Pidcock: „Ha hibázol, a cyclocross képes komplett idiótát csinálni belőled”

A cyclocross számomra színtiszta szórakozásnak indult. A brit junior kerékpáros akadémiára jártam, ahol a pályára és az országútra koncentráltam, a crosst pedig amolyan extraként csináltam, szóval semmi nyomás nem volt rajtam.

Az első külföldi CX-verseny, amin részt vettem, az a 2015-ös Európa-bajnokság volt Hollandiában. A brit válogatottal mentem hajóval, az éjszaka közepén. Olyan volt, mint valami iskolai kirándulás. Huijbergenben homokos pálya volt és nekem csak saras terepre való kerekeim voltak, szóval nem voltam a helyzet magaslatán. Mégis, a mezőny legvégéről rajtolva nyolcadikként zártam.

Mindenki azzal jött, hogy ’Azt a mindenit, ez fantasztikus!’ Pedig csak nyolcadik lettem.

’Mire értitek?’ – kérdeztem tőlük.

’Hát, eddig brit versenyző sosem produkált ilyen jó eredményt’ – mondták.

Úgyhogy azt gondoltam, ’oké, ez tényleg menő.’ De semmi több.

2016-ban indultam először junior világbajnokságon Zolderban. Nagyon erős futamot mentem, pedig megint csak a legvégéről rajtoltam – gondoltam is magamban, hogy jövőre visszajövök és most már megnyerem.

Akkoriban a nagy nevek közül csak Sven Nyst ismertem. Fogalmam se volt arról, ki az a Mathieu van der Poel vagy Wout van Aert. Pedig abban az évben Wout nyert a felnőttek között. Nagyjából hatvanezer ember volt kint a férfiversenyen. Emlékszem, felmásztam egy elkordonozott részre, ahol nem állt senki, hogy onnan nézzem a befutót. Fel akartam venni a telefonommal, de akkora volt a hangzavar, hogy egyszerűen kiakadt a mikrofon. Ez a hangrobbanásszerű szurkolás már a telefonomnak is túl sok volt. Elképesztő volt látni és hallani, hogy a belgák hogyan reagáltak a hazai győzelemre.

A 2017-es vb előtt már én voltam az első számú favorit. Mindössze egy versenyt veszítettem el abban a szezonban. Ez volt a legnagyobb célom valaha, mind a mai napig. Szinte kizárt, hogy még egyszer ennyire rákattanjak valamire. Maszkot is vettem a repülőn, hogy még véletlenül se kapjak el semmit. Igen, mondhatni megelőztem a koromat.

Nem mondanám, hogy ideges voltam. Emlékszem, aznap reggel, miközben a tömtem magamba a reggelit, azon gondolkodtam, hogy abszolút nincs olyan érzésem, mintha ma vb lenne. Aztán, amikor kiértünk a pályára, rákezdett az eső is, szóval jégpályává változott a talaj.

A rajt- és célvonalnál felszórták a pályát homokkal, de az első kanyart már nem, ami murvás volt. Volt ott egy csomó befagyott tócsa, és biztosra vettem, hogy itt lesz bukás. Így kezdtük el a versenyt. A belső ívet választottam, és azon voltam, hogy valahogy jussak túl ezen a kanyaron. Mögöttem jött is a tömegbukás.

Ezután egy francia srác lógott el és vette át a vezetést. De a második kör után már én álltam az élen, és keményen dolgoztam, hogy tovább növeljem az előnyt, miközben próbáltam nem hibázni. Aztán egyszer hallottam, ahogy a hangosbemondó közli, britek haladnak az első három helyen. Ben Turner és Dan Tullett egymással meccselt mögöttem az ezüstért. Alig hittem el. Vagy ötször estek egyenként az utolsó körben. Én eközben csak arra figyeltem, hogy ne kerüljek földre. Végül sikerült, és mindhárman dobogóra állhattunk.

A brit csapatból mindenki fekete karszalaggal tekert. Charlie Craig két héttel azelőtt hunyt el. Charlie az egyik legnagyobb tehetség volt a juniorok között, és szép jövő állt előtte. Álmában érte a halál. Elaludt és már sosem ébredt fel. A kerékpársport egy kicsi világ; mindenki ismer mindenkit. Hogy őszinte legyek, amikor megtudtam, megállás nélkül potyogtak a könnyeim.

Miután elérek egy-egy kitűzött célt, főként csak megkönnyebbülést érzek amiatt, hogy vége. Ez mindig így van. Amikor felkerültem az elit mezőnybe, sok időbe tellett, hogy változtassak a mentalitásomon, mert túlságosan is hozzá voltam szokva a nyeréshez.

Ez egy fontos lecke volt egész hátralévő pályafutásomra nézve, akár az országútról, akár a cyclocrossról beszélünk – nem lehet és nem is fogsz mindig nyerni. Hajtanod kell a látszólag csalódást keltő eredményekért is, hogy később aztán harcolhass a győzelmekért.

Az előző cross-szezonban nem kezdtem jól, csak 17. lettem az első világkupa-versenyemen, de ahogy elkaptam a ritmust, megjöttek az eredmények is.

A gavere-i Superprestige-forduló előtti napon szereztem meg az első szezonbéli dobogómat, és úgy feküdtem le aludni, hogy tudtam, másnap is jó leszek. Tudtam és kész. Elképzeltem, ahogy elrajtolok és elejétől a végéig teljes gázzal nyomom, ahogy juniorként is versenyeztem. Így nyertem meg a junior Paris-Roubaix-t is. Éreztem, hogy nyerni fogok, ami talán furcsán hangzik, de el tudtam képzelni, ahogy megcsinálom és aztán valóban meg is csináltam. Gaverében is ez történt. Jól kellett kezdenem és rögtön az élre törni, aztán csak nyomni, ahogy a csövön kifér. Kockázatos stratégia, de én mindig jobban megyek akkor, amikor a saját versenyemet tudom futni az élen, ahelyett, hogy valakinek a kerekén ülnék.

Ahogy mentek a körök, Van der Poel és Toon Aerts felzárkózott rám és egy kicsit megpihentem mögöttük. Aztán sikerült újra különbséget kialakítanom, Mathieu pedig többször rontott. Először azt hittem, csak defektje volt vagy ilyesmi, és majd feljön rám, de később világossá vált, hogy nem ez történt és erőből sikerült leszakítanom. Nem mondanám, hogy Mathieu repesett az örömtől, hogy tőlem kapott ki, de Wout a legnagyobb riválisa, szóval azért gratulált nekem. Ez volt az első nagy győzelmem crossban. Az első győzelmem, ami számított, azt hiszem.

Egyébként nem ismerem olyan jól Mathieu van der Poelt és Wout van Aertot. Néhány alkalommal Fortnite-oztunk Mathieu-vel, és kifejezetten szeretek Wouttal is beszélgetni, amikor összefutunk a díjátadók után. Mathieu-vel meg leginkább sportautókról szoktunk dumálni. Ő csak a győzelemmel elégedett, míg Wout helyén kezeli az eredményeket. Tudja, hogy akkor is kikaphat, ha mindent belead, mint például az idei vb-n.

Mindketten nagyon erősek és robbanékonyak. A cross gyorssá tesz. Gyorssá és erőssé. Ez meglátszik az országúton elért eredményeiken is. Wout jobban megy hegyre, amit a Touron is megmutatott már, de mindketten tudnak mezőnyhajrákat nyerni és a klasszikusokon is mindig ott vannak az elejében. Én is ez a kategória vagyok. Oké, még talán nem vagyok annyira erős és gyors a sprintekben, de hasonló erényeket hozok a cross-versenyekről, mint ők. Hegyre fel is csak egyre jobb leszek az országúton.

Minél rosszabb az idő, annál jobb vagyok. Vegyük például a 2019-es namuri világkupa-versenyt [Citadelcross]. Ott volt a leghidegebb, ahol mentem, ez tuti. Amikor visszamásztam a lakókocsiba, minden létező törülközőt magamra terítettem, mert az egész testem kontrollálhatatlanul reszketett, mígnem fel tudtam állni és elkászálódtam a zuhanyig. És mindössze egy órát tekertünk az esőben. Ráadásul az utolsó körben eltörtem a nyeregcsövemet, amivel elbuktam a dobogót. De utólag visszagondolva, ez inkább áldás volt, mert máskülönben lehet, hogy ott halok meg kihűlésben.

Namurben gyakorlatilag lépcsőkön küldtek le minket. Jó, tettek rá homokzsákokat, de ez nem jelentett nagy különbséget. Mindenki vacogott. Én annyira átfagytam, hogy már alig tudtam megfogni a kormányt, aztán meg jöttek ezek a lépcsők, majd ráfordultunk egy kockaköves részre, ahol volt egy olyan mély tócsa, hogy csak a jóég tudta, hol az alja. Hatalmas volt, az alján csúszós sárral. Minden körben, amikor ideértem, próbáltam kitotózni, hol lehet a legsekélyebb, de persze sosem sikerült eltalálnom, és mindig le kellett tennem a lábam vagy leszállnom a bringáról.

Kifejezetten röhejesnek tűnhetsz időnként, ez alól pedig még a szakág legnagyobb királyai sem kivételek. Én is jártam már így, például idén Overijsében, az első körben. Teljesen új pálya volt, még nem ismertem annyira jól. Volt benne egy lejtmenetes szektor, majd egy meredek emelkedő, ahová nem volt elég a lendület, úgyhogy fel kellett futni rajta. Lepattantam a bringámról, persze rögtön seggre estem és egyenesen egy operatőr elé csúsztam. Ahogy feltápászkodtam, meg is kérdeztem tőle, ’Felvetted?’ Röhögve vágta rá, hogy ’Hát persze!’ Azt hiszem, az ilyen buta hibák miatt még közönségcsalogatóbb ez a sportág. Jobban tudnak velünk azonosulni a szurkolók; a bukások emberibbé teszik a versenyzőket.

Ha már csak egy kicsit is rosszabb napot fogsz ki, az cyclocrossban durván megbosszulja magát. Sokkal több időt és teret veszítesz ilyenkor, mintha országúton tekernél, ahol azért beleférhet egy-egy rossz nap. Itt a rajt pillanatától teljes gázon kell menni – az első kanyar előtt is óriási sprint van –, szóval ha nem vagy a topon, időd sincs arra, hogy belerázódj, mint egy országúti versenyen. Azonnal a mezőny végén találod magad.

Teljes képtelenség egy CX-versenyt modellezni edzésen. Még ha meg is próbálod, az elejétől nyomod és végig fenntartasz egy magas tempót, akkor sem lesz ugyanolyan, mint egy éles futamon – közel sem. Ráadásul verseny közben nem érzed, mennyire fáj. Minél gyorsabban mész, annál jobban elönti a testedet az adrenalin, és egyre jobban érzed magad. Legalábbis én így élem meg. Amikor jól megy, és sikerül hibátlanul összerakni a köröket és a szektorokat, az nagyon jó érzés, még ha nagyon intenzív is a verseny. Egyre jobban beszippantott ez a szakág, mert úgy éreztem, jó vagyok benne, és ma már ez a munkám.

via Cyclingnews