Puccio: "Talán az volt a sorsom, hogy soha ne nyerjek"

Augusztus utolsó napján, amikor Jonas Vingegaard épp hegyi befutós szakaszt nyert a Vueltán, Salvatore Puccio szépen csendben bejelentette, hogy a szezon végén abbahagyja.

Tizennégy profi szezon után vonul vissza egy olyan versenyző, aki az igazi segítő mintaképe volt, de soha nem tudott nyerni a profik között.

"Cserébe", 2013-ban egyetlen napig viselhette a rózsaszín trikót, ennél többet pedig egy olasz versenyző nem is kívánhatna magának.

Elég hullámzóan alakult az elmúlt két évem, ráadásul a fiatalok egyre erősebbek, szóval ez valahol egy logikus döntés volt. A 2024-es nehézségek után azt mondtam magamnak, hogy az idei mindenképp egy próbaév lesz. Nagyon profin álltam hozzá az utolsó szezonomhoz, idén télen többet edzettem, mint a tizennégy profi évem alatt bármikor. Sajnos azonban már a Tirrenón sem voltak jó érzéseim, így az lett a célom, hogy eljussak a Giróra. A maximumot nyújtottam, 110 százalékig profi módon álltam hozzá az összes versenyemhez. Talán még egy évig folytathattam volna, de aztán jött a sérülés a Tour of the Alpson, és arra gondoltam, hogy ez talán egy jel.

Mindig rossz volt nézni, ha valaki egy bizonyos kor után még folytatta, erőltette a versenyzést, de csak árnyéka volt önmagának. Én ezt nem szerettem volna, nem akartam így abbahagyni. Elégedett vagyok, nem bánok semmit, mindent ugyanúgy csinálnék. Talán jó lett volna egyszer elmenni a Tourra, de sok éven át indultam a Girón, ahol mindig nagy szeretettel fogadtak a szurkolók.

Mennyit tudtam volna még menni? Maximum egy vagy két évet. Nem akartam csak azért aláírni, hogy ott legyek a mezőnyben, miközben a fiatalok már simán elmennek mellettem, én meg érdemben segíteni sem tudok. Inkább megnyomtam az idei utolsó szezont. Szerencsére a pályafutásom során nem volt sok sérülésem, így mindig eleget versenyeztem.

A család miatt költöztünk. Megszületett a fiam, és a feleségemmel volt egy régebbi megállapodásunk, hogy miatta megyünk haza. Neki is tetszett Monaco, de szerettük volna, ha Tommaso otthon, Assisi mellett, a nagyszülőkkel együtt nő fel, igazi családban. Kerékpárosként évente 200 napot utazunk, és a gyerekem csak az anyját látta volna évekig. Ehelyett most otthon vagyunk, egy emelettel az apósomék felett, és csak 6 kilométerre a szüleimtől. Santa Maria degli Angeliben tele leszünk rokonokkal és ismerősökkel, Monacóban pedig még a szomszédodról sem tudod, hogy kicsoda.

Szerintem annyit, hogy évekig profiként tekert. Segítő volt, nem egy sztár, de legalább profi. Soha nem panaszkodtam, ez a szerep engem soha nem zavart. Nem volt jellemző rám, hogy ilyen-olyan okokkal feladjak egy versenyt, pedig olyat is többször láttam, hogy valaki kamu indokokkal el sem utazott. Talán csak egyszer adtam fel nagy versenyt, még Ausztráliában, mert tényleg rosszul voltam. Soha nem hívtam előző nap a csapatorvost, hogy lázas vagyok vagy elkaptam valamit. Harminchat évesen ezeket a dolgokat is elkezded értékelni.

Húsz nappal a pályafutásom vége előtt írhattam volna az edzőmnek, hogy nincs kedvem, vagy reggel kitalálhattam volna, hogy rosszul vagyok, de ehelyett két teljes napot végigdolgoztam. Három verseny volt hátra, könnyedén lenyomhatnám komolyabb edzések nélkül is, de oda akarta tenni magam az utolsó pillanatig. Csak annyit kértem a csapattól, hogy az utolsó versenyeim Olaszországban legyenek.

Ami nekem nagyon új volt, az a heat training, amikor úgy görgőzöl, hogy teljesen be vagy öltözve. Idén én is csináltam, otthon a garázsban. Plusz ettől a szezontól kezdve elkezdtem heti kétszer konditerembe járni. Reggel fél héttől másfél óra kondi, aztán mentem tekerni.

Nem úgy, mint manapság, amikor jön a tizennyolc éves versenyző, megmondod neki, hogy menjen előre húzni a sort, majd azt válaszolja, hogy küldj oda mást, mert ő az összetettért jött.

Idővel feltűnt, hogy én pont azt a munkát végzem el, amit kevesen szeretnek, de cserébe nagyon tisztelnek. Szerintem jól kerestem, legalábbis a szerepemhez képest. Ha kapitány vagy, sokkal több a stressz, állandóan magas szinten kell teljesítened. Szóval nekem így pont jó volt.

Ha azt nézzük, ki volt elképesztően profi, aki már-már mániákusan odafigyelt a részletekre, akkor egyértelműen Froome. Geraint Thomasról az jut eszembe, hogy ha kicserélted volna a rajt előtt a kerékpárját egy másikra, talán észre sem veszi. Aztán ott van Bernal és Tao, velük nyertem Girót, Froome mellett meg Vueltát is. Talán pont akkor, a 2017-es Vueltán ment nekem a legjobban.

Fogsz még rendszeresen tekerni?
Elgurulok a kávézóig meg vissza, maximum ennyi. Már most is, ha az ismerősök eljönnek velem négy órát tekerni, délutánra holtan dőlök le a kanapéra, és azon gondolkodom, hogy ők miért bírják ilyen jól.

A feleséged mit szólt ahhoz, hogy abbahagyod?
Egyedül döntöttem, bár ő már évek óta mondogatta, hogy fejezzem be. Nemrég beiratkoztam egy sportigazgatói tanfolyamra, mert szeretnék a mezőnyben maradni. Hét éves korom óta kerékpározom, máshoz nem értek.

Menet közben eltettél valamit? Tudatosan gyűjtötted az emlékeket?
Minden szezonból elraktam egy mezt, és a 2017-es bergeni világbajnokságon használt kék kerékpáromat is megkaptam.

Egyetlen versenyt sem nyertem, de volt két második helyem: egyszer a Girón, egyszer meg a Vueltán. Kevés lehetőségem volt, de akkor is Cummings és De Marchi vert meg, két tapasztalt szökevényspecialista. Talán az volt a sorsom, hogy soha ne nyerjek a profik között. De semmit nem csinálnék másként. Leszámítva a sok szenvedést és fáradtságot, ez így volt szép.