„Az eltiltásom miatt húztam eddig” – 51 évesen visszavonult a kerékpársport matuzsáleme

Nem volt fanfár, se pompa, de azért nem felejtkeztek meg a jeles alkalomról.

Nem sokkal a Veneto Classic rajtja előtt Davide Rebellint néhány méterrel a mezőny elé rendelték, majd kicsit halkabbra vették a hangszórókból üvöltő tuc-tuc zenét, hogy a helyi szpíker bejelenthesse a trevisói Piazza Matteottin lézengő közönségnek, ez lesz Rebellin utolsó versenye profiként.

A bejelentést szórványos taps követte a téren a visszavonuló veterán tiszteletére, amit a mögötte sorakozó, fiatal mezőny is átvett, bár a zene miatt talán sokak nem is hallották, mit kell tapsolni.

Az ott rajthoz álló 112 versenyzőből csupán 20-an éltek akkor, amikor Rebellin debütált profiként a GP Camaiorén, 1992 nyarán. A többség nem láthatta azt sem, amikor sorozatban aratta a klasszikus-győzelmeket a 2000-es éves elején. De sokan közülük talán a 2008-as olimpián adott pozitív doppingtesztjére sem emlékeznek, melyre 2009-ben derült fény.

Mégis, 51 évesen még mindig ott volt valahogy.

Egy fotós odalépett, hogy még gyorsan megörökítse a pillanatot, ahogy Rebellin magányosan áll ott, alig egy kerékpárhosszal a többiek előtt, majd a taps elhal. A szpíker visszaszámolt a startig, a mezőny kigurult Trevisóból, Rebellin pedig elmerült benne.

Pályafutása utolsó időszakában Rebellin rendkívül szerény költségvetésű csapatoknál tekert és olyan zsé-kategóriás versenyeken indult, melyek a profi kerékpársport perifériáján helyezkednek el. Időről időre elhintette, hogy a következő szezonja lesz az utolsó, de aztán év elején mégis mindig egy új mezben feszített, legyen az teleírva kétes hírű olasz, horvát vagy éppen kuwaiti szponzorok nevével, és készen állt egy újabb szezonra, bárhová is vezessen az útja.

A kérdés adja magát: Miért nem vonult vissza? Miért versenyez valaki még ötvenen túl is, megalázó bérekért?

A válasz is épp ilyen triviális, és Rebellin nem is csinál belőle titkot. Egy másik veterán búcsúzóval, Alejandro Valverdével ellentétben ugyanis, akinek szintén árnyékot vetett a karrierjére egy doppingeltiltás, ő nem kezeli tabuként a témát, nem akar úgy tenni, mintha meg sem történt volna.

„Részben a kétéves eltiltásom miatt folytattam még a versenyzést ilyen sok éven keresztül” – mondja Rebellin. „Vissza akartam térni, és azt reméltem, egy nagy csapatban tekerhetek, újra indulhatok a klasszikusokon, és talán úgy zárhatom le a karrieremet, hogy meg tudok nyerni még egy nagy egynapost, mint a Flèche vagy a Liège.”

Rebellin ezüstérmet szerzett Samu Sánchez mögött – akit egy évtizeddel később szintén elmeszeltek – a 2008-as pekingi olimpia mezőnyversenyében, amit ő a „tiszta kerékpársport érmének” titulált. Nos, ez már akkor is meglehetősen merész, már-már abszurd kijelentésnek tűnt, pláne, hogy csapata, a Gerolsteiner épp a sorozatos doppingbotrányokban fuldokolt. Azon a nyáron sztárversenyzők egész sorát buktatta le egy új teszt, amit a CERA nevű szer kimutatására fejlesztettek, és a pletykák szerint rengeteg további mintát ítéltek gyanúsnak.

A következő tavaszon, napokkal azután, hogy Rebellin harmadik alkalommal nyerte meg a Flèche Wallonne-t, szárnyra kapott a hír, hogy elkezdték újravizsgálni a pekingi mintákat. Nevek is felröppentek, egy név különösen sokszor. Még mielőtt az Olasz Olimpiai Bizottság megerősíthette volna, már mindenki tudta: Rebellin pozitív CERA-tesztet produkált gerolsteineres csapattársával, Stefan Schumacherrel együtt.

Beismerés helyett Rebellin váltig tagadott, és ezt az álláspontját azóta is tartja. Kétéves eltiltással sújtották, és megfosztották ezüstérmétől is, melyet aztán Fabian Cancellara kapott meg egy hivatalos ceremónia keretein belül, 2010 decemberében (az eredetileg 4. Kolobnev pedig megörökölte a bronzot). Mindeközben a kényszerpihenőjét töltő Rebellin folytatta a kemény edzéseket, abba az illúzióba ringatva magát, hogy bármikor visszavonhatják az ítéletet.

„Sokáig nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént” – mondja Rebellin arról a pillanatról, amikor vissza kellett adnia az érmét a NOB-nak, hogy aztán ők átnyújthassák Cancellarának. „Mindig is azt gondoltam, hogy hibás döntés született, ezért továbbra is úgy edzettem, hogy akár már másnap vissza tudjak térni.”

Végül ugyan Olaszországban megszűntették ellene a doppinghasználat miatti büntetőeljárást, a sport is meghozta a maga ítéletét.

Az olimpia már azelőtt is nagyban befolyásolta Rebellin pályafutásának alakulását. 1992-ig az olimpiai kerékpárversenyeken csak amatőrök vehettek részt, ezért az olasz szövetség gyakorlatilag megtiltotta a legtehetségesebb fiataloknak, hogy a barcelonai játékok előtt profi szerződést írjanak alá. Rebellin így csak az augusztusi GP Camairoén mutatkozhatott be profiként a GB-MG színeiben – egy bizonyos Marco Pantanival egyetemben.

Az olasz kerékpársport ’92-es „évfolyamában” olyan nevek voltak még, mint Michele Bartoli, Francesco Casagrande és az olimpiai bajnok Fabio Casartelli, Rebellin pedig eleinte nehezen tudta felvenni a tempót kortársaival: „A többiekhez képest nekem nehezebben jöttek az eredmények. Ez talán a személyiségemnek tudható be; nagyon félénk és visszahúzódó srác voltam, így nehezen találtam a helyem a csapatnál.”

Az áttörést az 1996-os Girón, már a Poltival érte el, ahol elvitte a Monte Sirinó-i hegyi befutót és hat napig viselhette a rózsaszín trikót is, végül pedig hatodikként zárt összetettben. A Vueltán elért 7. helye újabb bizonyíték volt arra, hogy remek háromhetes-menő válhat belőle, így Marc Madiot, az akkor újonnan induló FDJ csapatfőnöke le is csapott rá, hogy őt tegye meg kapitánynak a Touron. Tiszavirág-életű együttműködésük viszont nem volt felhőtlen.

„A Touron a sprinterekkel egy csoportban értem célba a hegyi szakaszokon, és innentől kezdve megromlott a kapcsolatunk Madiot-val” – ismeri el Rebellin. „Hisz ismeritek őt, elég impulzív ember, én pedig teljesen más karakter voltam…”

A kudarcos Tour után azonban gyorsan jött két egynapos-győzelem a San Sebastianon és GP Zürichen, ami az ardenneki klasszikusok felé terelte Rebellint. A csapat- és szemléletváltás elhozta számára az aranykort: ahogy otthagyta az FDJ-t és a Tour-álmokat, halmozni kezdte a sikereket a Poltinál, a Liquigasnál, majd a hírhedtté váló Gerolsteinernél.

2004-ben volt a csúcson, amikor egy hét leforgása alatt behúzta az Amstelt, a Flèche Wallonne-t és a Liège-t is – innen a „Trebellin” becenév. Ám ardenneki tripla ide, vagy oda, Rebellin nem tudott kulcsfigurává válni válogatott szinten. Visszafogott személyisége miatt nem igazán jutott neki reflektorfény a korszak olasz sztárversenyzői mellett, és talán ez az oka annak is, hogy sosem kapott kiemelt szerepet a nemzeti csapatban, ahol előbb Bartoli, majd Bettini mögé szorult.

A sydney-i olimpián Pantani javára hagyták ki a keretből, de Athénban sem lehetett ott – ahol Bettini lett az aranyérmes. Mivel a 2004-es világbajnokságon is legfeljebb tartalékként tekintett rá a szövetségi kapitány, Rebellin húzott egy merészet, és argentin állampolgárságért folyamodott, hogy ott lehessen a neki abszolút hazai pályát jelentő veronai vb-n.

Két héttel (!) a mezőnyverseny előtt Rebellin Buenos Airesbe repült, hogy elrendezze a papírmunkát, tartott egy sajtótájékoztatót is, de a kérelmet nem sikerült feldolgozni időben, és az UCI nem hagyta jóvá az országváltást. Így Rebellin végül sem olasz, sem argentin színekben nem tudott rajthoz állni hazai vb-jén – szülővárosa, San Bonifacio csupán 30 km-re van Veronától –, ami igazi arculcsapás volt számára.

Pekingre azonban normalizálódott a viszony közte és az olasz szövetség között, az argentin affért is átadták a múltnak. Harmincas évei derekán, amikor kortársai már rég kiváltak a mezőnyből, Rebellin még mindig szárnyalt. A 2008-as ezüstérem és a Gerolsteiner látványos összeomlása után egy ligával lejjebb, az Androniba igazolt, de továbbra is szállította a győzelmeket, nem is sejtve, hogy Damoklész kardja ott lebeg felette.

Aztán le is sújtott rá. 2009 áprilisában, egy héttel azután, hogy Andy Schlecket legyőzve újra nyert a Mur de Huyön, befutott a hír a pozitív tesztjéről. Határozott tagadása visszatetszést váltott ki, és hitelességét tovább rombolták azok a nyilvánosságra került, 2001-ből származó videófelvételek, melyek megerősítették, hogy kapcsolatban állt egy eltiltott orvossal.

A baj pedig nem jár egyedül: Rebellin doppingügye magánéletét is romba döntötte. Felesége, Selina Martinello, aki egyben a menedzsere is volt, a botrány első heteiben még szóvivőjeként állta a sarat, az eltiltás letelte előbb beadta a válókeresetet. Ha ez még nem lett volna elég, Rebellinre az olasz adóhatóság is rászállt, miután szemet szúrt nekik, hogy többet tartózkodik Padovában, mint hivatalos lakhelyén, Monacóban. Eleinte reflexszerűen menekült a problémák elől, az edzésbe temetkezett, de persze utolérte a valóság, és változtatnia kellett.

„Nehéz időszak volt, akkor váltam el a feleségemtől is, és ez hatással volt minden másra is” – fejti ki. „De férfiként akartam viselkedni ebben a helyzetben, nem kerékpárosként. Próbáltam kicsit változtatni a személyiségemen, mivel korábban nagyon zárkózott voltam és nem beszéltem nyilvánosan az érzéseimről. Miután már nem kizárólag a kerékpározásra koncentráltam, az életben is sokkal nyitottabb lettem. Mondhatni, ez a krízis erősebbé tett emberileg.”

Rebellint végül nem meszelték el adócsalás miatt, és 2014-ben elvette második feleségét, Fanfant, de sportkarrierjét nem tudta onnan folytatni, ahol abbahagyta. Míg több, szintén doppingoláson ért honfitársa, így Basso, Di Luca és Riccò is WorldTour-csapatoknál térhetett vissza, Rebellint nem várták tárt karokkal, amikor 2011-ben lejárt az eltiltása.

A kora sem jelentett előnyt, így meg kellett elégednie a kontinentális szinttel és a Michéhez került. Habár egy héttel 40. születésnapja után meg tudta nyerni a Tre Valli Varesinét, a topcsapatok nem vetekedtek érte. Végül 2013-ban visszajutott a másodvonalba a CCC-vel, de tartotta magát a pletyka, hogy a lengyel csapat Giro-szabadkártyáját attól tették függővé, hogy Rebellint nem hozzák el. Ez volt számára a maximum.

Rebellin maga is szabotálta visszatérését azzal, hogy rendíthetetlenül tagadta a doppingvétséget és a bűnbánás leghalványabb jelét sem mutatta, ellentétben mondjuk Bassóval, aki a nagy nyilvánosság előtt vallott az "Operación Puerto" kirobbanása után.

A tény, hogy Rebellin volt az első – és mai napig az egyetlen – olasz sportoló, akit megfosztottak olimpiai érmétől, szintén nem segített. Noha azt szeretné, hogy nagy klasszikusok győzteseként emlékezzenek rá, tudja, hogy a pekingi bukás megpecsételte a sorsát kerékpárosként.

A CCC-s évek után Rebellin ismét visszacsúszott kontinentális szintre, előbb a Kuwait-Cartucho csapattal, majd az algír bejegyzésű Sovaccal, hogy aztán visszatérjen Európába a horvát Meridiana-Kamennel, végül pedig a padovai Work Service-nél kötött ki. Míg ő Iránban és Indonéziában versenyzett, korábbi riválisait csapatvezetőkként vagy tévés szakkommentátorokként láthattuk viszont.

Éppen ez a fajta kettős mérce vitte rá Floyd Landist is, hogy felnyomja egykori csapattársát, Lance Armstrongot 2010-ben. Rebellin viszont állítja, sosem fordult meg a fejében, hogy úgy mentse a bőrét, hogy borítja a bilit.

„Amellett, hogy nem akartam besározni azokat a csapatokat, ahol valaha tekertem, én nem ilyen ember vagyok” – mondja Rebellin. „Én inkább előre néztem ahelyett, hogy a múlton rágódnék és őrületbe kergetném ezzel saját magamat. Inkább a jövőmmel foglalkoztam és az eredményeim által akartam bizonyítani.”

Jóllehet, mások vissza tudtak kapaszkodni a Purgatóriumból a sportág legszűkebb elitjébe anélkül is, hogy valaha, akár közvetetten is beismerték volna bűnüket, Rebellin a küszöbön rekedt, ám ebbe sokáig nem volt hajlandó beletörődni.

„Mindig is abban reménykedtem, hogy visszatérhetek a WorldTourba, legalábbis addig mindenképp, amíg el nem hagytam a CCC-t” – mondja Rebellin, aki 2014-ben megnyerte a Giro dell’Emiliát, egy évre rá pedig a Coppa Agostonit – 44 évesen.

Noha a felsőbb körökben nemkívánatos személlyé vált, talán dacból is, de ment tovább. Utolsó profi győzelmét a 2017-es iráni körversenyen szerezte, miután még öt évig kitartott – köszönhetően laza versenynaptárának.

Rebellin a visszavonulását követően is a kerékpársportból keresi majd a kenyerét a Dynatek márkával való együttműködése révén, és amatőrök bringásoknak is vezet edzőtáborokat. A gravel-versenyzéshez is kedvet kapott.

Olyannyira, hogy ott volt az első, UCI által szervezett gravel-világbajnokságon is. Ez volt az első alkalom, hogy olasz válogatott mezben tekert, amióta negyedik lett a 2008-as varesei vb-n, hetekkel Peking után. De ő nem tulajdonít ennek túl nagy jelentőséget: „Ez közel sem olyan, mint amikor egy világbajnoki mezőnyversenyen viseled a ’maglia azzurrát’. Nem válogattak be a nemzeti csapatba, én magam kvalifikáltam a vb-re. De ahhoz, hogy indulhassak, fel kellett vennem egy ’Italia’ feliratú mezt.”

A Veneto Classicot, búcsúversenyét a Work Service szerelésében teljesítette, ami kísértetiesen hasonlít a csúfos véget érő Gerolsteiner mezéhez. Sokáig tudta tartani a tempót az élcsoporttal, csak az utolsó emelkedőn szakadt le, végül a 30. helyen gurult be a Bassano del Grappa-i célba, négy perccel lemaradva a győztes Hirschi mögött.

„Már nyilván nem vagyok olyan formában, mint a csúcson, de szerintem egész jól mentem” – nyilatkozta a befutót követően.

A rajtnál lezavart, igencsak szerény megemlékezés után Rebellin azért megkapta a neki kijáró, hivatalos búcsúceremóniát is a célban. Felszólították a dobogóra, ahol az őt ünneplő, népes hazai közönség előtt mondhatott köszönetet, mielőtt csendben elvonult. Úgy tűnik, végleg.

Sokszor tapasztaljuk, hogy az idő megszépíti egyes emberek örökségét. Noha Rebellin nem tudja kiradírozni doppingos múltját, de profi pályafutása utolsó éveiben kitartó jelenlétét már inkább kíváncsiság és rácsodálkozás kísérte a mezőnyben, mintsem megvetés.

via Cyclingnews