Ez most nem két csalódott csapat meccse lesz!

Amiben a legjobban bízhatunk, az a csapat küzdőszelleme és motiváltsága. Nincs olyan játékosa a magyar válogatottnak, aki felnőtt világversenyen érmet szerzett volna, így mindenki nagyon éhes a sikerre, és sokkal többet jelentene a magyar játékosoknak egy bronzérem, mint a franciáknak, akik sorozatban hetedszer jutottak nagy tornán a legjobb négybe.

Ugyan felnőtt szinten nem, de az utánpótlás-világversenyeken szinte minden magyar játékos megtapasztalta azt, hogy milyen egy helyosztó hangulata, hogy hogyan kell kipréselnie magából az utolsó megmaradt energiatartalékokat, és hogy mi kell ahhoz, hogy győztesen zárjon le egy világversenyt.

A kézilabdában ezen a szinten nem nagyon van olyan párharc, ahol egy csapat tízből tízszer megveri a másikat. Hatszor-hétszer igen, de már a nyolc-kilenc is elég ritka. Márpedig a világversenyeken a francia válogatott a legutóbbi hat meccsét megnyerte a magyar válogatott ellen.

Lehet mondani - és igaz is lenne -, hogy a 2010 óta eltelt időszakban a két csapat nem egy ligában játszott, de mostanra azért kisebbé vált a különbség a két csapat között. Nagyon valószínű, hogy most már a tízből nyolc-kilences szintről a hat-hetesre jutottunk. Úgyhogy előbb-utóbb meg fogjuk verni őket.

Az előző bekezdésekből is kiderül, hogy azért a francia válogatott alapvetően jobb csapat. Kapuspárosa a két magyar topcsapatból áll össze, a keret szinte teljes egészében a Bajnokok Ligájában játszik, és persze ott az erős metzi mag, amely veretlenül játszotta le az őszi szezont a klubjában (ebbe persze Vámos Petra és Szemerey Zsófi is beletartozik).

A keret mélyebb, mint a magyar, Sebastien Gardillou, aki az olimpia után lépett előre a másodedzői szerepkörből, elképesztő frekvenciával cserélgeti a játékosait, nagyon ritka az olyan öt perc, amikor nincs valami változás a franciák felállásában. Ezt azért is teheti meg, mert a legtöbb poszton két-három azonos szintű játékosa van. A kivétel talán a jobbátlövő posztja, ahol Laura Flippes az egyetlen balkezes, de több olyan jobbkezes is van a keretben, aki általában jobbátlövőben játszik, és egyáltalán nem rosszul.

Ennek megfelelően a francia játékosok jóval kevesebb játékperccel rendelkeznek, mint a magyarok. A magyar kezdősor a középdöntő végéig rengeteg időt töltött a pályán, és bár az elődöntőben, annak is főleg a második félidejében elég sokat pihentek Klujberék, biztosan fáradtabbak, mint a franciák, akik ráadásul jobban hozzá lehetnek szokva ehhez a meccsmennyiséghez.

Hogy a fáradtság-e az oka, vagy nem, azt nehéz megmondani, de elég sok a sérült és beteg játékos nálunk, nem véletlenül kellett annyit variálni az utóbbi néhány mérkőzésre a 19-es és a 16-os keretekkel egyaránt.

A pénteki elődöntők után tudtunk beszélni Tamara Horacekkel és Estelle Nze Minkóval a bronzmérkőzésről, és mindketten határozottan kijelentették, hogy bár csalódottak, de egyáltalán nem mindegy nekik, hogy éremmel mennek-e haza.

Ugyanakkor tényleg érezhető volt, hogy amikor szóba került a bronzérem, a magyar játékosok szemében sokkal inkább látszott a tűz, az, hogy tudják, hogy milyen régóta nem nyert a válogatott érmet. Hogy ez számítani fog-e vagy nem, vasárnap kiderül, de a kézilabdában a csapatok motiváltsági szintje közötti különbség nagyon nagy tudásbeli különbséget tud elfedni.

Sokkal nagyobbat, mint ami a francia és a magyar válogatott között van.