Eurosport
Michael Woods: Az életben az a legizgalmasabb, ha vállalod a kihívásokat
Publikálva 25/09/2018 - 11:16 GMT+2
A srácról, aki nem adta fel, és végül az országúti kerékpárban valósította meg önmagát.
Eurosport
Fotó: Eurosport
Egy háromhetesen a szakaszok vége sosem unalmas. De amikor Michael 'Rusty' Woods elsőként haladt át a célvonalon a Balcón di Bizkaia tetejére érve az idei Vuelta 17. szakaszának végén, az tényleg egészen különleges volt.
Ez volt a 31 éves kanadai hegyi-menő első WT-szintű győzelme, ami már önmagában is nagy eredmény. Ráadásul e mögött a siker mögött egy szívbemarkoló történet is húzódik.
"A sportigazgatóm, Juanma Garate az utolsó 500 méteren azt kiabálta a fülemre, hogy 'Csináld meg a családodért!'" - mondta Woods a győzelme után elcsukló hangon. "A feleségem két hónappal ezelőtt hozott világra egy babát, aki sajnos akkor már nem élt. Mi elvesztettünk egy kis srácot. Hunternek hívták. Végig, amíg tekertem fölfelé, csak rá gondoltam, őérte akartam ezt a győzelmet. Iszonyatosan akartam. És megcsináltam."
Ha ez a felejthetetlen győzelem nem jött volna össze, Woods akkor is megérdemelné, hogy írjunk róla. Korábban kifejezetten jó középtávfutó volt, olyannyira, hogy kanadaiként, hazai földön máig neki van a legjobb ideje az egy mérföldes távon (3:57).
2011-ben, tehát nem előbb, mint 25 éves korában kezdett csak kerékpározni, azt követően, hogy sorozatos sérülések miatt abba kellett hagynia a futást. 2012-ben vett részt első versenyén, 2013-ban lett profi, két év múlva pedig, azaz 29 évesen leszerződtette egy WT-csapat, a Cannondale.
Nem kellett neki sok, pillanatok alatt berobbant a legjobbak közé. 2016-ban már képviselte hazáját a riói játékokon, 2017-ben top 10-es volt a Vueltán, az idei Liége-en pedig második lett Bob Jungels mögött.
A már visszavonult Phil Gaimon a következőképpen emlékszik vissza az akkor újonc Woodsra egy Santa Barbara-i edzőtáborból, ahol a fiatal kanadai leszakította őt az egyik emelkedőn:
"Amikor kiállt a nyeregből, valami egészen különös dolog történt. Mike lábai ott voltak a pedálban, fogta a kormányt, de amit csinált az nem kerékpározás volt. Ő futott."
Woods egyébként, mint szinte minden rendes kanadai kis srác, hokis akart lenni. Amikor belátta, hogy ez nem fog összejönni, fogta magát, kiment az atlétikapályára, és eldöntötte, hogy futó lesz.
"Tele voltam ambícióval, valamiben mindenképpen nagy akartam lenni. A suli nem ment túl jól, nem kötött le, mert tele voltam energiával, a sportokban viszont annál inkább megtaláltam a helyem. A futópadon rendkívül hosszú ideig képes voltam fókuszált maradni, viszont a sulipadban ez egyáltalán nem sikerült."
"Szerencsére a szüleim támogattak a futásban. Nagyképűen azt mondtam az apámnak, hogy 'nyugi, apa, nem kell majd fizetned az egyetemet, mert ösztöndíjas leszek'. Aztán mondjuk így is történt. Egyre komolyabb célokat tűztem ki magam elé, és bár anyuék nyilván nem mindig hitték, hogy meg is tudom őket valósítani, ők egyre csak bátorítottak engem. Ez volt akkor is, amikor kijelentettem, hogy 4 percen belül fogom futni az egy mérföldet."
A futás volt számára az első. A kerékpár először akkor jött a képbe, amikor megsérült. Ilyenkor, mivel tele volt energiával, valamit azért mégiscsak csinálnia kellett. Ő pedig fogta magát és elkötötte a faterja keróját, és azzal vezette le a benne lévő fölösleges kraftot.
"Mivel a futásban korán jöttek a jó eredmények, az elvárásaim egyre magasabbak voltak magammal szemben. Amikor azonban a sérülések egyre gyakoribbá váltak, a karrierem elkezdett darabjaira hullani. Ez nehéz időszak volt. Mivel mindenek előtt futónak tartottam magam, így teljesen magamba roskadtam és totálisan szétestem."
"18-20 évesen, mikor egyre gyorsabb és gyorsabb voltam a pályán, nem csupán jobb futónak, jobb embernek is éreztem magam. Ez a felépítmény kezdett el omladozni 20 és 24 éves korom között, az állandó sérülések miatt."
Ekkor jött a kerékpár mint mentőöv. Mint második esély.
"A futásban azt szerettem, hogy a segítségével ki tudtam engedni a fáradt gőzt. Amikor sérült voltam, a kerót is arra használtam, hogy megszabaduljak a stressztől. És a dolog bejött. Egyszer csak ráéreztem, hogy kerékpáron is el tudom érni ugyanazt a flow-t, és még a lábfejem sem fájt. Fantasztikus volt."
Ez mind szép és jó, de ebből még nem feltétlenül következett, hogy akár profi kerékpáros is lehet belőle.
"2011-ben eltört a lábfejem, immáron sokadjára, de ezúttal utoljára. Iszonyú frusztrált voltam. Az előző sérülésem utáni első versenyemen ismét csak megsérültem. Teljesen kész voltam. Elly, a barátnőm, aki azóta már a feleségem, mindezt kénytelen volt végigélni velem, és aztán az ő vetette fel, hogy akár profi kerékpáros is lehetnék. Azt mondta, 'figyelj, első osztályú atléta voltál, miért nem próbálod meg a kerékpárt is? Én támogatlak mindenben.' Elképesztő, mennyire hitt bennem, én pedig belevágtam.
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés