Kristoff: „Én hétvégén bulizni jártam juniorként, nem pedig magaslati edzőtáborba”

Tényleg örültem. Oké, hogy ez nem a Flandria, de olyanokat vertem meg, mint Girmay vagy De Lie. Ráadásul nem tudhatjuk, milyen nagy versennyé növi ez ki magát pár év múlva. Van itt kockakő, murva, rossz idő. Nézd meg, mi lett a Strade Biancéból. Ha tizenöt év múlva ebből nagy verseny lesz, én elmondhatom majd magamról, hogy megnyertem.

Lement a Tirreno, aztán a Sanremo reggelén betegen ébredtem. Még a Gent-Wevelgem előtt is antibiotikumot szedtem. Úgyhogy a tavasznak annyi volt. A Roubaix nem lett rossz, másfél perccel az után a csoport után értem be, amelyik a nyolcadik helyért sprintelt. De most olyan durva a szint, hogy muszáj 100%-osnak lenned. Ha 2% hiányzik, akkor már cseszheted.

Az én szintem lejjebb van, az biztos, és igen, az élmezőny is erősebb. Ráadásul én és John Degenkolb akkor nyertünk néhány nagy klasszikust, amikor egy kis vákuum volt a mezőnyben. Cancellara és Boonen már nem volt a csúcson, Sagan meg Van Avermaet pedig még nem. Jó volt az időzítés.

Azért Sagant ne felejtsük el. Az, aki zsinórban háromszor megnyeri a vb-t, tutira tud valamit. De tény, Van der Poel is elképesztő dolgokat művel, olyasmit, amit senki mástól nem láttam. Igaz, ő egy hónap múlva már sehol nincs. Van Aert sokkal kiegyensúlyozottabb.

Nem semmi, hogy ezt meg tudja tenni.

Soha nem megyek magaslati edzőtáborba, még sosem voltam. Így már ki is jön a matek. Ha valaki elmegy kétszer egy évben három hétre magaslatra, akkor egyszerűen össze sem jöhet a 80 versenynap. Amúgy pedig imádok versenyezni.

Egyébként úgy volt, hogy most megyek, csak hogy egyszer az életben megnézzem, hogy milyen. De mivel nem sikerült jól a tavasz, inkább elengedtem. A csapatnak kellettek a pontok, én is vágytam az eredményekre, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy a bevált recept szerint készülök: versenyekkel. Nem bánom, hogy így történt. Ott van Van Aert, aki valószínűleg élete formájában volt a magaslat után. De abban mi a jó, hogy buksz, és aztán hetekre kiesel? Ha én esnék a Tour első szakaszán, és fel kéne adnom, akkor is lenne már a zsákban néhány győzelmem.

Kevesen vagyunk így, az biztos. A magaslati edzőtábor ráadásul baromi sok idő. Nekem van négy gyerekem, és még a sok versenyzés ellenére is többet tudok velük lenni, mint ha úgy csinálnám, ahogy a többség. Áprilisban és májusban Belgiumban versenyzek hétvégén, de hétköznap otthon edzek Norvégiában, és minden nap látom a gyerekeim. Nekem ez fontos.

Akkor az vagyok. De a főnököm (a korábbi világbajnok Thor Hushovd, az Uno-X főnöke) sem volt soha magaslati edzőtáborban. És nem bánja. Szerintem eltúlozzák a jelentőségét. Egy összetett menőnél fontos, hisz túl kell élniük a hegyeket, egy klasszikus menőnél már más a helyzet, viszont a sprinterek esetében komoly kétségeim vannak, hogy van-e értelme. Hisz annyi más szempont van, ami fontos. Hiába vagy erős, ha nem helyezkedsz jól, akkor nem fogsz nyerni. Magaslaton nem érezhetsz rá a ritmusra, az időzítésekre. Sprinterként versenyezni kell, nincs mese.

Semmit. A legidősebb 13 éves, a második 9, és ott vannak a 4 éves ikrek. A legidősebb tudja milyen volt, amikor 20 versenyt nyertem, úgyhogy őt nem nyűgözi le, ha most nyerek egyet-kettőt.

Ők tényleg ezt mondják? Nálam nem ez a helyzet. Nem rosszak a számaim, de lassabb vagyok. De igazán a teremben látom a különbséget. Ugyanazokkal a súlyokkal dolgozom, de most több izomra van szükségem, hogy kinyomjam őket. Így aztán nehezebb vagyok, mint régen. Ez nem zsír, hanem izom. De látszik a győzelmeim számában is. Mindig is el akartam jutni 100 profi győzelemig. amikor elértem 90-ig, úgy voltam vele, hogy meglesz. Most 94-nél vagyok (a procyclingstats szerint 92-nél). Lehet, hogy el kell mennem Indonéziába, hogy meglegyen. Más a közelében lenni ennek a bűvös számnak, és más elérni azt.

A két időszakot már össze sem lehet hasonlítani. 20 évesen én még nem álltam készen, ma pedig a juniorok is profiként edzenek. Sőt, mennek magaslatra is. Én anno minden hétvégén bulizni jártam. Hogy melyik jobb? A karrier szempontjából az első, viszont nekem legalább normális fiatalkorom volt. De az, hogy alacsonyabb szinten kezdtem, arra is jó volt, hogy eljussak például Írországba vagy Horvátországba. Aztán ehhez jött később Katar, Omán, Kanada és az USA. Néha belegondolok, hogy ezek a fiatalok tizenöt éven át ugyanazokon a versenyeken fognak részt venni. Ez mennyire idegesítő lehet már?!

via Het Nieuwsblad, Het Nieuwsblad