Vas Blanka négyszeres Giro-győztes csapattársa beül a mezőny mögé és a maratonnal is kacérkodik

Amikor Anna van der Breggen a 2021-es világbajnokságon búcsút intett a profi mezőnynek, generációja egyik legjobbjaként tette. Zsinórban hétszer (!) nyerte meg a Flèche Wallonne-t, négy összetett győzelemmel büszkélkedhet a Giro Rosáról, van három világbajnoki címe, két Liège-győzelme, egy Flandriája, és akkor még az olimpiai érmei szóba se kerültek – Rióban ő lett a mezőnyverseny bajnoka –, na meg persze ott van az a sok-sok egynapos győzelem is. A folytatásról a Roulernek nyilatkozott.

Még nem, nem érzem azt a nagy ürességet.

Különleges. De egyben természetesnek tűnt. A szezon vége felé a versenyzés mellett már belekóstoltam a menedzseri feladatokba is. Nekem az igazi munka csak jövőre kezdődik, egy alkalom nem elég az átállásra. Időre van szükség, hogy megfigyeld, hogy dolgozik a többi sportigazgató, és hogy a lehető legtöbbet tapasztalj. Egy ilyen hektikus versenyen vezetni, mint a Roubaix, tényleg a szakma csúcsa.

Dehogyis! Egyszer már vezethettem csapatkocsit a holland körversenyen [Simac Ladies Tour], augusztusban, mert közel volt ahhoz, ahol lakom, és meghívtak, hogy beszéljek egy kicsit a visszavonulásomról. Gondoltam, miért ne ülnék be a kocsiba!? Viszonylag nyugodt verseny volt, végén mezőnyhajrával, többnyire széles utakon mentünk, szóval nagyon jó verseny volt arra, hogy átérezzem, milyen a konvojjal kísérni a mezőnyt. Sosem engedték volna, hogy a Roubaix-n vezessek, de nem is akartam volna. Nagyon jó sofőrnek kell lenned hozzá.

Furcsa érzés lesz. De alapesetben, miután vége a szezonnak, van egy-másfél hónapod, hogy azt egyél, amit csak akarsz, kikapcsolj, és rá se nézz a bringádra, és egyelőre ebben az időszakban vagyok. Biztosan más lesz, amikor a többiek újra edzésbe állnak, és elkezdődnek a versenyek.

Igen, megkönnyebbülést érzek, mert majdnem mindennap tekerhetek, de már nem muszáj. Bármikor meglátogathatom a csapatot az edzőtáborban, ha szeretném. Talán az lesz a furcsa, amikor a többiek teljes gázon mennek majd, én meg már nem tudom követni őket, miközben tudom, hogy régen még tudtam. Egyszer ezt is át kell élnem.

Nem azért hagytam abba, mert már nem szeretek kerékpározni. Ugyanannyira szeretek tekerni, mint bármikor, csak anélkül a nyomás nélkül, hogy edzenem kell, vagy formába kell kerülnöm a versenyekre. Kikapcsol, ha felülhetek a bringámra, úgy, ahogy ezt még sosem éreztem. Még mindig szeretnék rendszeresen tekerni, mert ha egész nap csak ülök otthon, hamar meghízom.

Pontosan. És én nem akarok ilyen lenni!

Két dolog van. Először is ingadozott a motivációm, egyszer megvolt bennem az elszántság, aztán elillant. Amikor volt egy cél a fejemben, és a legjobb akartam lenni, könnyű volt magam rávenni az edzésre, mert tudtam, miért csinálom. De ez a motiváció sokszor eltűnt, főleg olyan versenyek előtt, amik kevésbé érdekeltek. Versenyt nyerni mindig különleges, ez olyan érzés, ami sosem kopik ki… de időnként, amikor az egyik csapattársam váratlanul nagy sikert ért el, és láttam, mennyire boldog, magamat láttam benne a pályafutásom kezdetén. Emlékszem, amikor harmadik lettem a 2013-as GP Plouay-n, ez volt az első világkupa-dobogóm. Úgy értem, ez egy harmadik hely volt, mégis annyira elképesztően boldog voltam miatta.

Amikor munkaként fogod fel, az edzés sokkal nehezebb. Úgy érzem, még két évet probléma nélkül le tudtam volna nyomni, és még nyertem is volna versenyeket, igaz, talán már kevesebbet. De így már nem akartam kerékpárversenyző lenni, nem így akartam visszaemlékezni a versenyzésre.

Igen, én valószínűleg így is tennék, ha egy ilyen erős szezonnal búcsúzhatnék. De végül is, ha még szeret versenyezni, még úgy is, ha már nem annyira gyors, mint fénykorában, miért is kéne megmondanunk neki, mikor vonuljon vissza? Ez az érzés belülről jön. Amíg minden pillanatát élvezed, kérlek, ne hagyd abba a kerékpározást!

Sokáig azt gondoltam, hogy a visszavonulásom után nem fogok a kerékpársport közelében maradni, jobb lesz, ha valami teljesen más dolgot csinálok majd [van der Breggen végzettsége szerint ápolónő – a szerk.]. De amikor a csapat megkért, hogy legyek sportigazgató, rájöttem, anélkül is maradhatok a sportágban, hogy arra kell koncentrálom, hogy én jó legyek. Ehelyett az összes többi lányból kell kihoznom a legjobbat, hogy ők nyerjenek versenyeket. Ez olyan dolog, amit nagyon szívesen csinálok életem ezen szakaszában.

Ezt nehéz elmagyarázni. Ugyanolyan lenne? Nem hiszem. Izgalmas, de másképp. Az a helyzet, hogy próbálok jó sportigazgató lenni, de mégis messze érzem magam a csajoktól. Persze, adhatsz tanácsokat a kocsiból, de ennyi. És igen, ugyanannyira izgulsz, csak éppen teljesen tehetetlen vagy. Versenyzőként a koncentrációm és az adrenalinszintem sokkal magasabban volt annál, mint amit most tapasztalok.

Igen és nem! Néha egyenesen utáltam. Amikor tudod, hogy muszáj jónak lenned, de érzed, hogy nem fog menni, pedig az emberek azt várják tőled, hogy te legyél a legjobb…

Ez évről-évre egyre nehezebb volt. Nagyon élveztem, hogy a Roubaix startjánál nem éreztem semmi ilyesmit. Már nem rajtam múlik. Boldog vagyok, hogy ezt a nyomást ennyiszer megtapasztalhattam, és most már az a munkám, hogy átadjam a csajoknak ezt a tapasztalatot, és ők is átélhessek ezt.

Nemrég volt egy szponzori tekerés az SD Worxszel, és ők csináltak egy kis összegző klipet a nagy győzelmeimről. Minden egyes versenyre emlékeztem. Olyan volt, mint amikor hazaérsz a nyaralásból és összeraksz egy fotóalbumot. Most éppen próbálok otthon helyet csinálni a trófeáimnak.

Ezek a dolgok nem voltak annyira fontosak, amíg versenyeztem. De most, amikor néha visszagondolok, jó rájuk nézni.

Nálam az volt az oka, hogy amikor végre hazaértem, már nem akartam a kerékpározással foglalkozni. Képzeld el, ha a nappaliban van kiterítve az összes cuccod és átjönnek a haverok, rokonok. Állandóan ezekről kérdeznének, újra és újra a kerékpározásnál lyukadnánk ki. Nekem az otthon töltött idő arról szólt, hogy kicsit élvezzem az élet másik oldalát. De gondolom, ez mostantól megváltozik.

Úgy érzem, hogy egy folyamat közepén vagyunk, tényleg nagy változások mennek végbe. De ez valahol aggaszt is, mert túl gyors a tempó. Akár három-négy évvel ezelőtt még elég instabil volt a női kerékpársport, sok csapat a túlélésért küzdött, voltak, akik csődbe is mentek. Tévéközvetítések sem igazán voltak. Akkor azt gondoltuk, lesz-e egyáltalán jövője ennek?

Most pedig ott tartunk, hogy lesz női Tour de France, a 2022-es versenynaptár tömve lesz, és sok, a csapatokat érintő szabályváltozás is életbe lép. Már most azon gondolkodom, vajon mi lesz egy év múlva? Hogy sül el ez a következő szezon? Remélem, egyben tudjuk tartani a dolgokat. Mi most először vállaljuk majd azt, hogy egyszerre két versenyre is küldünk keretet, tehát minimum 12 bevethető lányra lesz szükség egyszerre. És bevezették a fizetési minimumot is, szóval ezentúl már senkit sem kérhetünk arra, hogy csupán egy bringáért és egy mezért cserébe versenyezzen.

Pár éve még voltak olyan kisebb versenyek, amik egy-egy szezonban elmaradtak, mert a szervezőknek elfogyott a pénze, de a szándék mindig megvolt, hogy megrendezzék őket. Nagyon jó, hogy lesz női Tour, de eközben nem szabad megfeledkezni ezekről a kis versenyekről sem. Remélem, ők sem tűnnek el a süllyesztőben a nagy reformok közepette.

Amikor megnyertem a világbajnoki mezőnyversenyt Innsbruckban, 2018-ban. Az számomra egy nagyon fontos periódus volt. De ha megnézed, milyen wattokat produkáltam például idén májusban, annál jobb számaim még sosem voltak.

Sokan kérdezgetik tőlem, hogy ’na, hogy fogsz edzeni, így, hogy már nem versenyzel?’ Folytatni fogom a kerékpározást, és csatlakoztam egy futóklubhoz is. De többé már nem lesz edzésprogramom. Csak a mozgás szeretetéért csinálom. Ha szeretnék, elmehetek futóversenyekre is, hogy kicsit érezzem az izomfájdalmat, de mit számít!? Csak az a célom, hogy egészséges maradjak és élvezettel sportoljak.

Persze, miért is ne! A csapattársam, Chantal Blaak egyszer megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem végigcsinálni vele egy maratont. Szóval igen, ha nem is jövőre, de tervben van.

via Rouleur