Sepp Kuss: „A csapattársaim nélkül nem nyertem volna Vueltát”

Sepp Kuss mindig is elit hegyimenőnek és luxussegítőnek számított, de mivel ott volt mellette az idei Giro d’Italia és Tour de France győztese, a nagy rajt előtt azért kevesen számoltak vele. Aztán jött egy korai szökés, a komoly hegyeken szokásához híven nagyot ment, és bár az Anglirun leszakadt a két csapattársáról, az utolsó pár nap során már nem lehetett kérdés a Jumbo-Visma taktikája.

Sepp Kuss mesélt a csodálatosan alakult három hétről, a csapat taktikájáról és arról, hogyan érzett rá a nagy rajt előtt Roglič arra, hogy akár ő is megnyerheti az összetettet.

Sokkos állapotban voltam. Minden nap azzal voltam elfoglalva, hogy szakaszról szakaszra rendben legyek, erre ott voltam, hogy kész, vége és megcsináltam. Próbáltam elhinni az egészet.

Hát, először is ki kell fizetnem néhány sört a srácoknak, ez biztos. Egyébként meg nem hiszem. Továbbra is az a Kuss leszek, aki a Vuelta előtt voltam, de nyilván verseny közben már máshogy állnak hozzám. A legfontosabb talán az, hogy sokat tanultam magamról, és ezek a dolgok mind segíthetnek a jövőben. Nem akarok radikálisan változtatni a hozzáállásomon, csak élvezni akarom a versenyzést meg az edzéseket. Nem szeretnék gondolkodni annyira a részleteken, mint teszik azt a háromhetes menők.

Tényleg, de a győzelem még mindig egy kicsit álomszerű. Nagyon különleges helyzetben voltunk, hisz két csapattársam végzett mögöttem, ami egyedivé tette az egész utolsó hetet. Lehet, soha többé nem látunk ilyet egy Grand Touron. Nyilván nézőként más volt az egész Vuelta, mint nekem belülről, hisz egyetlen csapat dominált, és végig mi irányítottunk. De ott voltunk egymásnak jóban-rosszban.

Mivel ők ketten ott voltak a mezőnyben, velem nem nagyon számolt senki, és ez a helyzet nekem is furcsa volt. Bejöttem két ilyen srác elé, miközben nekem arra kellett gondolnom, hogy előttük nyerhetek Vueltát. De ahogy múltak a napok, egyre magabiztosabb lettem.

Igen, ez viccesen hangzik így utólag, de nyilván tudták rólam, hogy a nagy hegyeken mennyit segíthetek. De én sem voltam tisztában azzal, meddig leszek képes elmenni. Korábban az volt a szerepem, hogy úgy játsszak, ahogy nekik és a csapatnak jó, aztán jött a 6. szakasz, és sikerült hazaérnem egy jó szökéssel.

Igazából nekem nem jelentett nehézséget, mert imádok tekerni meg edzeni. Nem teher, ha készülnöm kell egy nagy versenyre. Elvégzem a melót, akkor meg miért féljek attól, ha megbíznak egy feladattal?

Tourmalet. Óriási élmény volt, mert csapatként hoztuk össze a nagy eredményt. De az időfutam is nagyon fontos volt az összetett szempontjából, mivel azt hittem, hogy két-három perc körül kapok. Ahhoz képest, hogy alig ülök az időfutamos kerékpáron, nem voltam rossz. Az a nap is sok önbizalmat adott a folytatásra.

Amikor elkezdtük a hegyet, kifejezetten jól éreztem magam, arra gondoltam, hogy ez lesz az én napom, és akár nyerhetek is. Primož és Jonas viszont nagyon erősek voltak az utolsó pár kilométeren, így akkor már éreztem, hogy nekem valószínűleg a harmadik helyért kell küzdenem. A végén pedig a ködből felbukkant Landa és megmentett.

Elismerem, hogy a tévéből másként jöhetett le az egész, de tényleg nem számoltunk azzal, hogy mi hárman leszünk messze a legerősebbek. A rádión annyit mondtam nekik, hogy menjenek. Akkor ezt gondoltam helyesnek. Mert volt egy megállapodásunk, hogy versenyezni fogunk, én meg nem tudtam tovább velük maradni. Miután leszakadtam, izomból nyomtam a csúcsig, mert nem akartam sokat kapni. Landa a végén tényleg rengeteget számított.

Mondtam neki, hogy szükségem volt a bónuszra, de ő jobban megérdemelte volna a harmadik helyet. Pontosan tudom, milyen sokat ment nekem.

Nekem a bejesi szakasz, a harmadik hét elején. Az volt az első olyan nap, amikor kezdtem átlátni, hogyan alakulhat a folytatás. Ott éreztem először, hogy tényleg mi leszünk a legerősebbek és csak Primož meg Jonas lehet rám veszélyes. Nem tudtam, mit gondolnak magukban, mit szeretnének ők az utolsó héten, de azt sem, hogy meg fognak-e támadni. Nehéz erről beszélni, sok, főleg negatív gondolat kavargott a fejemben, de azt tudtam, hogy ha el is veszítem a piros trikót, biztosan csapaton belül marad.

A harc nem jó szó, inkább azt, hogy versenyezni fogunk. Teljesen megértem Primož álláspontját, hisz fél éve készült a Vueltára, tökéletes versenyt futott és megérdemelte az esélyt, hogy a győzelemért menjen. Szerintem szégyen lett volna azt lebeszélni, hogy meg sem próbálhatja megnyerni a versenyt, és ez Jonasra is igaz. Senkinek nem volt könnyű helyzet, hisz adott két nagy versenyző, akik nyerni jöttek, én meg jobban álltam náluk. De ez nem csapaton belüli rivalizálás volt, hanem verseny.

Akkora baromság, hogy arra nehéz mit mondani. A tévéből biztosan jól látta, hogy mekkora a meredekség, hogyan fúj a szél, és én honnan indultam? Mert ott voltam Ayuso mögött, ő vitt fel, és onnan könnyebb volt megindulni, mint a csoport elejéről.

Ezen a versenyen kiderült, hogy nem irreális három emberrel dobogóra állni, de igazság szerint most minden tökéletesen alakult. Volt egy kényelmes előnyünk, és Evenepoel sem volt ellenfél az utolsó héten. De a Tour más lesz, oda könnyen lehet, hogy az UAE is a Pogacar-Yates-Ayuso hármassal érkezik.

Szeretnék együtt lenni a családdal és a barátokkal, meg ennék egy jó steaket, illetve innék egy kis sört. A feleségem ugyan itt volt a versenyen, de nem sokat láttam, mert a szakaszok után mindig rengeteg dolgom volt. Amikor befejezel egy napot, fejben máris készülsz a következőre. Most viszont szeretnék teljesen kikapcsolni.

Igaz, és szerintem nem is hangzik rosszul. Óriási hála a spanyol közönségnek, napról napra egyre többen ordították a nevem.

Úgy gondolom, megérdemelten nyertem. Volt egy jó szökésem, egy erős időfutamom, és fel tudtam menni a hegyekre a világ legjobbjaival. Szerintem ez nem véletlen győzelem. De egy biztos, a csapattársaim nélkül nem sikerülhetett volna.

Forrás: AS, Marca