Aprócska versenyző, hatalmas karrier – Az olasz, aki 41 évesen visszatért a Giróra, hogy beállítson egy nagy rekordot

Sokszor szoktuk írni, hogy valaki rengeteget dolgozott azért, hogy ott lehessen egyik vagy másik versenyen, de Domenico Pozzovivóra ez halmozottan igaz. Az olasz versenyző Torinóban a 18. (nem elírás, a tizennyolcadik) Giro d’Italiájának vágott neki, de messze nem volt egyenes az útja a rajtig.

A mezőny legidősebb profija februárban szerződés nélkül maradt, de végül elszerződött a VF Group Bardiani – CSF csapatához, oda, ahol egyébként 2005-ben megérkezett a felnőttek közé. Igaz, akkor még Ceramica Panaria – Navigarénak hívták a sorukat.

Pozzovivo mindenáron részt akart venni egy legeslegutolsó Giro d’Italián, a versenyen, ahol rengeteget szenvedett a pályafutása során, de ahol a legszebb pillanatait is átélte: 2012-ben például egy emlékezetes szakaszgyőzelmet szerzett Lago Lacenóban. A hétfői pihenőnapon arról kérdezte a L’Équipe az általuk csak „zsebmászónak” becézett olaszt (a 165 centijéhez 53 kiló társul), hogy milyennek látja a versenyt, hogy jutott el idáig, és hogy kerekedett felül a balszerencséjén.

Pozzovivo ugyanis még mindig egy top 10-es helyezésről és a hegyi trikóról álmodozik a szeretett versenyén.

Azért választottam ezt a csapatot, mert tudtam, hogy ott lesznek majd a Girón. Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megdöntsem a 18 részvételes rekordot, ekkor hívtam fel a Bardiani vezetőit. 12 évvel ezelőtt váltunk el (akkor Pozzovivo az AG2R-hez szerződött – szerk.), de már régóta gondolkodtam, hogy visszatérnék ide.

Nagyon közel állt a szívemhez ez a csapat, ők tettek profivá, húsz évvel később pedig még mindig itt vannak ők is és én is. Amikor elkezdtem követni a kerékpársportot, Gianni Bugno nyerte a Girót. Ez 1990-ben volt, és attól a pillanattól kezdve az volt az álmom, hogy egyszer én is itt fogok versenyezni.

Ez a verseny indította be a karrieremet, még akkor is, ha rengetegszer keveredtem bukásba. A közönség viszont az itteni teljesítményem miatt ismer engem, a Giro pedig – emiatt is – sokkal jobban motivál, mint bármelyik másik verseny.

Az érettséggel, a korral azért már jobban megbecsülöm magam. Ez a komplexus viszont már gyerekkoromban kialakult bennem, én voltam a legkisebb mind közül, és egész pályafutásom alatt megmaradt. De a 2019-es balesetem óta, amikor elütött egy autó, valahogy túlléptem rajta. Akkor jöttem rá, hogy miről szól az élet. Főleg, hogy az orvosok azt mondták, soha többé nem fogok tudni újra kerékpárra ülni (sípcsont-, szárkapocscsont-, felkarcsont-, singcsont-, kulcscsont- és könyöktörés). Be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá, és persze be akartam bizonyítani másoknak is. De azt is tudom, hogy ez egy veszélyes sport, és azért most már nem hívom ki magam ellen a sorsot. (Mosolyog.)

Fatalista vagyok. Nem befolyásolják ezek az életemet, nem is gondolok rájuk. És amikor épp „áldozatául esek a balszerencsének”, attól mindig csak még inkább felül akarok emelkedni ezen. Az összes balesetemből tanultam, leginkább azt, hogy mindig jobb legyek a felépülésben. A 2019-es balesetem az összes korábbi sérülés kombinációja volt, négy óra rehab délelőtt, négy óra rehab délután, hogy minden rendbe jöjjön.

Mifelénk, az én régiómban az emberek nem sokat beszélnek, helyette viszont sokat dolgoznak. Apámnak segítettem a földeken is, a délieknek mindig egy kicsit bonyolultabb az élete. Sokat kellett utaznunk, hogy magasabb szintű versenyeken indulhassunk, így korán ott kellett hagynom a szülői házat, és hát elég bonyolult dolog három-négy hónapig távol lenni a családtól.

Ez számomra olyan, mint egy rituálé. Ilyenkor vagyok boldog. Nézem a tájat, örülök, hogy még akkor is, amikor az edzéstől teljesen kimerülve, levegő után kapkodva is kapcsolatban lehetek a természettel. Amikor elmegyek az Etnára, ahonnan lepillantok a cataniai völgyre és látom a város fényeit, a vulkánt… azt mondom magamnak, hogy elég jó dolog bringásnak lenni.

Igen, tetszik ez a kifejezés (mosolyog). Soha nem gondoltam volna, hogy 18 Giro d'Italián fogok elindulni, amikor 2005-ben elkezdtem. Az első Girón emlékszem, hogy nagyon fáradt voltam, még a sík szakaszokon is, mert könnyű voltam, és nem álltam készen egy ilyen gyors versenyre. Aztán amikor egy hét múlva már meg tudtam jönni a legjobbak idejével, olyan boldog voltam, mintha megnyertem volna a szakaszt.

Forrás: L’Équipe