Valter Ati új csapattársa a mezőny egyik legjobb segítője, aki saját céljait sem adja fel teljesen

Sprintfelvezetésben Michael Mørkøv és Tim Declercq utánozhatatlan, Sepp Kuss talán a legjobb utolsó ember manapság a hegyekben, ha pedig Wout van Aert áll be dolgozni valakiért, ő mindenre képes.

Van viszont egy név, akit kevesebbet szoktunk emlegetni, ha a jó segítők jönnek szóba, pedig lassan ott lenne a helye a listán. Ezt bizonyítja az is, hogy Nathan Van Hooydonck idén először bekerült a Jumbo-Visma keretébe a Tour de France-on, de a klasszikusokon is nagyon fontos segítője volt van Aertnek, majd később a belgák vb-győztes sorában is helyet kapott.

Van Hooydonck nevét már csak azért is érdemes megjegyezni, mert jövőre Valter Ati csapattársa lesz, úgyhogy hoztunk egy interjút, amiben beszél a kezdetekről, a csapatmunkáról és arról is, hogyan élte meg belülről Jonas Vingegaard Tour-győzelmét.

Mielőtt Bissel lett volna a csapat neve, Bontrager Armstrong volt. Jasper Stuyven náluk tekert, úgyhogy amikor YouTube-on láttam róluk videókat, elég menő csapatnak tűntek. Axel Merckx vezette őket, szóval az első junior évem végén kapcsolatba léptünk, a következő évet pedig úgy nyomtam le, hogy náluk akarok majd menni. Volt ajánlatom a BMC utánpótlás sorától is, de előbb Axeléknél mentem egy évet és utána kerültem oda.

Tao, Clément Chevrier Ruben Zepuntke. Elég sok jó versenyzőink volt. Aztán amikor elmentem, még jobbak lettek. Nemrég láttam egy listát arról, hogy 20-25 profit adtak a mezőnynek az elmúlt négy évben. Aki ennyi profit kinevel, az csak jól csinál valamit.

Később csatlakoztam a BMC utánpótlás sorához, ott fejlődtem a legnagyobbat U23-asként. Ezek a csapatok nagyon fontosak a kerékpársportban. A versenyzők oda igazolnak onnan, ahova akarnak, a BMC-é később ezért is szűnt meg, de a fiatal versenyzőknek nagyon fontosak ezek a sorok.

Ennél a csapatnál nem egyszerű bekerülni a keretbe, szóval nagyon boldog voltam. Ahogy dolgoztunk, ahogy mentük, és ahogy feláldoztuk magunkat egymásért, olyat még korábban nem tapasztaltam.

Néhány héttel előtte tudtam meg, hogy megyek. Egyedül mentem föl Tignes-be, hogy készen álljak, ha jön a behívó. Aztán jött a csapat is a Dauphiné után, én akkor már egy hete fent voltam. Jól felkészültünk.

Szeretem ezt a melót. Főleg ha olyanokért mehetek, mint Jonas, Primož, Christophe (Laporte) és Wout, akik a 15 legerősebb versenyző közt vannak a mezőnyben. Motivál, hogy értük dolgozhatom, és jó is vagyok ebben. Ez nem egyszerű feladat, nem csak annyiból áll, hogy gyorsan kell menni a szélben, külön képességeket igényel. Én teljesen megbékéltem azzal, hogy segítő vagyok, a tény pedig, hogy akiknek segítek, versenyeket nyernek, könnyebbé is teszi a munkát.

Az elsődleges cél az, hogy Woutot and Christophe-ot segítsem a klasszikusokon, de idén is elég agresszívan versenyeztünk. Ha olyan helyzetbe kerülök, hogy eredményért mehetek egy kisebb klasszikuson, a csapat hagyni fogja. Persze nem fogok Flandriát nyerni, mert azt Wout szeretné, de abból is profitálhatok, ha a többiek jól mennek. Ha úgy tudnék a legjobb tízben végezni, hogy Wout közben nyer, az lenne a csúcs. Legfeljebb öten képesek Flandriát nyerni a mezőnyben, szóval tudom, hogy ezt nem egyszerű összehozni.

Igen, irigy is vagyok emiatt!

Mindenki benne volt a sportban, szóval mondhatjuk annak. A barátnőm viszont például nem érdeklődik annyira, ami jó kontraszt. Az persze érdekli, amikor én megyek, de más nem. Nem fogja megnézni a Flandriát vagy a Vueltát, ha nem vagyok ott, de ez rendben is van így.

Édesapám 1996-ban fejezte be, én pedig 1995-ben születtem, szóval sose láttam őt versenyezni. Persze a bringák mindig ott voltak a ház körül, vasárnaponként pedig együtt tekertünk, de sose erőltettek rám semmit. Először fociztam, aztán egy idő után már nem szerettem és bringázni akartam.

Mindig is hittünk benne, én is hittem Jonasban és Primožban. Amint Dániába értünk, mindenki egyből fókuszált volt, de egyben laza is. Nem volt semmi idegeskedés. Mindenki tudta, mit kell tennie. Mindenki kész volt feláldozni magát a másikért, ez a csapatunk erőssége. Így nyertük meg a Tourt.

Az első hét kulcspillanata a kockaköves szakasz volt. Nálatok is ott volt Roglič bukása, de Vingegaard versenyét megmentettétek…

Aznap elég balszerencsések voltunk. Primož bukás után mindenki ott volt fejben, koncentrált maradt a célunkra, ami a Tour megnyerése volt. Emlékszem, ahogy Jonas azt mondta, megmentettük aznap a versenyét. Egy vagy két percet is kaphatott volna. Itt számított igazán a csapat erőssége, jobban, mint más szakaszokon.

Én akkor, amikor láttam, hogy milyen erős volt a Dauphiné. Mindig hittem benne, hogy nyerhet. Már napokkal a Col du Granon előtt arról a szakaszról beszélt. Nagyon motivált volt, mondta, hogy az időjárás és a magaslat segítenek majd neki, ezek az erősségei. Ez nagy önbizalmat adott a csapatnak, hogy megpróbáljunk időt szerezni.

Ott voltam én, Tiesj Benoot és Wout, aki azért elég jól megy hegyre, de még a szokásosnál is nagyobbat ment a Hautacamon. Persze nagyobb volt a nyomás, de nem hagytuk, hogy ez ránk telepedjen. Jonas sosem volt egyedül

A háttérben a csapat már folyton a következő szezonon dolgozik, versenyzőként viszont még nem gondolunk a 2023-as Tourra. Persze szeretnék ott lenni, mert Jonas újra nyerhet, és én abban is biztos vagyok, hogy Primož megnyerheti Tourt, hiába nem sikerült neki eddig. Szóval jó lenne ott lenni, de még nem ezen jár az agyam.

Forrás: Velonews