„Elégedettség és némi hiányérzet” – így értékelte Valter Attila a Girót

Véget ért a Giro, Valter Attila vasárnap befejezte pályafutása ötödik nagy körversenyét. Eléggé más volt ez a három hét, mint a legutóbbi Vuelta, hiszen a csapatából csak négyen jutottak el Rómáig, és a Visma elég más célokkal érkezett a Giróra, mint a legutóbbi Grand Tourra, ahol óriási fölényben voltak.

Valter egy biztató, top 10-es eredménnyel kezdett Torinóban, aztán jött két bukás, melyek közül a második volt komolyabb, Cian Uijtdebroeks kiszállása után pedig szabadon lehetett próbálkozni a Giro utolsó hetében.

Valter Attila az elmúlt három hetéről, a szökések lélektanáról és a Vismánál uralkodó kiváló hangulatról is mesélt az Eurosportnak.

Igazából kicsit mindkettő. Bár szerintem kevés olyan versenyed van egy szezonon belül, amikor teljesen elégedett tudsz lenni magaddal. Ezt a Girót elnézve talán csak Pogačar mondhatja azt, hogy minden tökéletesen alakult, lehet, hogy már Jonathan Milan sem 100%-ig elégedett magával. Az kétségtelen, hogy a helyezéseket nézve nagy eredményem nem volt, de nagyon sokszor próbálkoztam szökéssel, az utolsó pillanatig hittem magamban, azzal a részével például elégedett vagyok, ahogy fejben kezeltem ezt a három hetet.

Talán a nápolyi pihenőnapon éreztem, hogy jön a stressz, mert nekem azért mindig ott van a fejemben, hogy egy ország figyel, és sokan elvárják, hogy nagyot alkossak. De rájöttem, hogy semmit nem kell vagy muszáj. Nálam jobban úgysem akar senki egy nagy eredményt összehozni. Azt érzem, hogy a hozzáállásomat illetően sokat fejlődtem, talán azért is, mert elolvastam három könyvet a Giro alatt.

Igen, az Instagramot leszámítva letöröltem minden közösségi médiás felületet a telefonomról, nem néztem a hozzászólásokat, így sokkal több időm maradt az értelmes dolgokra, például a magammal hozott könyvekre. Az Instán néha kitettem egy-két képet, hogy életjelet adjak magamról, de egyébként nem olvastam semmit.

Ugye nagyon más lett volna minden, ha Van Aert itt van és Cian sem lesz beteg. Négyen maradtunk, de ez egyúttal lehetőséget is jelentett számunkra, mert egy Vismában azért nem gyakori, hogy ilyen sokszor szökhetsz és mehetsz magadért. Mi sem panaszkodtunk a sérülések meg a betegségek miatt, próbáltuk kihasználni a lehetőséget. Amiből ugye nem volt sok. Szombat este pont Tratnikkal beszéltünk arról, hogy 6-7 sprintszakasz volt, két időfutam, Pogačar elvitt 5 hegyi befutót, szóval elég kevés szakasz maradt a mezőny többi részének.

De a sportigazgatók nem helyeztek ránk irreális elvárásokat, és én pont ezt szeretem ebben a csapatban. Hogy néha nagyon magasan van a léc, de amennyiben úgy hozza az élet, kellően realisták tudnak maradni. Épp ezért volt olyan jó a hangulat az egész Girón. Miután négyen maradtunk, jelezték a staffnak, hogy nincs már szükség ilyen sok segítőre, szóval néhányan haza tudnak menni. Csak egy szerelő utazott haza, de ő is csak azért, mert hamarosan másik versenyre megy. A negyven főből a többiek mind maradtak a Giro végéig.

Abszolút, a szökést a mezőny adja, és ez nem úgy működik, hogy te kinézel egy napot, aztán el is szöksz. Annál például szerintem nincs is butább kérdés, hogy: „Na, ma szökni fogsz?” Ez nem így megy. Nyilván kis túlzással élve ez olyan, mintha én a szelvény feladása után megkérdezném tőled, hogy: „mit gondolsz, ma nyerni fogsz a lottón?” A szökést nem te döntöd el. De ebben is fejlődők, egyre jobban ráérzek a dolgokra, de még nyilván nem vagyok Alaphilippe szintjén. Meg egyébként kicsit azt is éreztem, hogy figyelnek rám, és simán nem engednek el.

Tratnik azért tudott beszélgetni az UAE-s Novakkal, szóval néha volt infónk, de ugye ez nem csak Pogačarékon múlt. Volt még pár csapat, pl. a dsm vagy a Movistar, akik eléggé meg akarták mutatni magukat. A livignói szakasz viszont kivétel volt, ott mindentől függetlenül szökni szerettünk volna.

A mezőnyben nem, gondold csak el, egy ilyen Giro után mennyien akartak vele beszélni. Egy nagyon jó és vicces srác, én bírom őt, de nem lett más a szememben azért, mert most simán Girót nyert. Mi azért már az elmúlt években jó párszor tudtunk beszélgetni egymással.

Tényleg elképesztően sokan jöttek ki, Girón én még ennyi magyar szurkolót nem láttam. Olyan sokan voltak, hogy már az olasz versenyzők mondogatták nekem a ’Hajrá Ati’-t, annyit hallották menet közben. Ez óriási motiváció jelentett végig, tényleg nagyon sokat adott a szurkolásuk, el sem tudom mondani, mennyit. Hihetetlen érzés, hogy miattam utaztak ide több száz kilométert, szervezték meg a napjukat vagy gyártottak le egyenpólókat.

Nem számoltam, de az olaszok meg a szlovénok után simán lehet, hogy mi voltunk a legtöbben, és egy Girón szerintem ez nagy dolog. Szóval részemről az volt a minimum, hogy amikor csak tudtam, menet közben kiintegettem a magyaroknak. Még akkor is, ha épp szenvedtem valamelyik hegyen, mert egy integetésen nyilván nem múlik semmi.

Most jön pár nap pihenés itthon, aztán megyek vissza Andorrába, majd következik az országos bajnokság. Azt követően meg a svájci körverseny szerepel a programomban, de ennél messzebb még nem látok.