Három nyerhető mérkőzésből egyet se nyert meg a magyar válogatott a férfi kézilabda Európa-bajnokságon

Az már egy másik része a történetnek, hogy az Izland elleni vereség után olyan nagyon nagy reményeink nem lehettek az elődöntőbe jutás szempontjából - és ha őszinték vagyunk magunkhoz, ez már a torna előtt is így látszott.

A három hiányzó korábbi kulcsember, a variációs lehetőségek szűkössége, a két védekező specialista jelenléte mind-mind olyan tényező, amely rontotta esélyeinket, és amelyeket az ellenfelek ezen a szinten már könyörtelenül kihasználnak.

De ezzel együtt azért elég frusztráló, hogy a csapatból, amely az elmúlt években pont azzal lépett egy szintet előre, hogy képes volt változatos módon eldönteni szorosan alakuló meccsek végjátékait, ezúttal úgy tűnik, hogy hiányzik az a pici plusz, ami a jó szerepléshez kellett volna.

A középdöntő első ellenfele Svájc volt, amely egészen a közelmúltig nem tartozott az európai élvonalhoz, de több fiatal játékosa is a Bundesligában vagy más országok BL-induló csapataiban szerepel, a szövetségi kapitány pedig az az Andy Schmid, aki többszörös Bundesliga-MVP irányító volt játékos korában, és akinek az agyában elképesztő kreativitás van a kézilabda kapcsán.

Tudtuk már a meccs előtt is, hogy a svájciak szeretnek "rohanós" kézilabdát játszani, azaz labdaszerzések és kapott gólok után is gyorsan rávinni a labdát az ellenfelekre. Ennek ellenére Chema Rodríguez nem igazán variált a csapat felállásán, továbbra is két cserével játszottunk támadás és védekezés között.

És aztán a mérkőzés első 8,5 percében a magyar válogatott elkövette azt, amit egy ilyen ellenfél ellen nem szabad: öt ziccer elrontásával adott jelentős előnyt a svájciaknak. Ehhez hozzájött még két rossz lövés és két eladott labda a félidő hajrájában és máris csodálkozva pisloghattunk, hogy 20 gólt kaptunk, és hatgólos hátrányban vagyunk az első félidő után.

Szerencsére a svájciakra jellemző az, hogy az első félidőkben jóval erősebb eredményeket érnek el, mint a másodikban. Ennek elég valószínű oka az, hogy egy picit nagyobb tempót diktálnak a meccsek elején, mint amit 60 percig elbírnának, és emiatt belefáradnak a meccsekbe. Ezen a találkozón viszont volt egy olyan érzésem, mintha a hatgólos előny birtokában lelassították volna a játékukat egy idő után. Hogy ez tudatos kérés volt az edzői stáb részéről, vagy a nagy előny (37 perc után 25-18 volt az állás) miatti megnyugvás volt, azt nehéz tudni, de az biztos, hogy a lelassult játékban a svájciak egyértelműen kényelmetlenül érezték magukat.

Egyre több támadás futott ki végül Lenny Rubin átlövéseire, amelyekből 6/15-ös lövési mutatóval zárta a meccset. Márpedig szinte minden kézilabda-mérkőzésre igaz, hogy ha a lövéseid nagy százalékát lövöd alacsony hatékonyságú helyzetekből, akkor kevés gólt fogsz lőni.

A magyar válogatott hétgólos hátrányból tudott visszajönni a meccsbe, egy 6-0-s sorozat után viszont egy svájci 3-0 jött, amivel az utolsó 9 percre megint négygólos hátrányba kerültünk. Innen aztán egy 5-0-s sorozattal sikerült fordítani, és úgy érezhettük, hogy Ligetvári Patrik üres kapus gólja lesz a kegyelemdöfés, de a svájciak három perccel a vége előtt kiegyenlítettek, és mindkét oldalon hibák sorozata zárta le a mérkőzést 29-29-cel.

A Svájc elleni pontvesztés jelentősen nem változtatott a magyar válogatott esélyein sem összességében, sem a szlovénok elleni meccsre vonatkozóan: egy nehéz, de nyerhető meccs várt ránk, ahol egy győzelem azt jelenthette volna, hogy még harcban van a csapatunk akár az elődöntőbe jutásért is.

Az előző négy találkozón látottakhoz képest egy új felállással kezdtük a meccset, egyből 7-6 elleni támadójátékkal próbálkoztunk. Igazából azonban ez egy "kamu" 7-6 volt, amelynek célja a szlovénok nyitottabb védekezésének leszorítása volt, és amint elindult Rosta Miklós oldalán a 2-2 elleni játék az átlövővel, Imre Bence lefutott, hogy Palasics visszaérjen a kapuba.

Ebből a játékból Ilic Zorannak voltak meg a helyzetei, aki a meccs elején 4/4-gyel kezdett, majd amikor elkezdtük variálni az alap játékot, és Rosta átkerült a balátlövő elé, Ónodi-Jánoskúti Máté adott gyönyörű gólpasszokat a pályán maradó Imrének. A 7-6 elleni játék hátulütője mindig az, hogy egy támadásban elkövetett hiba esetén üres kapus gólt lőhet az ellenfél, de összesen három gólt kaptunk ilyen helyzetekből, és további kettőt emberhátrányban eladott labdák után.

Bánhattuk, hogy nem csak 29 percig tartott az első félidő, mert a harmincadikban két gólt is kaptunk, és a négygólos vezetésünk megfeleződött. Ennek sajnos nagyobb hatása volt, mint maga a két gól, érzésem szerint az elrontott végjáték rányomta a bélyegét a második félidő elejére is, amit a szlovénok 3-0-lal kezdtek, és elég hamar kerültek kétgólos előnybe, elsősorban a mi rossz lövéseinknek köszönhetően.

Az már az első félidőben is igaz volt, hogy puhább volt a védekezésünk a korábbiaknál, a másodikban viszont még könnyebben lőtték góljaikat a szlovénok, amikor pedig sikerült technikai hibákat kikényszeríteni, akkor nálunk is jöttek a hibák. Talán a legékesebb példája ennek az a jelenetsor volt, amikor Pergel Andrej szerzett labdát bal kettes védőként, próbált végigfutni vele a pályán, a visszafutó Blaž Janc azonban tökéletesen tiszta szereléssel szerezte vissza a labdát Pergeltől.

És ami nagyon fájóan hiányzott ezen a meccsen, az a kapusbravúr volt. Az első félidőben még úgy-ahogy jöttek a védések Palasicstól, a másodikban azonban a frissen beálló Bartucz László egy szem bravúrján kívül nem volt védés a magyar kapuban. Szélről, betörésből és lerohanásból összesen 16 lövés érkezett a kapunkra, amelyek közül egyet sem sikerült megfogni, miközben a csoportkörben Palasicsé volt az egész kapusmezőny egyik legjobb mutatója.

Így aztán itt is lett egy félidő, amely során 20 gólt kaptunk, és a szlovénok nagyon okosan lemenedzselték a meccs végét, 35-32-re nyertek.

Ha az Izland ellen elveszített, kvázi a középdöntőbe számító csoportmeccset is figyelembe vesszük, akkor három nyerhető mérkőzés áll a magyar válogatott mögött, amelyekből egy pontot sikerült kihozni. A közös a három meccsben az, hogy a végjátékban nem a mieink akarata érvényesült - és hogy mindhárom meccsen van egy olyan szám, amit látva foghatjuk a fejünket, hogy nem sikerült nyerni.

Izland ellen ez a 24 kapott gól. Sose gondoltam volna, hogy a magyar válogatott 24 kapott góllal meccset fog veszteni ezen az Európa-bajnokságon. Persze könnyű mondani, hogy Hallgrímsson 45 százalékkal védett, de ha valaki azt mondja a meccs előtt, hogy 25 gól elég lesz a győzelemhez, gondolkodás nélkül aláírtuk volna.

A svájci meccs már picit bonyolultabb: itt az a statisztika akasztott ki, hogy 21 svájci támadás végződött átlövéssel, és ezt nem sikerült kihasználni. A kilenc méterről ellőtt átlövés a kézilabda legrosszabb hatékonyságú lövésfajtája, már a 40% fölötti teljesítmény is jónak számít, miközben a többi zónából 70% körüli arányokról beszélhetünk. A svájciak egyébként 7 gólt szereztek átlövésből, tehát a 21 lövésük kétharmada zárult nekünk kedvező módon, mégis csak egy pontot sikerült megszerezni ellenük.

Szlovénia ellen a szám, ami elkeserítő, az a 73%. Ilyen lövési hatékonysággal ugyanis nem nagyon szokás mérkőzést veszíteni manapság. Számomra a támadó kézilabda etalonját a dán válogatott nyújtotta az olimpiai döntőben Németország ellen, azon a meccsen (igaz, a végjátékra kicsit visszavéve) 75% volt a dánok lövési hatékonysága. A vereségre magyarázat a szokott szinttől elmaradó kapusteljesítmény és a gyengébb védekezés, de 73%-os lövési hatékonysággal nem lenne szabad vereséget szenvednie a magyar válogatottnak.

A középdöntő csoport egyébként nagyon érdekesen alakul, négy négypontos csapat harcol az elődöntőért, de sajnos ebből a harcból a magyar válogatott kimarad, várhatóan a 9-12. hely valamelyikén zárjuk majd az Európa-bajnokságot. Folytatás kedden 20:30-tól a házigazda Svédország ellen.