Paul Seixas nem elégszik meg a második hellyel – és ez néha a családját is megrémíti

Paul Seixas édesapja természetesen fia fantasztikus idényéről is mesélt a francia lapnak annak apropóján, hogy a Decathlon CMA CGM 20 éves bringása megszerezte az első klasszikus egynapos-győzelmét a 2026-os Lombardián.

A Seixas család nagyobbik része lemaradt Paul nagy győzelméről, a szülők ugyanis épp Zürich környékén voltak, ahol a család másik bringása, Paul öccse, Nino a hatodik lett a steinmauri junior cyclocross-versenyen. ”Szakadó esőben, éppen a kerékpárokat tisztítottuk” – mesélte nevetve az édesapa, Emmanuel, amikor arról kérdezték, hol volt, amikor a fia meghódította a Lombardiát.

Nyilván nem arról van szó, hogy ne hitt volna a fia győzelmi esélyeiben, éppen ellenkezőleg. Feleségével, Emmanuelle-lel az évek során megtanulták, hogyan támogassák gyermekeik szenvedélyét úgy, hogy közben megőrizzék a kellő távolságot. Természetesen ők is rendkívül büszkék Paul idei szezonjára: nyolc győzelem került Seixas neve mellé, a Lombardia mellett a Flèche Wallonne-t és a Faun-Ardèche Classicot nyerte meg, emellett behúzta a baszk kör összetettjét, ahol három szakaszt is nyert, és egy algarve-i szakaszon is ő ért elsőként célba még februárban. Na, de nézzük az interjút!

EMMANUEL SEIXAS: Az első, amelyet az algarve-i körverseny második szakaszán aratott. Óriási megkönnyebbülést jelentett, mert Paul minél hamarabb győzni akart az idényben, és rengeteget dolgozott azért, hogy ez összejöjjön. Amikor megláttuk a versenynaptárát, azt gondoltuk, nagyon nehéz dolga lesz, és már egyetlen győzelem is fantasztikus eredménynek számítana. Ehhez képest nyolcszor nyert. Eleinte nem is igazán értettük, mire készül. Úgy gondoltuk, egy olyan versenyen, mint például az Alpes-Maritimes, könnyebben megszerezhetné az első sikerét, és közben tapasztalatot is gyűjthetne. Aztán megláttuk az algarve-i körverseny rajtlistáját, és azon töprengtünk, hogyan fogja legyőzni João Almeidát, aki akkoriban elképesztően erősnek tűnt. Paul viszont magabiztos volt, és mint kiderült, nem alaptalanul. Ezzel a győzelemmel átszakadt benne egy gát.

A Strade Bianche mindenképpen fontos állomás volt. (Seixas második lett Tadej Pogačar mögött, de Isaac Del Torót megelőzve – a szerk.) Bár nem tartozik a Monumentumok közé, már az is rendkívüli teljesítmény, ha valaki az első tízbe kerülhet ezen a versenyen. Paul később mesélte, hogy nehezen tudott eligazodni Isaac Del Torón, mert az arcáról semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni. Akkor sem mutat semmit, amikor már teljesen a határán van.

Nem szeret feladni semmit, és akkor is küzdene, ha az utolsó helyen állna. De imád győzni, és számára minden más eredmény másodlagos. Ráadásul a lehető legerősebb ellenfeleket akarja legyőzni.

Amikor azt mondja, hogy győzni akar, az minket egy kicsit mindig aggaszt, mert számára nincs különbség a második, a harmadik vagy akár a tizedik hely között.

Az olyan vereségek pedig, mint a világbajnokságon elért tizenötödik helye, különösen bosszantják. De ott még a dobogóval sem lett volna elégedett, azt is hatalmas csalódásként élte volna meg. Neki csak a világbajnoki cím számított, semmi más. Láttuk, mennyire keményen ostorozza magát egy-egy kudarc után, de ő így vezeti le a feszültséget, aztán továbblép. Inkább vállalja a vereséget, ha tanulhat belőle.

Aznap nagyon megijedtünk, mert nem kaptunk róla híreket, és felvételeket sem láttunk a történtekről. Másnapra azonban már megnyugodtunk, mindene fájt, de egyébként jól volt. Részben ő maga is hibás volt a történtekben. Tudja, hogy túl nagy kockázatot vállalt, egy kicsit túlságosan is játszott a tűzzel. Ebben a szezonban megtanult néhány fontos leckét, és ezek a tapasztalatok a javára váltak, a Lombardián például a lejtmenetekben már jóval óvatosabb volt, okosan kezelte a helyzeteket.

Egy hetet töltött velünk otthon. Sokat szenvedett, próbált edzeni, de egyszerűen nem ment neki. A csapata végig mellette állt, és napról napra figyelték az állapotát, de aztán jött az újabb probléma: a barcelonai csapatidőfutam előtti napon ismét elesett. Megcsúszott a villamossíneken, és az összes sebe újra felszakadt. Ezt titokban tartották, nehogy az ellenfelek tudomást szerezzenek róla, de nagyon nehéz időszak volt. Ennek ellenére fizikailag csúcsformában volt, és a történtek végül nem befolyásolták az eredményét.

Amennyire csak lehetett, igyekezett távol tartani magát a megkeresésektől és a körülötte zajló felhajtástól, bezárkózott a saját világába, és kizárólag a versenyre koncentrált. A második hét után azonban egyre feszültebbé vált. Néha már attól is tartott, hogy az emelkedőkön a szurkolók meglökik, és emiatt elesik. A harmadik hétre ez már mentálisan is egyre jobban megviselte, az utolsó két-három napra teljesen kimerült, és már állandóan azon járt az esze, hogy bármikor történhet vele valami.

Ez eddigi pályafutása legszebb győzelme, és talán a leginkább magától értetődő is. Ha leteszik egy emelkedő lábához, akkor egyszerű a képlet: az nyer, aki a legerősebb. Ez nem olyan verseny, ahol apróságokon, például a helyezkedésen múlik a végeredmény. Itt egyértelmű volt, ki a legjobb.

Ha megnyerné a Flandriai körversenyt vagy a Liège–Bastogne–Liège-t, azzal megint egy egészen más szintre lépne, de ha belegondolok, már az is egészen elképesztő, amit a világbajnoki időfutamon művelt: harmadik lett Remco Evenepoel és Filippo Ganna mögött, ráadásul sík terepen. A győzelmeken túl ez a bronzérem önmagában is hihetetlen teljesítmény egy hegyimenőtől.

Szerintem még rengeteget kell tanulnia, sok területen van hová fejlődnie, és ezt ő maga is pontosan tudja. Az az álma, hogy egyszer megnyerje a Tour de France-ot, de ettől még nagyon messze van.

Lombardiában ráadásul nem indult Pogačar, aki jelenleg a legjobb, így Paul sosem tudhatja meg, mi történt volna, ha ő is ott van. Ha legyőzte volna, akkor azt mondhatná magának, hogy rendben, sikerült szintet lépnem. Liège-ben, a Roche-aux-Faucons emelkedőjén már kezdtünk hinni benne, hogy ez megtörténhet, aztán utolért minket a valóság. Paul teljesen elkészült az erejével, és jót tett neki, hogy kikapott. Még csak most kezdődik a pályafutása, jövőre pedig még nagyobb nyomás nehezedik majd rá.

Igen, továbbra is nagyon élvezi a bringázást. A lombardiai győzelme után például el sem merte mondani nekem, hogy másnap rajthoz áll egy MTB-versenyen, a Roc d’Azur CIC-n. Csak a csapatától tudtam meg...

Szereti a kerékpározás kicsit őrültebb oldalát is, és nagyszerű volt látni, hogy olyasmivel foglalkozhat, amit igazán szeret. Ahogy tavaly is, amikor körbetekerte a Mont Blanc-t. (2025 októberében 323 kilométert teljesített, több mint 8000 méternyi szintemelkedéssel – a szerk.)

Ha valaki azzal áll elő, hogy van egy izgalmas program, amit érdemes lenne kipróbálni, Paul rögtön vevő rá. Egy feltétellel: legyen hozzá kerékpár. A kerékpározás egész életében elkíséri majd. Ez a szenvedélye.