Lehet-e egy lapon emlegetni Valter Attilát Lubics Szilvivel?

.

Ezen kívül elérhető természetesen online is. A szerző elsősorban a magyar állóképességi edzők nemzetközi mércével is kiemelkedő szürkeállományát és felkészültségét méltatja, és mintegy igazolásféleképpen hozza fel Valter Attila édesapja Valter Tibor mellett a Spartathlon és az ultrafutás magyar hőseinek, illetve edzőiknek a nevét. Nem szeretnék kihagyni senkit a cikkben Lubics Szilvia, Maráz Zsuzsanna, Nagy Katalin, Bogár János, Bódis Tamás, illetve az edzőik, Lőrincz Olivér és Szabó Gábor szerepelnek.

Utóbbi – talán nem meglepő módon – nem én volnék.

Az eredeti témához - a magyar állóképességi edzők nemzetközi szinten is kimagasló szürkeállománya és felkészültsége – nemigen szeretnék hozzászólni. Túl régen és túl mélyen vagyok benne a témában ahhoz, hogy objektíven képet alkossak. Édesapám a nyolcvanas évek egyik meghatározó maratonifutó edzője volt, maratoni futók között nőttem fel, maratoni futó szerettem volna lenni, aligha tudnék elfogultság nélkül nyilatkozni a témában.

Azt azonban biztosan tudom, hogyha ezt a nemzetközi mércével is kiemelkedő szürkeállományt és felkészültséget Apukámnak megpendíteném, akkor jó esetben csak mosolyogna. Rossz esetben pedig talán elküldene a fenébe. De mondom még egyszer, nem erről szeretnék írni mert ezt a témát nem érzem annyira fontosnak.

Gyorsan leszögezném, hogy sohasem becsülök le semmiféle sportteljesítményt, ugyan nem tudom - és nem is akarom tudni –, hogy milyen érzés lehet lefutni több mint 200 kilométert, de mégis jóban vagyok sokakkal, akik ezt megpróbálták, sőt olyanokkal is, akiknek sikerült. Nem beszélve Lubics Szilviről, akit még talán 2014 őszén próbáltam győzködni harmadik Spartathlon sikerét követően, hogy esetleg ugorjon neki a riói olimpiának, próbálja meg teljesíteni a maratoni futás – akkor nem igazán erős – szintjét.

A szint akkor 2 óra 45 perc volt ami picit jobb, mint 4 perces ezreknek felel meg. Abban az évben Szilvi 26 órát, 53 percet és 40 másodpercet futott Athéntól Spártáig. 246 km-en. Ez durván 6,40-es ezer métereket jelent. Több mint egy napon keresztül, futva éjszaka is, legtöbbször perzselő napsütésben, megmászva egy 1200 méteres hegyet is. Utóbbit többnyire sötétben.

Azt gondoltam volna, hogy aki ennyi ideig tud ilyen tempóban futni ilyen körülmények között, annak egy olyan célért, mint egy Olimpiai részvétel, esetleg megfordul a fejében, hogy megpróbálja. Semmi esélyem nem lenne – válaszolta erre. Nem arra gondolt, hogy nem motiválja, hogy kimenjen Rióba és ott ne a győzelemért harcoljon vagy valami ilyesmi, hanem arra gondolt, hogy esélye sincs a szintteljesítésre. Egy olyan versenyszámban, amelyben hagyományosan a leggyengébb volt a szint, valamennyi atlétikai versenyszám közül.

A Spartathlon-t teljesíteni elképesztő megterhelés, óriási kihívás, bizonyára nagyon felemelő érzés is, de azt is le kell szögezni, hogy csak nagyon távoli rokonságban áll azokkal az állóképességi sportágakkal, melyeket az elmúlt évszázadban megismertünk. Ha áll egyáltalán bármiféle rokonságban. Az Ultrafutás úgy vélem sokkal közelebb áll egy teljesítménytúrához, mint a klasszikus versenysporthoz, és mint ilyen, egy igazi jó értelemben vett amatőr sporttevékenység. Amelynek akkor van értelme, ha alulról szerveződik, ahogyan az eddig is történt. És amatőr marad akkor is – a szó legnemesebb értelmében – ha Szilvinél több követője és szponzora a magyar női sportban talán csak Hosszú Katinkának van.

A klasszikus állóképességi sport azonban teljesen más. Nem csak azért, mert az igazán magas szinten az egy professzionális tevékenység, mert ez idővel akár még áthidalható is lehetne, hiszen miért ne lehetnének profi ultrások? Azért más, mert más a pulzustartomány, más az intenzitás. A klasszikus állóképességi sportok nem úgy működnek, hogy ha lefutottam egy maratonit akkor próbáljunk meg inkább kettőt, hanem úgy, hogy ha lefutottam a maratonit akkor próbáljuk meg gyorsabban. Egy jó hosszútávfutó lehetne jó ultrafutó – hogy az eredeti példánál maradjunk – de egy jó ultrafutó nem nagyon tudna tisztességes (értsd: eredményes) hosszútávfutó lenni.

Mint azonban a fenti példa is mutatta, Lubics Szilvi fénykorában sem érezte reálisnak, hogy megcélozza akárcsak az olimpiai szintet. Amivel semmi baj nincs egyébként. Mint ahogy azzal sem, hogy egyre többen érdeklődnek az ultrafutás iránt, egyre többen próbálják meg körbe futni a Balatont, vagy kitalálják, hogy ők inkább negyvenhatszoros Ironmanek szeretnének lenni a jövő héten. Értékes szubkultúra, hasznos időtöltés, aki kedvét leli benne nyugodtan csatlakozhat.

Csak azt kell látni, hogy amit Valter Atiék csinálnak, az azért picit komolyabb ennél.