Kulacstartó a bornak, hajnali rajt, és a vonatos csalás – ilyen volt a történelem első Girója

Egy átlagos olasz munkás két lírát keres naponta (egy jobbfajta kerékpár nagyjából 600 lírába kerül), és az országban messze nem a foci, hanem a kerékpár számít a tömegek sportjának.

Fausto Coppi és Gino Bartali még meg sem született, a Gazzetta heti háromszor jelent csak meg, és mindössze 50 centbe került. Giovanni Giolittinek hívják az Olasz Királyság miniszterelnökét, aki egy nagyjából 33 milliós országot vezet, ahol akkoriban alig két millió ember jogosult a szavazásra.

Az olaszok még nem a fociért lelkesednek igazán, sokkal inkább a vívás, a boksz és az országúti kerékpár számít a három fő sportágnak. A pályakerékpáros versenyek is totális telt házzal zajlanak, és töretlen sikerrel fut az 1870-ben alapított (!) Firenze-Pistoia egynapos, vagy a hat évvel később elindított - és ma is létező - Milánó-Torinó.

De az olaszoknak még nincs nagy körversenyük, miközben a franciák ekkor már a negyedik Tour de France-t rendezik. Az alapötlet ott is egy újságtól, a L'Autótól származik, ami a L'Équipe elődjének tekinthető.

Az 1896-ban alapított La Gazzetta dello Sport (amely két nappal az athéni olimpiai rajtja előtt jelent meg először), valóságos nemzeti igényt elégített ki. Hisz a század végén egyre népszerűbbé vált a rendszeres testmozgás, és a különböző sportesemények (nem csak a lóversenyek) látogatása. Mivel az emberek másnap olvasni akartak arról, amit maguk is láttak és átéltek, időszerűvé vált egy sportújság létrehozása.

Maga a név a régi, Velencei Köztársaságban használt fizetőeszközből (gazzettina) jöhet, az 1500-as években ugyanis két gazzettával fizetettek az egylapos hírekért. A szó innentől kezdve széles körben elterjedt, a kezdetleges újságok szinonimájává vált. Aztán a torinói La Tripletta, illetve a milánói kiadású Il Ciclista összeolvadásából megszületett lap egyből felvette a La Gazzetta dello Sport nevet.

A kezdetben még átlagosnak számító halványzöld papírra nyomtatott újság (amely a kor igényeinek megfelelően fociról még véletlenül sem, vagy csak alig írt), 1908 nyarán meghirdette az első az olasz kerékpáros körversenyt, de a szervezéssel kifejezetten sietni kellett.

Hisz pár hónappal korábban - mint azt az újság főszerkesztője, Tullo Morganini megtudta - a riválisnak számító, és a Bianchi cég támogatását is élvező Corriere della Sera már elkezdett szervezni egy hasonló versenyt.

Augusztus 5-én rohamtempóban összeült a Gazzetta vezetősége, 24-én pedig címlapon hozták a hírt: megrendezésre kerül az első Giro d'Italia. Ott volt az első oldalon egy kis térkép, ami a szakaszok sorrendjét mutatta, és még a pénzdíjakról sem feledkeztek meg.

Később a rivális Corriere della Sera is beszállt a szervezésbe, felajánlott 3000 lírát, így elkezdődhetett a tényleges tervezés. Némi tapasztalat azért volt az útvonal kiválasztását illetően, hiszen a Gazzettánál dolgozó Armando Cougnet (aki 1907-ben összehozta az elsőMilánó-Sanremót), magára vállalta a feladatot, és egyébként is félig-meddig az ő ötlete volt az olasz kör. A nizzai születésű, de kilenc éves kora óta Olaszországban élő Cougnet lett a Giro történetének első versenyigazgatója, többet között neki köszönhetjük a rózsaszín trikót is.

A szervezők 8 szakaszosra tervezték az első olasz kört (mindig úgy versenyeztek, hogy a heti háromszor megjelenő újságban írni lehessen a történtekről), Milánóban volt a rajt és a cél, menet közben pedig szinte az összes nagyvárost, így Bolognát, Firenzét, Romát és Nápolyt is érintették. A Gazzettánál olyannyira "biztosra" mentek a szervezéssel, hogy egy Felice Nazzarro nevű repülőgép pilóta segítségével még a levegőből is bejárták a teljes útvonalat.

De nem volt elég a szakaszokat megtervezni, kellett egy pontos szabályrendszer is. A Tour de France mintájára, az első Girón sem az idő alapján számolták ki az eredményeket, hanem a versenyzők pontokat kaptak a szakaszokon elért helyezésük alapján.

Logikus döntés volt, és hát akkoriban nem nagyon volt ennél egyszerűbb és korszerűbb megoldás.

Nem volt bonyolult a számolás, a szakasz első helyezettje 1, a második 2 pontot kapott, és ez így ment tovább a mezőny feléig (onnantól kezdve mindenki egységesen 50 pontot "gyűjtött"), az összetett győztes pedig az a versenyző lett, aki a legkevesebb ponttal rendelkezett. Rózsaszín trikóról még szó sem volt, azt csak 1931-ben vezették be.

Kész volt az útvonal, megalkották a szabályrendszert, már "csak" vállalkozó kedvű versenyzőket kellett találni.

Sok megkötés nem volt, gyakorlatilag bárki indulhatott, aki kellően őrültnek gondolta magát. Összesen hat csapat (Atala-Dunlop, Bianchi-Dunlop, Stucchi-Persen, Dei-Michelin, Rudge Whitworth-Pirelli, Labor-Chauvin) jött össze, és bár 166-an neveztek, végül kevesebben, 127-en vágtak neki a 2448 kilométeres távnak. Voltak úgynevezett 'isolatik', vagyis csapat nélkül tekerő, magányos kerékpárosok, akik kellően bevállalósak voltak, hisz maguk állták a költségeiket, és ők intézkedtek arról, hol alszanak vagy mit esznek a befutók után.

A történelem első Girója 1909 május 13-án, hajnali 2.53-kor rajtolt el a milánói Loretto térről. Extra időpont, de megvolt az oka. A szervezők szerették volna elkerülni az óriási tömeget, másrészt mindenkinek esélyt akartak adni, hogy a nyitószakaszt még naplemente előtt befejezhesse.

Komoly mezőny jött össze a rajtra, de természetesen volt egy fő motivációs erő a háttérben: az igen korrekt pénzdíj. Az a kerékpáros ugyanis, aki teljesítette a távot, és visszaért Milánóba, 300 lírát kapott, ami figyelembe véve, hogy Cougnet havi fizetése akkoriban ennek pont a fele volt, elég komoly összegnek számított.

És az esélyesek? Természetesen mindenkinek megvolt a tuti tippje a Giro előtt, legtöbben a francia Lucien Petit-Bretonra, a korábbi két Tour de France győztesére tettek. Aztán ott volt a korszak olasz sztárja, a kiváló pályás Romolo Buni, akit maga Cougnet beszélt rá az indulásra.Az olasz szurkolók leginkább Luigi Gannában, egy földműves család kilencedik gyerekében bíztak, aki egyrészt nem sokkal korábban megnyerte a Sanremót, másrészt kőművesként dolgozott, és kerékpárral járt munkába. Vagyis naponta megjárta a Varese-Milánó távot, így minden alklommal alsó hangon 100 kilométer került a lábába. vagyis mondhatrni edzésben volt.

De megjelent a mezőnyben Eberardo Pavesi, a Roma-Nápoly-Roma 1905-ös győztese, aki később így foglalta össze annak a versenynek a szabályait: "Annyit mondtak nekünk a rajt előtt, hogy menjetek el Nápolyig, aztán forduljatok vissza."

A korszak egyik legnagyobb sztárja, Giovanni Gerbi sem hiányzott az első Giróról. Ő mindig egy rá jellemzővörös színű mezben tekert, ezért is kapta idővel a 'diavolo rosso' becenevet. Gerbi nem csak nagyon erős kerékpárosnak számított (az 1903-as Milano-Torinót akkora fölénnyel nyerte, hogy mikor megérkezett a befutóhoz, a munkások még építettek a célt), hanem elég ravasznak is. Egy legenda szerint volt olyan versenye, ahol a barátait rendőr egyenruhába öltöztette azért, hogy szándékosan rossz irányba tereljék a mögötte haladó riválisat.

Gerbinek nem volt szerencséje a rajttal, hisz kifejezetten hamar, még Milánóban bukott, és eltört a villája. Így első dolga volt felkeresni a Via Abruzzin található Bianchi műhelyt, ahol egy laza 3 órás hegesztés következett. A kisebb technikai probléma miatt másnap este 23.15-kor ért célba Bolognában, de korán sem ő volt az utolsó.

A 396 kilométer hosszú nyitószakaszt (egy sprint után) a fiatal Dario Beni nyerte. A 22 éves, római születésű versenyző 14 óra és 6 perc alatt teljesítette a távot, ami 28-as átlagnak felel meg. Ne felejtsük el, a mezőnyben mindenki 15-16 kilós, váltó nélküli kerékpárral tekert, de szigorúan két kulacstartóval (a víz mellett helyet kellett hagyni a bornak is).

Évek múlva - az 1909-es Girón amúgy csapat nélkül induló - Beni elmesélte, hogy Gallettitől, tehát az egyik ellenfelétől kapott vacsorára egy fél csirkét, és amikor menet közben, Padovában a Bianchi csapattól (ő is ilyen márkával tekert) kért frissítőt, válaszként két nagy pofon érkezett.

"Mikor a szürke mezemben beértem a célba, mindenki gratulált, és azt mondta, hogy 'Bravo Ganna, Bravo Ganna!'. Ugyanolyan szerelésben tekertünk, de engem senki nem ismert, míg érte mindenki rajongott."

Nem lenne teljes az első Giró beszámolója, ha nem mesélnénk azokról a versenyzőkről, akik már a 3. szakaszon (!) vonatos segítséget vettek igénybe, és így próbáltak a többieknél gyorsabban eljutni Nápolyba. A szervezők azonban már akkor fel voltak készülve mindenre, és a milánói rajt előtt az összes indulóról fotót készítettek, hogy így lehessen kiszűrni a csalókat.

Az egyébként kiváló hegymászónak számító Ganna (1911-ben hatalmas hóesésben nyert sestriere-i befutót), a második szakasztól kezdve vezette az összetettet, és bár majdnem biztos lehetett a győzelmében, az utolsó szakaszon nagy bajba került két defekt miatt. A második után azonban váratlan segítséghez jutott, hisz a két főriválisa (Beni és Galetti) sorompót kapott nem sokkal a befutó előtt, így felzárkózhatott rájuk.

A közel fél millió néző előtt rendezett május 30-i zárószakaszt Beni nyerte (csak a milánói velodrome-ba 60.000-en látogattak ki), az összetett pedig Luigi Gannáé lett. Utólag megnéztek, ha 1909-ben az idő alapján számolják a végeredményt, (!) ötven percet kap Rossignolitól. De a pontokat illetően - 1914-ig ez a rendszer volt érvényben - Ganna volt a legjobb.

Egy varesei kőműves megnyerte a történelem első olasz körversenyét, a nagyon komoly 25.000 lírás pénzjutalomból pedig előbb megtartotta az esküvőjét, majd saját kerékpárüzletet nyitott. Ami sokáig gond nélkül üzemelt a szülővárosában, sőt idővel még kismotorokat is gyártottak. Ganna később saját csapatot hozott létre, melynek színeiben Fiorenzo Magni az ötvenes években két Girót nyert.

Az olasz körverseny történelméhez nem csak a nagy teljesítmények, és az óriási egyéniségek, hanem az emlékezetes nyilatkozatok is hozzátartoznak.

Egy legendás mondat szerencsére az első kiírásról is fennmaradt. Amikor ugyanis az utolsó szakaszt követően az újságírók megkérdezték Gannát, hogy milyen volt a 90 óra alatt lenyomott Giro d'Italia, helyi dialektusban röviden ennyit válaszolt: