A hulló falevelek klasszikusa, ami felett a kerékpárosok védőszentje őrködik

Szombat reggel van, így Ivan Cavani kipakolja a székeket, asztalokat Magreglio 17. századi templomának szomszédságában megbújó büféje elé – nagy forgalom várható ma a Chiosco del Ghisallóban. Az emberek már gyülekeznek a téren, ahol Ivanék üzlete is található. Az óriáskivetítő is a helyén. A hithű kerékpárrajongók időről-időre elzarándokolnak ide, hogy tiszteletüket tegyék Fausto Coppi és Gino Bartali szobormásai előtt, majd körülnézzenek a kerékpáros múzeumban, vagy betérjenek a dombtetőn álló szentélybe, mely a ghisallói Madonna nevét viseli, akit 1949-ben a pápa a kerékpárosok védőszentjévé avatott. De a mai egy különleges nap Magreglióban.

Néhány órán belül a világ legjobb kerékpárosai kapaszkodnak fel az emelkedőre, pont a Chiosco del Ghisallo terasza előtt, ahol lelkes nézőtömeg várja őket. „Nekünk ez a legfontosabb nap az évben” – mondja Ivan, a jól pozícionált büfé tulajdonosa.

Ez a Lombardia szombatja: az idelátogatók végigizgulhatják a versenyt az óriáskivetítőn, vagy épp gyönyörködhetnek a Comói-tóra nyíló pazar kilátásban egy bringás témájú szendvicset majszolva – kérhetnek Cipollinit, Pantanit, de a bátrabbak megkóstolhatják az Armstrongot is – míg ide nem ér a mezőny. Ahogy meghallják az első kísérőmotorosok zaját, a vendégek sietősen felsorakoznak a Gino Bartaliról elnevezett utca mentén, hogy arra a néhány pillanatra elcsípjék kedvenceiket, amint átbuknak a dombtetőn.

„Mindig vannak kerékpárosok, akik megpihennek itt egy kávéra” – mondja Ivan, aki már 16 éve vezeti a Chioscót. „De amikor Lombardia van, megtelik a hely. Mindig izgatottan várjuk a profi mezőnyt, de főleg az olaszokat. Hatalmas buli volt itt, amikor Vincenzo Nibali nyert.”

A Madonna del Ghisallo már 1919 óta a „hulló falevelek klasszikusának” (Classica delle Foglie Morte) állandó eleme, és sokszor volt kulcsmomentumok színhelye is a 116 éves múltra visszatekintő verseny történetében.

Fausto Coppi például a Ghisallón mutatott be sorsdöntő támadást 1946-ban, majd Milánó határában elszólózott az élcsoportból, így ő ért először célba a Vigorelli velodromban (1961-ig Milánó volt egyaránt a rajt és a cél helyszíne is). Ez volt „Il Campionissimo” első Lombardia-győzelme az azóta is rekordot jelentő öt közül, és szinte szokásává vált a szentélyhez felvezető emelkedőn támadni.

Ám 1956-ban nem az ő tervei szerint alakult a verseny: noha kiváló esély mutatkozott arra, hogy Coppi győzelemmel zárjon le egy, a klasszisához képest visszafogott szezont, egy felpaprikázott Fiorenzo Magni elterelte a figyelmét. Magni, akire állítólag Coppi szeretője gúnyos megjegyzéseket tett verseny közben, dühből felzárkózott az esélyesek csoportjához. A két olasz csak egymással volt elfoglalva a hajrában, kettejük civakodásából pedig az újonc francia, André Darrigade profitált, aki fél kerékkel lenyomta Coppit Milánóban.

Az akkor még amatőr Marino Vigna, aki a befutó helyszíneként szolgáló velodrom közelében lakott, élőben követte a történéseket. „Magni és Coppi nem jöttek ki jól egymással. Igazság szerint a közönség nem igazán kedvelte Magnit a politikai nézetei miatt, és azt szerették volna látni, ha Coppi nyer, ami már a hatodik győzelme lett volna. Coppi eleinte azt is hitte, hogy nyert, de amikor észrevette, hogy Darrigade az utolsó métereken feljött és megelőzte, teljesen összezavarodott és sírva fakadt.”

Ez volt Coppi utolsó Lombardiája.

A kétszeres győztes Felice Gimondi ugyancsak szerette megnyomni a Madonna del Ghisallót. Lánya, Norma, aki jelenleg az olasz kerékpáros szövetség alelnöke, azt meséli, ez a kaptató volt a papája kedvence.

Persze nem a Ghisallo a lombard körverseny egyetlen ikonikus emelkedője, még ha ez is az egyetlen stabil pont az útvonalában. A szervezőknek számtalan opciója van, a befutó helyszínétől függően. Ha Bergamo felé halad a mezőny, előszeretettel használják például a 12 kilométer hosszú, 8%-os átlagmeredekségű Valcavát, amikor viszont Como a célváros, a versenyzők egy pillanatra sem pihenhetnek meg a tóparton, hiszen közvetlenül a cél előtt még le kell küzdeniük a rövid, de annál kellemetlenebb San Fermo della Battaglia (2.7 km, 7%), illetve a kicsit hosszabb, és még meredekebb Civiglio (4 km, 10%) kombóját.

A legrettegettebb mind közül pedig a Muro di Sormano, ami egyre gyakrabban tűnik fel a szintrajzon. Ezen a bő két kilométeres erdei ösvényen keresztül lehet rövidebb – de bitang nehéz – úton feljutni a Sormano-hegy tetejére. A Murót egyébként Vincenzo Torriani, a Giro egykori teljhatalmú ura és a Lombardia kísérletező szellemű versenyigazgatója fedezte fel egy családi kirándulás során 1959-ben, és úgy gondolta, ezzel az akkor még aszfaltozatlan falacskával lehetne szétzilálni a mezőnyt, amikor Comóban van a befutó. Nem aratott vele osztatlan sikert.

Miután 1960-ban és 1962-ben felvitték rá a mezőnyt, a közutálatra szert tevő Murót jó időre száműzték az útvonalból, mondván túlságosan nehéz. Norma Gimondi szerint édesapja azt mondta neki, hogy a legjobb tíz versenyzőt leszámítva a többiek mind leszálltak és inkább tolták a bringát, mert szinte lehetetlen volt megelőzni a lassabb, leszakadó versenyzőket anélkül, hogy le kelljen tenni a lábukat.

A fal 2012-ben tért vissza újra a Lombardiára, és a mai versenyzők már teljesen más véleménnyel vannak róla, dacára annak, hogy vannak 27%-os részei is, és az átlaga 16%-os. A 2018-as győztes, Thibaut Pinot például kifejezetten kedveli, sőt követeli. „Nagyon szeretem a Comói-tó és a környező emelkedők egyvelegét. Ha pedig a Muro di Sormanóra is fel kell mennünk, na az egy olyan emelkedő, ahol nem lehet elbújni, akkor mindig a legerősebb nyer.”

Az idei Lombardia útvonala némileg eltér majd attól, amit az utóbbi években megszokhattunk. A Sormano Pinot legnagyobb bánatára – és a lejtmenetében tavaly hatalmasat bukó Remco Evenepoel legnagyobb örömére – nem kap szerepet, bár ez nem meglepő, hiszen 2021-ben Comóból Bergamóba teker majd a mezőny, ami szimbolikus döntés, hiszen abban a lombard városban lesz a befutó, amely a leginkább megszenvedte a koronavírus-járvány első hullámát Európában.

Az ékszerdoboz szépségű Bellaggióból a ghisallói szentélyhez felvezető szerpentinnel ezúttal lejtmenetben fognak találkozni a versenyzők, mivel a könnyebb oldaláról másszák meg az ikonikus hegyet. A Ghisallo így nem kap majd kulcsszerepet a versenyen, ez lesz az első emelkedő a programban, cirka 30 km megtétele után.

A támadásokat tehát későbbre kell időzíteni, mígnem a mezőny Bergamo környékére ér, ahol teljesen új, vagy ritkán használt, de kivétel nélkül hosszú emelkedőkkel fognak megismerkedni, mint a 17%-os szakasszal induló Roncola Alta, a Zambla Alta és a Passo di Ganda, melynek csúcsától még 30 km lesz a célig. Az alternatív vonalvezetés ellenére sem lesz könnyebb dolguk, sőt, elvégre 240 kilométer alatt 4400 méter szintkülönbséget kell leküzdeniük.

Mauro Vegni versenyigazgató részletesebben is kifejtette, mi áll az útvonalreform hátterében, és szerinte hol dőlhet el az idei lombard kör: „Egy ideje már kimondott célunk, hogy évente váltogassuk a cél helyszínét Como és Bergamo között. Azonban politikai okokból az utóbbi években többször volt befutó Comóban, úgyhogy idén elhatároztuk, hogy újrakezdjük a sormintát, és a két város felváltva fog befutót rendezni. A comói rajt miatt nem lett volna logikus, hogy beépítsük a Sormanót vagy a Civigliót, de a Madonna del Ghisallót szimbolikus okokból mindenképp megtartjuk – igaz, most Asso felől másszák meg –, elvégre ő a kerékpárosok védőszentje.”

Ha az őszi időjárás szeszélyét és a szezon végére felhalmozódó fáradságot is belevesszük a képletbe, egy olyan szezonzáró versenyt kapunk Észak-Olaszországban, ami tisztán a fárasztásról, az utolsó energiatartalékok mozgósításáról szól.

Sean Kelly az egyike azon versenyzőknek – a másik a „Kis herceg”, Damiano Cunego –, akik háromszor tudták megnyerni a Lombardiát az ’50-es évek óta. Az írek klasszisa ugyan nem rajongója a hosszú hegyeknek, mégis sikerült ottmaradnia a mezőnyben, hogy aztán a sprintben villoghasson.

„Jók az utak, nehezek az emelkedők, és csak az a dolgod, hogy tartsd a tempót, figyelve azokra a versenyzőkre, akikről úgy gondolod, esélyesek a győzelemre. A mezőny egyre kisebb és kisebb lesz, ahogy az emelkedőkön leszakadoznak a versenyzők, és a végére legfeljebb 30-an maradnak. Taktikai szempontból egyáltalán nem bonyolult, mivel az útvonal nehézsége miatt nagy a lemorzsolódás” – magyarázza Kelly, aki 1983 és 1991 között aratta győzelmeit.

Marino Vigna, aki 1956-ban még csak az út széléről figyelte az eseményeket, 1961 és 1967 között indult is a Lombardián, ahol többnyire azért küzdött, hogy célba érjen, pedig nem volt csapnivaló kerékpáros: 1960-ban olimpiai aranyat szerzett a pályán, de van szakaszgyőzelme a Giróról, és nyerte a Milánó-Torinót is. Később Eddy Merckx sportigazgatója volt a Faemánál.

„A Lombardia nem igazán feküdt nekem sprinterként, csupán kétszer sikerült befejeznem. 1967-ben szerencsés voltam, mert bekerültem egy nyerő szökésbe, és kibírtam Comóig. De a legtöbben már fáradtan érkezünk a versenyre, és hamar leszakadunk a hegyeken” – mondja Vigna, akinek egy 12. hely volt a legjobb eredménye ’67-ben.

Az olaszok a Lombardia 114 eddigi kiírásából 69-et nyertek meg, és noha 2001 és 2008 között volt egy fantasztikus szériájuk, 2008 óta csak egy hazai versenyző tudta megnyerni az év utolsó Monumentumát: Vincenzo Nibali – igaz, ő kétszer is – ám egyelőre nem látni, ki léphet a 36 esztendős „Cápa” örökébe.

Marco Pastonesi, az egyik legnevesebb olasz kerékpáros szakíró szerint a Lombardia megnyerése akkora durranás lehetne, ami ideig-óráig a focit is lenyomná. „Az olaszoknak nagyon fontos ez a verseny, és amikor egy olasz nyeri meg, az előtérbe helyezi a kerékpársportot, több és nagyobb helyet kaphatnak a napilapokban és a televízióban is, öregbítve a sportág jó hírét.”

Mindeközben a Chiosco del Ghisallónál, függetlenül attól, hogy végül ki nyer Bergamóban, Ivan és vendégei ugyanolyan lelkesedéssel ünneplik majd az elhaladó mezőnyt, akik a Madonna támogatását is élvezik.

részben via Procycling magazin