydarab játékosok alkotják a csapatot, akik nem tudnak olyan dinamikával mozogni védekezésben, hogy a Pálmarsson által említett jól cselező játékosok ellen komoly akadályt jelentsenek. Az egy kifejezetten érdekes meglátása volt az edzőnek, hogy amikor ő játszott, akkor még jobban segítették a védekező csapatokat a játékvezetők is ilyen típusú játékosok ellen, manapság viszont ha egy jól cselező játékos a kapu felé tud menni, szinte mindig megkapja az ítéleteket, amik ráadásul az esetek többségében büntetők lesznek.

A végére remélem megengedtek egy nem annyira szakmai, inkább személyes gondolatot. Magyarországon nagyon könnyű manapság páros lábbal beleszállni akármilyen sportcsapatba, ha egy torna nem sikerül jól. Könnyű azokra a számokra mutogatni, ami a kézilabdába évek óta befolyó összegeket mutatja, miközben válogatott szinten nem jönnek az eredmények. És szurkolói illetve adófizetői részről teljesen jogos elvárás az, hogy valamilyen előrelépést várunk a milliárdokért cserébe. De ez az a sport, ahol annyira közel vannak egymáshoz az élmezőny csapatai, hogy apróságok döntenek szinte minden mérkőzésen. Látva a játékosainkat, némelyikükkel beszélgetve, teljesen egyértelmű, hogy ők a legszomorúbbak amiatt, hogy nem sikerült nyerniük, és nem sikerült kiszolgálniuk a közönséget, akiktől rengeteg szeretet kapnak.

Szóval az lenne a jó, ha kritizálnánk, amit kritizálni kell, de nem bántanánk a játékosokat és az edzőket, mert nem érdemlik meg. Van elég bajuk anélkül is.