A Tourmalet mítosza

Ez a jelenet a L'Auto újság tízes szerkesztőségében játszódott le Faubourg Montmartre-ban, Párizsban 1910 elején. Néhány perccel korábban Alphonse Steinès szerkesztő mutatta meg az ötletét a tulajdonosnak Henri Desgrange-nak, azt ami mindennél durvábbnak tűnt. Azt szerette volna, hogy a Tour de France mezőnye áthaladjon a Pireneusok legmagasabb hegyein. A Peyresourde-ön, az Aspin-en és akár még a Tourmalet-n és az Aubisque-on is. "Lehetetlen" - kiabálta Desgrange. "Túl veszélyes, az útvonal szörnyű, nem lehet rajta tekerni." Közben tudta, hogy ennek az embernek a képzelete a saját vágya is. Szóval... "Menj, nézd meg és szólj, hogyha meg lehet megcsinálni..."

Steinès elutazott, bátorsággal és kíváncsisággal telve. Pau-ban a helyi mérnökség vezetője nevetve fogadta. "Kerékpárral az Aubisque-ra? Maguk párizsiak megőrültek. Nagyon könnyű távolról a meleg kandalló elől úttörőt játszani." Steinès azonban nem adta fel, és folytatta útját egy meseszép termál faluba Eaux-Bonnes-ba, ami az Aubisque lábánál fekszik. Itt is ugyanaz a reakció várta. "Mégis mit képzel? Kevesebb mint egy hete zuhant le egy szikláról egy Mercedes ezeken az alattomos, szeles utakon. És maga kerékpárosokat akar felvinni? Mindegy... városiak..."

Steinès azonban makacsan kitartott. A következő állomás Bagnères-de-Bigorre volt. A városban keresett egy sofőrt, aki nem máshova vinné fel őt, mint a Tourmalet-ra, több mint 2000 méter magasra. Hosszas győzködés után, egy Dupond nevű srác vonakodva, de elvállalta. Annak ellenére, hogy június volt, a csúcson bizony volt még hó, még hozzá, hogy tőle négy kilométerre még az autó is elakadt benne. Nem volt tovább út, csak a fehér semmiség. De hiába esteledett, Steinès tovább akart menni. "Majd gyalog megyek tovább. Várjon rám a Tourmalet másik oldalán."
Dupond aggódott érte. De mivel ez a furcsa ember előre fizetett neki, így ellátta egy tanáccsal: "Kövesse a piros-fehér póznákat, azok mutatják az utat."

Néhány órával később, Steinès szörnyű helyzetben találta magát. Se pózna, se fény. Reszketett a hidegtől, a ruhája teljesen átázott. Alig látott a deréig érő hófalban. Átérve a kolosszális hegyen, teljes sötétségben indult el újra lefelé. Hajnalban egy kis fény derengett fel előtte, egy kis falucska volt az, Barèges. Mikor beért az első házak közé, valaki a semmiből rászólt: "Ki az?" Steinès annyira kimerült volt, hogy képtelen volt válaszolni. "Ki az?" - jött újra a kérdés, de már sokkal fenyegetőbben, mint korábban. "Ha nem mondja meg kicsoda maga, akkor lövök!" Az újságíró suttogva válaszolt: "Alphonse Steinès vagyok." 

A fenyegetőző ekkor felismerte, már mindenki Őt kereste, mióta Dupond jelentette az eltűnését. Bevitte a házba a kandalló mellé és beültette egy kád forró vízbe. A hegyi emberek tudták, hogy kell egy arra kószáló átfagyottak gondját viselni.

Másnap az épphogy felépült Steinès táviratot küldött Henri Desgrange-nak:

A hegyi út ebben a korban Bigorre megyén vitt keresztül. Ez a kis térség északról Tarbes-től és Lourdes-től, egészen a Pireneusok déli részéig terjedt. A történészek szerint az 1000-es évek környékén már közlekedtek arra fele, ugyanis Bigorre grófnője, Beatrice, megadóztatta az áthaladókat, de a Compostelába tartó zarándokok is jártak ezen az útvonalon.

A környék a XVII. század végén "robbant fel", amikor Maintenon úrhölgy elutazott Barèges-ba, hogy megfürödjön a helyi termálvízben. A Madam, aki egyébként XIV. Lajos szeretője volt, népszerűvé is tette a fürdőd az udvar körében, akik gyakorta le is utaztak a távoli Pireneusokba, hogy friss levegőt szívhassanak, illetve, hogy kezeljék a köszvényüket, valamint a reumájukat. Ekkor kezdték el az utak javítását, erődítmények, illetve kényelmes szállások kialakítását. 

Ez a fejlődés a XIX. század közepén is folytatódott, amikor III. Napóleon elkezdte véghezvinni a Termál útja megépítését. Az volt a célja, hogy összekösse a környék összes fürdővárosát a régióban.

1864 augusztus 30-án két autó érte el a Col de Tourmalet csúcsát. Az egyik Barèges-ból, a másik Bagnères-ből indult. Azon a napon nyílt meg a Termál útja, a még nem létező Tour de France egyik legszentebb helyén. Ezen a megnyitón több politikus, a "tökéletes" Garnier, a "törvényhozó" Achille Jubinal, mérnökök, és fotós is részt vett. Természetesen a lapokban is megjelent ez a nagy esemény. Még ha ez nem Párizs közepén volt, elég modernek voltak ezek a Pireneusokban épült falvacskák.

Hogy mi a helyzet a kerékpározással? 1895 elején egy ipari és kereskedelmi lap bemutatott egy könyvet, ami a Pireneusok Auvergne környéki kerékpározások címre hallgat. A szerző Briault általános iskolai tanár volt, akinek acél kemény lábai lehettek, ugyanis a hihetetlen történeteiben egy nagyon nehéz bringán teker a XIX. század végén. Ezek a történetek mind a Pireneusokban zajlanak.

Mikor eljött az idő és szembenézett a Tourmalet-val, Briault már több túrát lenyomott szerte Franciaországban, és jól felkészült arra ami rá várhat. Tudta, hogy szenvedni fog, ebben nem is tévedett. "Augusztus 7-én reggel ötkor keltem." Így kezdődik az első írott emlék a Tourmalet kerékpárral való megmászásáról. Esett azon a reggelen, amikor a vakmerő Briault nekiveselkedett, messze az ideális körülményektől. Szerencséjére a nap egy órával később, félénken ugyan, de előbújt a hegyek mögül. Briault hihetetlen tettének köszönhetően kapunk egy lélegzetelállító bizarr történetet.

Felfedezett több csodálatos vadont, fagyos tavakat és olyan állatokat, amikről nem is tudta, hogy léteznek.

Ugyan tudjuk, hogy az írásai kissé túlzóak, de érthető, hogy mire gondolt. És a Tourmalet? Nos, Briault csak késő délutánra érte el a csúcsot. Sehol nem említi, hogy leszállt volna a bringáról, hogy letudja ezeket a vad, fájdalmas emelkedőket, amik a nyugati oldalán vannak ennek a mitikus hegynek.

Briault teljesen átfagyott a nagy széltől, ami a csúcson fogadta. De ez még nem volt minden, nagyon félt. Talán attól, hogy körülvette őt a legfenségesebb hegy az összes közül és felfogta, hogy most már Ő is részese ennek. Átvizsgálta a kerékpárját, főleg a fékeket. A biztonság kedvéért a pisztolyát is kartávolságban tudta. Elindult lefelé a lejtőn, lassan Bagnères felé. A lejtmenet rettentő meredek volt, az író meg is lepődött, hogy talált egyáltalán olyan részt, ahol haladni tudott. Megnyugodott, köszönhetően a rutinnak, ami kerékpáron könnyedén előjön az emberben. Ugyan még óvatos volt, de elkezdte élvezni a tájat. "Még akkor is, hogyha egy apró hiba is végzetes lehet." 

Azt mondja nekünk Briault kerékpárosok általános edzéséről, hogy vegyük le a láncot, amíg lefelé haladunk a hegyről, hogy elkerüljük a bukást. Viszont Ő nem tette meg ezt, folyamatosan tekert. Jobban tudta így irányítani a kerékpárját. Egyenesen belement a ködbe a Tourmalet közepén, majd végre elérte a Campan völgyét. Majdnem 45 percbe telt neki legurulni a hegy első 10 kilométerén.

1890-ben alapították a Francia Túra klubot, ami az egyik legidősebb francia túrakerékpáros szövetség. A klub alapítója Paul de Vivie volt, ami a nagyon aktívan működött a XIX. század végén. Ebben az időszakban a kerékpározás egyaránt volt kaland, és úri osztályhoz tartozásnak a jele. A klub tagság magában foglalta egy havilapot, az írók rendre álnév alatt publikáltak, a tetteikről és a félelmeikről, amik között ott volt a Tourmalet. 1900-ban már terveik között szerepelt, hogy megmásszák a hegyet. 

Azonban érezték, hogy teljesen lehetetlen lesz az egész utat csak kerékpáron megtenni, lesz ahol gyalog kell folytatniuk az utat. Nem lehet megcsinálni, felesleges próbálkozás!

Egy bizonyos Sainte-Marie-de-Campan volt az első, aki mégis megpróbálkozott ezzel, de az ellenkező oldalon, mint amit Briault vitt véghez. Az igaz, hogy az út elég jól ismert, ugyanis erre ment a Termál út is korábban, és a középpontban is ez volt, mióta a velocipédet feltalálták.

1902 januárjában a Revue Mensuelle Touring-Club de France egy versenyt szervezett; amiben különféle kerékpárokat tesztelhetnek; fel a Col du Tourmalet-ra. A verseny 225 km volt. Tarbes-ból indult, keresztül Lourde-on, majd fel a Tourmalet-ra Barèges-on át, ahonnan lecsorognak Bagnères-de-Bigorre-ba és vissza Tarbes-ba. Minden hirdetményben újabb részleteket adtak hozzá. Meghatározták az ételeket, amit a csúcson vehetnek magukhoz a versenyzők (kenyér, rizs, kemény tojás, hideg hús, gyümölcsök, víz, kávé, tea, limonádé és bor az ünnepléshez). Márciusban még arra jutottak a szervezők, hogy zárva tarják a hegyet, de áprilisban már technikai tanácsokkal látták el a jövőbeli résztvevőket. 

Emlékeztették a versenyzőket arra is, hogy a csúcson a hőmérséklet 0 fok környékén várható. Javasolták, hogy elől és hátul is használjanak fékeket és nem árt majd figyelni a medvékre is. Fontos, hogy spóroljanak az erejükkel. A tanácsok után, amit a francia túra klub delegáltja Monsieur Montalescot adott, biztos benne, hogy aki a Tourmalet meghódítja, az az Alpok és a Pireneusok bármely más csúcsával is megbirkózik.

1902 augusztus 18-a reggelén összesen 48 versenyző és 24 kerékpárgyártó nevezett, hogy teszteljék magukat egy ilyen szimbolikus helyen. Néhány közülük még ma is létezik: Terrot, Peugeot, Simpson, La Française, Automoto. A kerekesek Tarbes-ból indultak, 4-5 fős csoportokban egy perces különbséggel.

A győztes egy Müller nevű induló volt, aki 11 óra és 39 perc alatt teljesítette 19,31 km/h-s átlaggal a 225 km-es távot egy Clément kerékpáron. A második helyezett 12 perccel ért be mögötte. A hatodik helyezett több mint egy órás hátrányt szedett össze, aki nem volt más, mint a híres Hippolyte Aucouturier, aki két Paris-Roubaix-t is nyert és az 1905-ös Tour de France-on a második helyet végzett.

A legfigyelemreméltóbb teljesítményt azonban egy bizonyos Marthe Hesse érte el, egy hölgy, aki egy 16,5 kilós kerékpárral tudta le a nagy hegyet. A Mademoiselle úgy jutott fel a Tourmalet-ra, hogy mindössze 100 méterre tette le a lábát egy nagyon kemény részen, míg 5-6 versenyzőn kívül mindenki más volt hogy kilométerekig tolta a bringáját felfelé. Szerencsétlenségére viszont Tarbes-ig nem jutott el, mert kizárták.

Azonban Steinès-nek volt egy előnye, újságíró létére tudnia kellett, hogy mi is történt korábban. Ebből a szemszögből nézve már más értelmet nyer a távirata. Mérnök panasza Pau-ban, a helyiek hitetlenkedése, a sofőr félelme a hegy megmászása közben. 1900 óta volt egy ember egy környékbeli faluból, aki óránként nyolc vagy tíz frankért segítőkocsival követte a versenyzőket, akik megakarták hódítani a hegyet...

Nehéz megérteni azt a nyomást, amit Desgrange érzett, mikor rámutatott arra, hogy azon az úton gyakoriak a medvetámadások és a versenyzőknek ugyanezzel kell szembenézniük. Nem volt véletlen a beceneve sem az útnak: "Circle of Death". Ez azért karakteresebb név, mint a Termál útja, nem? De ezek mind csak kitalált történeteknek tűnnek amellett, ami valójában történt. Ami nem más, mint hogy a Tourmalet egy új dimenzióba emelte a Tourt.

Ez 1910 július 10-én történt, amikor Lapize és Lafourcade csatázott a hegyen. "Gyilkosok!" - kiáltotta teljesen kimerülve Lapize. De ez már egy másik történet...

Szöveg: Jankó Gergely