Egy igazi művész volt, aki arra született, hogy versenyző legyen – 20 éve hunyt el Marco Pantani

Bodnár Gergő

Frissítve 14/02/2024 - 16:20 GMT+1

„Ha én gép voltam, őt kétségkívül egy művésznek kell neveznünk.” Ezt mondta pár éve nagyon találóan Lance Armstrong arról a Marco Pantaniról, aki napra pontosan 20 évvel ezelőtt vesztette életét. A halála körülményei máig tisztázatlanok, de ő még mindig az olasz szurkolók egyik legnagyobb kedvence.

Marco Pantani

Fotó: AFP

Ezerkilencszázkilencvennyolc júniusa, edzés közben, valahol Rimini közelében.

- Te Robi, szerinted ki nyeri a Tourt?

- Talán Ullrich. Azok közül, akik kizárólag erre a versenyre készültek, nekem ő tűnik a legerősebbnek.

Giro d'Italia

Pantani, Kubala és egy verhetetlen focicsapat – miért Torinóból rajtol a Giro?

04/05/2024 - 11:27

- És szerinted kinek lehetne esélye a dobogóra?

- A spanyolok vagy a festinások közül valakinek. Ők mintha repülnének ebben az évben.

A beszélgetés két Bianchin tekerő olasz versenyző között zajlott le bő egy héttel azt követően, hogy Marco Pantani megnyerte az 1998-as Girót.

- Robi, mit szólnál ahhoz, ha én is indulnék a Touron?

- Biztos jó lennél. Egy szakaszgyőzelem simán benned van, talán kettő is.

- De az összetett?

- Miért ne. Figyelembe véve, hogy mennyi időfutam lesz, a dobogó sem elképzelhetetlen.

- Na jó, de a sárga trikóra lenne esélyem?

A válaszokat az a Roberto Conti adta, aki Pantani egyik legjobb barátjának és állandó edzéstársának számított. Jól ismerték egymást, szinte mindig együtt tekertek.

"Már napok óta vártuk, hogy bejelentse az indulását. Biztosak voltunk benne, hogy érdekli a Tour, de valahogy senki nem akarta, vagy nem merte megkérdezni. Csak két héttel voltunk egy brutálisan kemény Giro után.”

1998-ban a labdarúgó-világbajnokság miatt alig 40 nap szünet volt a két nagy körverseny között, de ez Pantanit a legkevésbé sem zavarta.

"A Giro után nagyjából egy hétre letette a kerékpárt. Részt vett a róla szóló rendezvényeken, interjúkat adott, és közben alig tekert. Magához képest persze. Este bulizgatott, másnap délelőtt viszont már kint volt az úton. Nem nagy tempóban ment, de közel 2-3 órát edzett naponta. Cesenaticóban lakott, onnan ment el San Marinóig és vissza” – mesélte Conti, aki 3 éven át tekert a Mercatone Uno csapatában.

„A Giro után pár napig bulizgatott, élvezte az életet, aztán mintha mindent elvágtak volna, abbahagyta az ünneplést, kikapcsolta a telefonját, és elérhetetlenné vált az újságírók számára. Elkezdett komolyan készülni. Felhívott engem és Marcello Sibonit, hogy mit szólnánk ahhoz, ha együtt edzenénk a következő napokban.”

És a Mercatone Uno három versenyzője nekilátott a munkának.

"Mindig reggel 10 körül találkoztunk Riminiben. Marco kilenc előtt indult el otthonról, Cesenában felszedte Sibonit, és jöttek hozzám. Mindig elmentünk San Marinóba, menet közben pedig két emelkedőt, a Carpegnát és a Fumaiolót érintettük. Napi 200 kilométert mentünk, aztán jött volna a pihenőnap, de nem neki. Mert ő nem tudott leállni. Marco képtelen volt pihenni, mindig azt mondogatta: 'Két óra nekem nem elég, az semmi. Olyan, mintha nem is mentem volna.' Szóval a pihenőnapon általában 3-4 órát tekert.”

Contiék kifejezetten várták a hétvégét, mert a versenyek sokszor könnyebben voltak számukra, mint a Pantanival töltött edzések.

- Marco, mikor megyünk már haza? Hat órája tekerünk, és elég messze vagyunk Cesenától.- Tudod Robi, egy átlagos gyári munkás 8 órát dolgozik. Nekünk miért kellene kevesebbet?

Marco Pantani

Fotó: AFP

Pantaniról sok mindent mondtak az évek során, de egy biztos, az edzésessel soha nem viccelt, és olasz létére kifejezetten pontos volt.

„Tényleg soha nem késett. Ha néha nem érkezett meg időben, akkor is valahogy értesített minket. Azt tudtuk, mikor kezdjük az edzést, de azt nem, hogy mikor hagyjuk abba. Reggel kilenckor találkoztunk, és délután öt környékén még nem voltunk otthon. Soha nem tudtuk előre, mennyit fogunk menni.”

Sokan mondják, hogy Pantani nem használt táblázatokat, hanem ösztönből edzett. Ezt Conti is megerősíti.

"Soha nem végeztünk személyre lebontott feladatokat, nem volt olyan, hogy ma csak az időfutamra edzünk. Marco még pulzusmérőt sem használt. Mi azért próbáltuk figyelni a számokat, de őt ez nem érdekelte. Nekünk egy dologra kellett figyelnünk, hogy tartsuk vele a lépést. A San Marino felé vezető út volt a kedvence, több százszor megtette. Emlékszem, a végét 53/17-es áttétellel tekerte. Brutális volt.”

Hárman készültek, de a két segítő sokszor egyedül maradt az emelkedőkön. Pantani az esetek többségében fent várt rájuk a hegytetőn.

"Elindult, mi meg csak néztük. Az már nagy eredmény volt, ha az utolsó kilométeren belül együtt voltunk. Marco keveset beszélt, nem igazán mondta el, hogy milyen állapotban van. Persze, látszott rajta, ha csúcsforma közelében tekert, mert akkor elég hamar leszakított minket. Mikor felértünk, csak ennyit kérdezett: biztosan széthajtottátok magatokat?”

- Robi, lassan álljunk meg, inni kellene. Megint nem hoztam magammal kulacsot.- Rendben, pár perc és ott lesz egy bár.- Nem, én arra gondoltam, hogy majd a hegytetőn iszunk.- De Marco, az még 20 kilométer!- Nem baj, nyomjuk!

Marco Pantani, 50 years old

Fotó: Eurosport

Conti tisztán emlékszik rá, hogy Pantaninak volt egy furcsa szokása: általában nem vitt magával kulacsot.

„Sokszor tényleg nem volt nála, de amikor hozott, a kulacsa általában üres volt. Mindig menet közben beszéltük meg, hogy hol állunk meg enni és inni. Volt egy állandó helyünk, a Monte Fumaiolo tetején, ott mindig egy kis szendvicset és valamilyen üdítőt kért. Sokszor előfordult vele, hogy nem hozott magával pénzt, és ezt csak a rendelés után vette észre. Ilyenkor persze egyikünket sem hagyták fizetni, mivel mindig felismerték” – mesélte Conti.

„Néhány imbuszkulcs viszont mindig volt nála, emlékszem rá, ahogy ott csörögtek a zsebében. Ha megálltunk, egyből állított valamit a kerékpárján, ilyen szempontból nagyon alapos volt.”

Tanítani valóan mászta a hegyeket, egyszerűen erre született. Igazi versenyző volt, a hegyimenők prototípusa. Máig ő az utolsó, aki megcsinálta a Giro-Tour duplát.

Amikor a 2002-es Fléche-Wallonne előtt sajtótájékoztatót tartott, valaki feltette neki a kérdést: miként lehetséges, hogy ilyen őrült tempóban képes megmászni a legendás hegyeket?

Pantani ennyit válaszolt:

"Mindig a lehető leggyorsabban akarok felérni a csúcsra, úgy kevesebb ideig érzem a fájdalmat.”

(Forrás: BiciSport)

Kerékpár