A Milánó-Sanremót talán 2 évvel azelőtt láttam először, hogy hivatalosan is profi lettem. Gyerekként nem néztem sok kerékpárt a tv-ben, egyáltalán nem követtem a sportágat, szerintem 12 éves koromig azt sem tudtam, hogy létezik ez a verseny.
Nekem sokáig a tekerés csak egy jó szabadidős tevékenység volt, mivel nem készültem profi pályafutásra. Élveztem a sulit, szerettem tanulni, mérnöknek készültem és egyetemre akartam menni. Fel sem merült bennem, hogy a tekerésből fogok megélni. Akkor futott át először az agyamon, hogy profi leszek, amikor juniorként elkezdtek jönni az eredmények.
Mivel tisztában vagyok a képességeimmel, és látom, mit tudnak a fiatalok, nem hiszem, hogy valaha is elég jó leszek ahhoz a Liège-Bastogne-Liège vagy a Lombardia megnyeréséhez. Nem mászok rosszul, a jobb napjaimon talán a top 10-ben tudnék végezni, de ezeken az egynaposokon én egyáltalán nem vagyok ott a nagy esélyesek között.
Kerékpár
Tényleg létezik olyan francia, aki inkább nyerne Flandriát, mint Tour-szakaszt
17 PERCE
A Milánó-Sanremo viszont tényleg egy kb. öt perces erőpróba, ami meg nekem nagyon megy. Azaz ha klasszikust akarok nyerni, itt lehet esélyem.
Kezdjük a lényeggel: az állítható nyeregcső nem az én ötletem volt. A csapatunk vezető szerelője, Filip Tišma találta ki, még tavaly novemberben. Edzőtáborban voltunk, amikor bedobta az ötletet, és január elejére már el is készült az első ilyen modell, amit azonnal tesztelni tudtam.
Kezdetben kicsit pesszimista voltam, nem igazán hittem benne. De amikor először kipróbáltam, teljesen lenyűgözött. Pár próba után biztos voltamm benne, hogy ez a nyeregcső igenis komoly pluszt jelent majd a lejtmenetek során.
Stabilabbá és biztonságosabbá teszi a kerékpárt, könnyebb vele korrigálni a hibákat, és komfortosabban érzed magad a lefelékben. Nem tudom, hogy gyorsabb leszel-e tőle, de könnyebbé teszi a lejtemeneteket, ez biztos. Később a Touron szintén használtam, és ott is ezt tapasztaltam.

Matej Mohoric

Fotó: AFP

Aztán eljött a március, vártam, hogy élesben is kipróbáljuk a dropperes nyeregcsövet, erre pár héttel korábban elestem a Strade Bianchén. Megütöttem a térdem, jó pár nap kiesett, talán csak a Sanremo hetében kezdtem el újra edzeni. Még az is felmerült, hogy kihagyom a versenyt.
De meg akartam próbálni, még akkor is, ha nem voltam száz százalékos állapotban. Tudtam, hogy megvan bennem az erő az utolsó emelkedőre, de abban már nem voltam biztos, hogy az állóképességem meglesz-e a verseny végéig. Szerencsére a Milánó-Sanremo csak az utolsó egy órában igazán kemény, de az talán az egész idény legintenzívebb hatvan perce.
A csapatnál mindenki tudott a sérülésemről, benne volt a pakliban, hogy nem bírom végig, de azért ott voltam a védett emberek között. Mivel a hajrában éreztem az erőt, szóltam is a srácoknak, hogy minden oké velem, így elkezdtek értem dolgozni.
Érdekes a Sanremo, mert mindenki az utolsó órára vár, és épp ezért az idő múlásával párhuzamosan, folyamatosan nő a feszültség. Ez egy kivárós játék, de a verseny végéig azért elég sok időd van beszélgetni. Menet közben sokan odajöttek hozzám, és a dropper nyeregcsővel kapcsolatban kérdezősködtek.
De olyan sokan, hogy egy idő után, megpróbáltam kihasználni az egészet. Mondtam nekik, hogy akkor pluszt jelent, hogy lehetetlen követni a lejtmenetben. És nagyon vigyázzanak, ha esetleg mögöttem jönnek.
Páran talán elhitték, mások nyilván nem. De ki tudja, lehet a végén ez a pár mondat ott maradt a fejekben.
Szerencsére Pogačar és az UAE kemény versenyt akart, így már a Cipressán sokan leszakadtak, de azt túléltem, és utána a Poggio már nem is tűnt olyan durvának. Aztán Tadej megindult, ráadásul némi szembeszélben. Tudtam, hogy ott kell maradnom a csoportban, és szélárnyékban bírni fogom. Nem néztem a wattmérőt, nem érdekeltek a számok, csak arra figyeltem, hogy ne szakadjak le.

Matej Mohoric

Fotó: AFP

Azt mondtam magamban, addig fogok kitartani, amíg fel nem robbannak a lábaim. Nem érdekelt, hogy túl gyorsan vagy túl lassan megyek, csak a legjobbat akartam kihozni magamból. Nem nézelődtem, nem gondoltam arra, mennyi lehet hátra az emelkedő tetejéig. Csak azt akartam, hogy a többiekkel együtt maradjak, és legyen esélyem viszonylag előlről kezdeni a Poggio lejtmenetét.
A korábbi évekből kiindulva tudtam, hogy ez egy elég rövid lefelé, és nincs sok idő arra, hogy kiválaszd a pillanatot. Egyszerűen úgy kell menni, mintha minden kanyar az utolsó lenne, hiszen tényleg csak hat olyan pont van, ahol igazából fékezni kell. Így teljes gázzal nyomtam.
Volt egy pillanat, amikor érdekelt az előnyöm, így hátranéztem a vállam fölött. De közben elindultam oldalra. Veszélyesnek tűnhetett a dolog, de akkor egyáltalán nem érdekelt. Nem emelte meg a pulzusomat, nem kezdtem pánikolni, vagy finomabban menni.
Koncentrált maradtam, visszaugrottam az útra, és mentem tovább. De nem sokkal később másodszor is rontottam, és az már meredekebb volt. Az utolsó kanyarban elvesztettem a tapadást, így majdnem kicsúsztam.
Na akkor durván verni kezdett a szívem. Halálra rémültem, pedig tudatosan csináltam az egészet. Azt a kanyart jóval a határon túl vettem, mert azt hittem, ha normálisan fordulok, akkor a többiek visszajönnek rám.
Ezért elég nagy kockázatot vállaltam, és szinte fékezés nélkül mentem be a kanyarba. Ennek az lett a vége, hogy a normálisnál nagyobbat kellett fékeznem, és szinte teljesen lelassultam.

Matej Mohoric

Fotó: AFP

Kár érte, de így legalább nem buktam. Abban a kanyarban az egész tavaszom elúszhatott volna.
Picivel a lejtő vége után, amikor hátranéztem és láttam, hogy 300 méternyi előnyöm van, szinte biztos voltam a győzelemben.
Előzetesen tanulmányoztam a pályát és tudtam, hogy a lejtő aljától a célig kevesebb, mint két perc kell. És ezt picivel hatvanas átlag alatt lehet lehozni. Azaz, amennyiben két perc alatt szeretnéd ledolgozni azt a 300 métert, ahhoz kb. 100 watt pluszra van szükséged. Ami ilyenkor már rengeteg.
Hazaértem, és ez nem csak az én sikerem volt, hanem a komplett csapaté. A srácok bíztam bennem, tényleg együtt nyertük meg a Sanremót.
Talán vannak, akik erre az egynaposra nem kapják fel a fejüket, de Olaszországban kevés nagyobb eredmény van, mint győzni a Milánó-Sanremón. Ez nekik olyan, mintha a Touron húznál be egy szakaszt.
Nem mondom, hogy valamelyik háromhetesen egyszerűebb nyerni, de talán az öt nagy egynaposból egyet elvinni, valahogy mégis nehezebb.
Természetesen azért mindkettőt elég komoly megcsinálni.
(Cyclingtips)
Kerékpár
Ha lemaradtál a novemberi hírekről, akkor mi segítünk - ESB podcast (11.30)
4 ÓRÁJA
Kerékpár
A legnagyobb győzelmeivel emlékezünk Davide Rebellinre
EGY NAPJA