Ben O’Connor: „Ha nem az összetett lenne a célom, több sör lecsúszott volna a győzelmem után”

A Tour de France első pihenőnapja van. Tignes-ben vagyok, a csapat szállásán, ahova felhallatszik a tónál játszó banda zenéje. Nem valami jó, de ma nem is elég rossz ahhoz, hogy elrontsa a napom. Hiszen tegnap szakaszt nyertem a Touron!

A mai nap elég nyugis - kávé, telefonok, egy tekerés és némi fizió – az előző este viszont különleges volt, elmorzsoltam jó pár könnycseppet.

Feldolgozni az eredményt, amit elértél, akkor kezded el, amikor áthaladsz a célvonalon. Az egész egy sokkal kezdődik. Persze már egy ideje tudtam, hogy nyerni fogok, egy pillanatra mégis elkapott a félelem, amikor befejeztem a mászást. Csak ziháltam. Őrület volt. Időbe telt, amíg visszanyertem a nyugalmamat.

Az egyik első ember, akit megláttam, a csapatvezető Vincent Lavenu volt, meglehetősen érzelmes állapotban. Ez a győzelem rengeteget jelent egy francia csapatnak. Azt ismételgette, hogy ma TE vagy a bajnok. Matt White-ra emlékeztetett, amikor Impey szakaszt nyert a Touron. Vincent vakon bízott bennem (amikor szerződtetett – a szerk.) és látni valaki arcán az érzelmeket, aki hitt benned elég különleges érzés.

A dobogó mögött van egy pillanatod magadban. Egészen addig, amíg szélesen vigyorogva fel nem tűnik Benoit Cosnefroy és meg nem ölel. Nem számítottam rá, hogy ott lesz, elég klassz pillanat volt.

A szállodánk nagyon közel volt, mikor visszaértünk mindenki más is megölelgetett. Visszamentem a szobámba, megnéztem a telefonomat. Elég vicces volt látni a sok üzenetet, amit kaptam. Néhány, főleg amik az otthoni barátaimtól jöttek, elég hihetetlen volt. Videók, ahogy ünnepelnek, üzenetek régi krikett és fociedzőimtől.

Viktória állam kormányzója aközben gratulált, hogy a nyamvadt koronavírus miatti korlátozásokat jelentette be élő tévéadásban. Ez nevetséges. Amikor Jai Hindley vezette a Girót, koránt sem kapott ekkora figyelmet, ami szerintem szomorú, de a Tour más világ.

Este fél kilenc körül lementem vacsorázni és bontottam egy sört. Csak egyet, de higgyétek el, sokkal több is lehetett volna. Mivel második vagyok összetettben, sokkal kevesebbet engedtem meg magamnak, mint amúgy tettem volna. Ha nem küzdök az összetettért, 5-6 tuti elfogy.

Megjött a pezsgő, koccintás, egy szép kis beszéd Vincenttől, egy dal, majd jöhet a köszöntő. Ez volt az egész nap legstresszesebb pillanata, próbálni kinyögni pár szót franciául. Mondtam nekik, mennyire értékelem a csapatmunkát, a bátorságukat, a hozzáállást. A szavakat tudtam, csak a kiejtésem volt elég rémes, de értették a lényeget… legalábbis azt hiszem!

Utána egész este ment a beszélgetés, jöttek a reakciók. Fogalmam sem volt, hogy Greg milyen közel volt az időlimithez, ahogy azt sem tudtam, hogy Peters feladta, amíg Oli (Naesen) meg nem említette. Ezek mind kontextusba helyezték a napot. A dobogón az őrület teljesen magával ragad, szóval jó volt egy kicsit csak beszélgetni a versenyzőkkel és a stábbal, akik az ilyen sikerekért dolgoznak és rengeteget jelent nekik a győzelem.

Sose gondoltam volna mindezt egy héttel ezelőtt. Azt hittem, a Touromnak az első napon lőttek. Nem tudtam mozgatni a vállam, nem tudtam kiállni a nyeregből, a karom pedig végig tele volt öltésekkel. A második napon rémesen éreztem magam és csak egyfajta vak remény tartott versenyben.

Az első célom az volt, hogy elérjem Párizst, így amikor kiderült, hogy nem tört el semmim, rájöttem, hogy még mindig versenyben vagyok és elkezdhetek felépülni, nem ért véget rögtön az elején a versenyem. Az időfutamon nem volt semmi extra, de a hosszú pénteki napon kezdett visszajönni az önbizalmam. Az egy kemény szakasz volt és egész nap jól éreztem magam. Aztán elértük az Alpokat, a dolgok pedig ugye elég jól alakultak.

Szóval mi jön most? Vicces, mert tegnap a masszázs közben a gyúrónk azt mondta, élvezzem ki a pillanatot, de nem felejtsem el, hogy a verseny még messze nem ért véget. Ez egy jó emlékeztető volt. Ahogy mondtam, az elfogyasztott sörök száma beszédes.

A második helyen állok és úgy érzem, van keresnivalóm az összetettben. Versenyben voltam ezekkel a srácokkal a Dauphinén és a Romandián is, ez pedig hiába a Tour, az ellenfelek ugyanazok.

Az a helyzet, hogy már nyertem egy szakaszt, szóval nagyon nincs miért aggódnom. Nem gondolom, hogy most már a dobogón kéne zárnom. Nem. Olyan keményen megyek majd, amennyire tudok, és ha ez nem lesz elég, akkor ez van. Ez az érzés felszabadító. Minden nap kihozom magamból a legjobbat, tudom hogy képes vagyok ott lenni, de nem aggódom. Régebben jobban aggódtam, de már leszoktam erről. Jöjjön a Ventoux.

Forrás: Cyclingnews