Gondolkodtál már azon, mi zajlik le egy kerékpáros fejében, mielőtt úgy dönt, beszáll a csapatkocsiba? A szezon végén visszavonuló Kiel Reijnen, a Trek amerikai versenyzője kendőzetlen őszinteséggel vallott arról a belső vívódásról, melyen keresztülment, mielőtt feladta a Vueltát.


Hajnali 4 órakor írom ezeket a sorokat, mert a jetlag senkit sem kímél.
Kerékpár
Három ujját kellett amputálni, de életörömét nem vesztette el a Trek holland veteránja
18/08/2021 11:09
Hiába tekertem le csaknem 2500 kilométert az előző két hét során, mégsem jön álom a szememre. Ugyanabból a csészéből iszom a kávét, amit Spanyolországba is vittem magammal, mert őszintén, valamit muszáj megőriznem a napi rutinomból. A csekkek halomban állnak a konyhapulton, emlékeztetve az előttem tornyosuló tennivalókra és kötelességekre, melyek a távollétem alatt gyülemlettek fel. Egy kis vidéki házban élünk négyen a gyerekekkel, de a telek nagy és vad, karban kell tartani. Szeretjük ezt az életet, amit felépítettünk, és ami még fontosabb, imádunk szülők lenni, de néha végeláthatatlan harcnak tűnik, hogy utolérjem magam…
Kevesebb, mint 48 órával ezelőtt még a Kelet-Spanyolország kopár, napsütötte lejtőin tekertem, időnként csaknem 50 km/h-s átlagot repesztve, hogy lépést tartsak a Vuelta sietős mezőnyével. A vártnál erősebb szél és az első kategóriás emelkedők ijesztő sora feszültséget szült a versenyzők között, akik még a pihenőnap előtt szerettek volna valami nagyot alkotni. De én eközben egy másik csatát vívtam. Aznap reggel már tudtam, hogy lassan elfogy az esélyem arra, hogy versenyben maradjak.
https://i.eurosport.com/2021/09/13/3217997.jpg
A hetedik szakasz óta majdnem minden nap így álltam rajthoz, amikor is egy csúnya, nagy sebességnél történt bukás megpecsételte a sorsomat. Egy héten keresztül minden áldott reggel ugyanaz a párbeszéd zajlott le köztem és a csapatorvos között, és minden alkalommal ugyanazt a figyelmeztetést kaptam: „Ha az ínfájdalom hirtelen felerősödne, fel kell adnod a versenyt.”
„Abandon.”
Ha profi kerékpárosként meghallod ezt a szót, rettenetes érzés fog el. Kiszállni, feladni, kudarcot vallani – egy versenyző fejében ilyen jelentésekkel bír az „abandon” kifejezés. Persze, a realitás az, hogy a bukásokat, sérüléseket és a különféle betegségeket nem lehet elkerülni, a játék része. Pláne olyan sportolóknál, akik három héten keresztül az emberi teljesítőképesség határát feszegetik. Gyakran az a logikus döntés, ha megvéded a tested a további sérülésektől, károsodástól. De ez az, amiről egy kerékpáros sosem akar hallani.
Nehéz lenne elmagyarázni, de még felsorolni is, hogy egy kerékpáros mennyi áldozatot hoz meg azért, hogy mind fizikailag, mind pedig mentálisan készen álljon egy háromhetesre. A szurkolók nem láthatják a családtól távol töltött hónapokat, az elfeledett barátságokat és a kihagyott születésnapi partikat. Ezért van az, hogy a józan ész csak ritkán győz, és a több sebből vérző, tetőtől talpig bekötözött, összedrótozott versenyzők inkább elküzdik magukat valahogy a célvonalig.
Én is ilyen versenyző voltam. Elismerem, újoncként még képes voltam hazudni is az orvosnak, és azt mondani, hogy már nem is fáj annyira, vagy egyszerűen letagadni a fájdalmat. A kor megkönnyíti a dolgokat, és ma már sokkal hamarabb beismerem magamnak, hogy a folytatással csak tovább rontanám a helyzetemet és kockára tenném sportolói pályafutásom utolsó hónapjait. Persze, attól, hogy mindezt beismerem, nem érzem magam kevésbé rosszul. A tudat, hogy ez lesz az utolsó szezonom profi kerékpárosként, még nehezebbé tette elfogadni a döntésem következményeit.
https://i.eurosport.com/2021/09/13/3217999.jpg
Néhány pedálfordulattal a 15. szakasz rajtja után már pontosan tudtam, hogy a Vueltám itt ér véget. Ettől függetlenül a következő másfél órában próbáltam magam meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Ráadásul a mezőny kezdetben kegyetlen tempót diktált, mivel egy veszélyes, nagyjából 30 főből álló csoport elszakadt az oldalszélben. Én az életemért kapaszkodtam a sor végén, reménykedve abban, hogy lesz majd egy szusszanásnyi szünet, ami elegendő arra, hogy csillapodjon a fájdalmam. Ugyanakkor már az első pillanattól világos volt, hogy a rajttól a célig teljes gázon fogunk menni.
A rádióm recsegett, nehezen tudtam kivenni a szavakat a süvítő szélben. A srácok vizet kértek. Szerettem volna még utoljára a hasznukra lenni, így felemeltem a kezemet a zsűrikocsi előtt, hogy kulacsot kérjek. Miután teletömtem a mezemet a csapatkocsinál, az út bal oldalán üldözőbe vettem a főmezőnyt. Amikor ilyen feszített a tempó, szinte lehetetlennek tűnik a sor legvégéről feljutni az elejére. Végül a 20. hely környékéig küzdöttem fel magam, de ekkor újra emelkedni kezdett az út, és én is elkezdtem visszafelé csorogni.
Kétségbeesetten tapogattam ki a kulacsokat a mezem alatt, próbáltam tőlük megszabadulni, miközben egyre csak veszítettem a pozíciókat. Négy csapattársamat sikerült megtalálnom a tömegben, mielőtt újra a mezőny végére sodródtam volna. Nem volt egy tankönyvbeillő menet, de ezzel is segíthettem. Ez volt az utolsó próbálkozásom, hogy szolgáljam a csapatot, rájuk akartam áldozni az utolsó erőtartalékaimat is, mielőtt bekövetkezett az elkerülhetetlen.
Az íngyulladás és a csípőfájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, és már lesugárzott egészen a térdemig. A csapat minden követ megmozgatott, hogy ebben az állapotban is olyan messzire jussak, amilyen messzire csak lehet. Hidegterápia, masszázs, kiropraktika, gyulladáscsökkentők. Volt olyan módszer, ami működött, és amikor épp síkabb terepen tekertünk, még el is hittem, hogy eljuthatok a második pihenőnapig. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, ám végül a meredek, rámpaszerű emelkedők és a gyilkos tempó minden addigi előrelépést semmissé tett.
https://i.eurosport.com/2021/09/13/3218001.jpg
Alighogy szétosztogattam a kulacsokat, a következő tempónöveléskor azonnal leszakadtam, és a csípőm azért könyörgött, hogy hagyjam abba. De nem tudtam. A csapatkocsik egyesével suhantak el mellettem. Amikor a második csapatkocsink megérkezett mellém, rápillantottam a sportigazgatónkra, Grégory Rastra, jóbarátomra és korábbi csapattársamra, majd azt mondtam, „Képtelen vagyok rá.”
„Kiel, ennek így semmi értelme. Az orvos is azt mondta, hogyha romlik…”
„Tudom. Csak mondd azt, hogy álljak meg!”
Rámnézett, és már a szeméből is ki tudtam olvasni a választ, amit hallani akartam.
„Állj meg!” – vágta rá habozás nélkül.
10 perc sem telt el azóta, hogy leszálltam a kerékpáromról, a csapat néhány telefonhívással már mindent elintézett helyettem. Új repülőjegyet foglaltak, megszervezték a hazautamat. Nem számít, milyenek a körülmények, feladni egy versenyt mindig szégyenteljes érzés. Mint amikor utoljára választanak a csapatba a játszótéren. Csak el akartam tűnni, de a csapatkocsiban ülve kellett követnem a versenyt, mielőtt a következő frissítő zónánál kiszállhattam. Két órán keresztül bámultam ki az ablakon, ahogy a szurkolók integetnek annak a mezőnynek, aminek én is részese kellene, hogy legyek. Elmerültem a gondolataimban.
Otthagyni egy többnapos versenyt, főleg egy háromhetest megrázó élmény. Több mint két héten keresztül egy buborékban voltam. Ezek a versenybuborékok még a világjárvány előtti időkben is nagyon elszigeteltnek tűntek. A versenyen kívül megáll az idő. A napi rutin: felkelni, összepakolni a bőröndöt, enni, felöltözni, versenyezni, utazni, enni, masszásra menni, aludni és másnap minden újrakezdődik. Valaki más mossa a szennyesedet, mosogat utánad, főz rád, lemossa a bringádat, megtervezi a napodat, mindezt azért, hogy a sportoló a regenerálódásra koncentrálhasson. De ez a monotonitás idővel fojtogatóvá válik. Annyira belemerülsz a versenybe, és annyira kizárod a külvilágot, hogy a versenyt a kelleténél nagyobb jelentőséggel ruházod fel. Ez a lézerszerű fókusz minden mást elhomályosít, perifériára helyez. Aztán hirtelen vége van.
Másnap reggel hatkor már a bilbaói reptéren voltam, úton hazafelé, Amerikába. Kevesebb mint 32 órával azután, hogy leszálltam a kerékpáromról, már otthon voltam, kilenc időzónával arrébb, és sokezer mérföldre a profi kerékpársport világától. Hirtelen a világ többi része került a fókuszba, és a verseny egy távoli emlékké zsugorodott. Két hónapja voltam már úton. A családom, akik csak rövidebb időszakokra tudnak elkísérni Európába, tárt karokkal fogadott. Végre játszhattam a két kislányommal. Másnap reggel kipakoltam a bőröndömet és elkezdtem újra összerakni az életemet. Bepótolni az elmaradt ház körüli teendőket, befizetni a felhalmozódott csekkeket.
Talán a kelleténél több időt szántam arra, hogy reflektáljak arra, amin keresztülmentem, de ez volt az egyik utolsó versenyem az európai élmezőnyben. Valóra váltottam egy fiatalkori álmomat. Ez volt az életem majd’ egy évtizeden keresztül. Vajon ki leszek ezután? Izgatott vagyok a kihívások miatt, melyek előttem állnak, és a lehetőség miatt, hogy újradefiniálhatom magam mint sportoló, ember, édesapa. De eközben rendkívül feszült is vagyok amiatt, hogy új életet kell kezdenem, és magam mögött kell hagynom a profi kerékpársport világát.
Szerencsére még egy kicsi hátravan ebből a szezonból, és a sérüléseim elvileg heteken belül rendbejönnek, hogy méltó módon inthessek búcsút az élsportnak. Vár még rám néhány egynapos verseny Franciaországban és Belgiumban, úgyhogy még egyszer, utoljára össze kell szednem magam, bízni az elvégzett munkában és a legjobbamat nyújtani. Megtanultam a leckét megannyi végigküzdött profi szezon után.
via Trek-Segafredo

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.
Vuelta a España
Ciccone: "Fejest ugrok az ismeretlenbe"
16/08/2021 11:26
Vuelta a España
Aru: „Ezt így és most kellett befejezni”
08/09/2021 11:18